2014. január 1., szerda

Az én hősöm





Vannak dolgok, amiket le szeretnék írni, de valamiért elmaradnak. Vagy mire haza érek, már túl fáradt vagyok, esetleg épp nincs kedvem blogolni, vagy mittudomén.
Ez a  bejegyzés is régóta készülődik az agyamban, de valahogy  mindig tolódott a megvalósítás. Azt viszont semmiképp nem akartam, hogy benn maradjon, ahogy Katici mondaná. Egyrészt a történet főszereplője előtt akarok vele tisztelegni, másrészt Zsolt előtt, s már csak azért is fontosnak tartom a leírását, hogy Laci bának ajánlhassam.

Mindig a nénijeimet emlegetem, pedig van egy "bácsim" is ám.
Hú, ha most látná, hogy lebácsiztam, hisz alig idősebb néhány évvel nálam, lenne kapsz. :-)
Z-hoz  jó egy éve, tán novemberben kezdtem járni. Akkor három éve halt meg az anyukája, akivel együtt élt, ő maga pedig a ház felújítása közepette belelépett egy rozsdás szögbe, aminek-cukorbeteg lévén-az lett a következménye, hogy a jobb lábát térd alatt amputálni kellett. Ráadásul vannak neki egyéb betegségei, plusz a nyakát is "megvasalták" már régebben.
Eleitől csodáltam Z-t. Egy percre nem láttam elkeseredettnek, már a kórházban is bohóckodott a szobatársával, akinek a másik lábát kellett levágni, hogy majd együtt mennek cipőt venni, elég lesz úgyis egy pár.
Hála Istennek otthon sem maradt magára, jó barátok és jó szomszédok támogatták, aztán én is beléptem a képbe, hogy segítsek kicsit a háztartásban.
Eleinte sokat feküdt, az első ideiglenes művégtag sokszor kidörzsölte a csonkot, fájt neki, de nagyon igyekezett minden zokszó nélkül kitartani. Egyenlőre leginkább a járókeretet használta, azzal ugrándozott a lakásban.
A szomszédjában egy szintén Z nevű emberkének van a nyaralója, aki jó barátja volt Erőss Zsoltnak, és hozott is Zsolttól egy példányt a könyvéből külön Z-nak dedikálva.
Z  akkor azt mondta: Ha ez az ember meg tudott tanulni fél lábbal hegyet mászni, én csak meg tudok tanulni simán az utcán járni.
Mikor később Erőss Zsolt meghalt, nekem rögtön ez jutott eszembe.
Sokan formáltak akkor véleményt, sokan felelőtlennek, önzőnek tartva Zsoltot, de én csak arra tudtam gondolni, ha ebben a kis faluban van egy ember, akinek Zsolt példája erőt adott, még hány lehet az országban, netán a világon?!
Z nem egy túlságosan érzelemkimutatós ember, de ahogy teltek a hetek elég jól összeszoktunk. Én sepertem, felmostam, fürdőt sikáltam, ő leginkább nézte a tv-t az ágyon fekve és közben azért beszélgettünk is, meg nevetgéltünk. Valahogy nekem azt adta a sors, hogy könnyen kapcsolatot tudok teremteni bárkivel, hamar elfogadnak az emberek.
Aztán eljött a nap, mikor beléptem, ő a konyhában állt a mankójával és csillogó szemekkel újságolta:
-Körbejártam az asztalt!!!!
Én a nyakába ugrottam, megöleltük egymást, nagyon örültünk.
A vicceivel amúgyis mindig felvidított: - Megjöttél? Na akkor nem lábatlankodok itt, takaríts nyugodtan.
A havas tél miatt azért kicsit aggódtam, mindig a lelkére kötöttem, hogy ne menjen ki a teraszra vagy a lépcsőre ha csúszik. Persze igaziból nagyon nem kellett ráparancsoljak, mert Z komoly, megbízható ember. A munkáját is nagyon szerette, azt csak sejtem, milyen törés lehetett, hogy nem végezheti tovább. Nekem mindenem a vas!-szokta mondani, én meg sose tudtam kihagyni ilyenkor a poénkodást, ha pl. épp valami műanyag volt  a kezében. Vasembernek neveztem el, meg mester úrnak. :-)
Egyik nap azzal fogadott:
-Na megyek futóműcserére.
Mikor haza jött a végleges lábbal, azzal már jobban ment minden, kényelmesebb is volt, bár még kellett rajta igazítani.
Emlékszem a napra, mikor  délben beállítottam nagy vehemensen az ebéddel- sietünk  olyankor, mert sokfelé hordjuk-,  ő ott állt farmerban, pólóban egyik szék mellett, s a nagy szaladásomban úgy kellett rám szóljon: Észre sem veszed, hogy csak úgy bot nélkül állok?
Akkor meredtem rá jobban. De olyannyira természetesen álldigált ott a farmerjában,  hogy tényleg fel sem tűnt. Csak tátottam a szám, és nem győztem örülni és faluszerte ódákat zengeni róla, hogy milyen ügyes, milyen kitartó, hogy egy percre sem hagyja el magát.
S mivel Z nem az az ember, aki csak úgy üldögél naphosszat, hanem nagyon szeret dolgozni, immár elkezdte a terveit szőni. Még ott a másik szoba és az előszoba amit fel kell újítani. Pénz meg ugye nem nagyon van, mert azt még leírni is szégyellem, hogy mennyi juttatást állapítottak meg neki, s arra is mennyit kellett várnia. Tehát maradt a magad uram, ha szolgád nincs.
Kicsit ijedeztem, mikor előszedte a létrát meg a szerszámokat, de mivel egyre ügyesebben közlekedett, s kocsiját is átalakíttatta, majd beszerzett egy olyan háromkerekű kis motorkát amivel az idősebbek szoktak furikázni, láttam, hogy ennek az embernek semmi nem lehetetlen.
Mire eljött a fűnyírószezon már így találtam az udvaron:






