2013. április 10., szerda

Levél nővéremnek









Elvégre Sándor napot ünnepeltünk, így Papának igen jókedve kerekedett. 
Mikor elgördült veletek az autó ketten maradtunk.

-Na most akkor menjünk nótázni! -adta ki a parancsot és már ült is az ebédlőasztal mellé ellenkezést nem tűrően. Ismered a nótázását, hehe, hát őt követni képtelenség. Valami olyan kacifántos hangszínben vagy miben énekel, meg tercel meg mi a fittyfenét csinál, hogy akár magasan, akár mélyen próbálok bekapcsolódni, sehogyse sikerül. No meg ordít, hogy: "Sudááááár jegenyefa". Emlékszel a lakodalmakra gyerekkorunkból? Mindenkit túlharsogott, most is ezek jutottak eszembe, és majd bepisiltem a röhögéstől. Ma is fújta teli torokból.
-Ehh, te csak cincogni tudsz-legyintett rám, de mivel nem volt más nótapartner, hát én is tökéletesen megfeleltem. Igaz, képes még egyedül is énekelni, ha magában van, néha a szomszédok hallják.
Elámulok újra meg újra, hogy tudja ennyire lelkesen csinálni.  Rá van írva még a füle csücskére is, hogy ilyenkor valami fenemód jól érzi magát, és teljesen be van zsongva. Nem csak nosztalgiázik, egyszerűen NAGYON SZERET  nótázni és boldog tőle. Én meg élvezem ezt látni, nagyokat vihogok, rákontrázok.
-No most tótul is Papa!
Nagyon nem kellett biztatni, gondolhatod.
Érdekes ez a mi tótságunk is. Hogy azok voltunk valaha, és elmúlt. Beolvadtunk a közegbe. Hogy nemrég még milyen természetes volt, ha mentünk a nagyszülőkhöz, a küszöböt átlépve máris tótul kezdtek povedálni.
Nekünk meg már semmi közünk hozzá, holott valaha egy más nemzet fiai voltunk. A mi gyerekeinknek meg aztán végképp. Majd talán egy halvány emlék, hogy a Papa mintha tudott volna valami más nyelven énekelni, meg karattyolni.
Néha vágynék eljutni oda. Megnézni, honnan a messzeségből vetődtünk mi ide, milyen tájékról, miféle emberek közül. Hogy hol élnénk most, ha régesrég nem lett volna az a járvány, ami kiöli a szülőfalunk népét, s nem hoznak a helyükbe máshonnén parasztokat. Hol élnénk és hol halnánk?
Ilyeneken is járt az agyam a villamos járdaszigetén állva. Melankólikusan merengtem. Ez a munkahely meg különösen rátesz. Ha az ember folyton öregecskékkel van körülvéve, meg betegséggel, meg halállal, meg ittfáj-ottfájjal, hát az szíven üti. Vagy inkább szíven rúgja.
Hogy én mi a csudáért lettem ilyen hülye melankóliás? Miért nem Rád hasonlítok, aki mindig vidám, akiből árad valami megfoghatatlanul jó energia, aki köré önkéntelenül is odagyűlnek az emberek, hogy beszippanthassanak valamit ebből az esszenciából. Mert Neked szüntelenül szól a telefonod, ezren keresnek, hívnak, sms-eznek, bulizni invitálnak, még a kórházban sem tudtál normálisan pihenni annyian aggódtak érted.
No mindegy. Ott a járdaszigeten volt idő melankóliázni életről-halálról a szürke, hideg, városi büdösségben.
De valami ki akart rángatni. Még pedig két  kamaszfiú személyében, akik iskola után vártak a járatukra, és vidáman birkóztak, lökdösődtek, évődtek egymással. Egy hosszú lakli, meg egy alacsonyabb köpcös. Mint Lolka és Bolka. Felvidultam tőlük, s már így szálltam fel a villamosra, mikor befutott.
De úgy látszik javíthatatlan vagyok, mert ahogy elkezdtünk zötyögni, már újra a hülye gondolataimba zuhantam. Szerencsére csak egy megállót utaztam, és ahogy leszálltam, a következő járdaszigeten nagyon kedves látvány fogadott.
Két elsős kislány -ez rájuk van írva a kislányokra ha elsősök- ölelte egymást szorosan, mint akik el se akarják engedni a másikat soha többé. Balra távolabb egy anyuka, jobbra távolabb egy nagymama várakozott. Valószínű már régebb óta tarthatott a jelenet, mert a fölnőttek  kissé türelmetlenül szólongatták őket:
-Hát holnap újra találkoztok!
De a két lányka csak ölelte-ölelte egymást, olyan őszinte barátsággal, testvérséggel, ahogy azt csak gyerekek tudják.
Talán mert őket még nem rontotta meg a világ, ők még ösztönösen érzik, mi az igazán fontos, és hogy nincs annál fontosabb, és a pillanatot  ki kell használni, mert ki tudja van-e holnap.
Lassan rebbentek szét, ki erre, ki arra. 
Milyen szép volt ez a jelenet! Egy aprócska valódi színház, igazi kétperces előadással.

Dolgaim végeztével aztán indultam a vonatomhoz. Én haza a hegyeim közé, te meg maradsz itt a városban. De azért mindig velem vagy!
A legközelebbi összerebbenésünkig milliószor ölel:



egyszem tesód


ui.





Vándor Lajos: Képtár






Nyilvános képtár a lelkem,
de van benne
egy különterem,
ahová
rajtam kívül

az idegeneknek
szigorúan tilos - a bemenet.

A többi terembe
bárki beakaszthatja a képét,

nem tudom ellenőrizni,
hogy hamisított
vagy az eredeti? -

de idebent

csend van és áhítat
és néhány rézkarc,
a halott apámról
az anyámról,
és rólad

úgy - ahogy én látlak benneteket

a szívem után - szabadon. 













Web Statistics