(A képet nagy titokban csináltam,el ne áruljatok, nem szereti a nyilvánosságot)



A nyári hőségben a rövidnadrágot sem szégyellte, simán járkált vele a faluban. Persze mindkét lábára felhúzta a zoknit, kérdeztem is őt: Mi van, nem izzad a lábad?
És igen, felügyeskedte magát a létrára, de nem csak hogy felügyeskedte, de megtanult járni vele, mint a szobafestők. Ehhez egy csalafinta kis polcocskát talált ki a műláb felőli oldalra.







Csak ámultam-bámultam, nem győztem őt dicsérni. Igaz, nagyon nem igényelte a dicséretet, neki elég volt, ha egyszer elmondtam, milyen nagyszerű ember.
Megmutogatta a festékeket, véleményt cseréltünk, és igen, egyik nap ott volt a kifestett szoba!! Olyan pirosasféle árnyalat, még máig nem tudom hogy hívják ezt a színt. Se nem piros, se nem téglaszín.
-Igaz, ebbe a szobába úgyis csak te fogsz járni, ha majd készen lesz teljesen- mondta, mikor megszemléltem a kész művet.
-Tyűha! Tényleg?? Akkor ez az én szobám?
-Hát bebútorozhatsz, ha fizeted a lakbért, persze plusz a takarítás.
Így szoktunk mi nagy komolyan évődni egymással. :-)
Azért azt számon tartotta, észreveszem-e ha valami új dolog történt.
Az előszoba kifestésénél úgy szólt rám, mikor magamtól nem nyilatkoztam. Pedig rögtön észrevettem, és tök jó lett, olyan színeket választott, mintha egy finom franciakrémesbe lépnél be. Csak valahogy elfeledtem rögtön mondani neki, mert ebédhordás volt, és ugye akkor a rohanás.

Egyik nyári nap egy hatalmas fazekat találtam a konyhában.
-Mi van lekvárt főztél?-röhögtem.
De mikor azt felelte, hogy igen, hát hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Kapott pár kg barackot ajándékba, körbejárta a szomszéd háziasszonyokat, kifaggatta őket, és nekiállt.
-Olyan drága a diabetikus lekvár-mondta.

Tulajdonképp tudná ő már a takarítást is csinálni, mert ilyen csuda  ez a Z., de remélem nem fognak tőle elirányítani. Szinte nekem felüdülés, ha hozzá mehetek.
Minden tiszteletem, nagyrabecsülésem, csodálatom az övé! Igen, az ilyen emberekre mondják, hogy a jég hátán is megélnének.
Nagyon büszke vagyok rá! Nagyon nagyon! No nem mintha bármi részem lenne abban amit elért, inkább csak úgy vagyok büszke, mint az ember a gyerekére, a testvérére, a barátjára.
Hajrá, csak így tovább vasember!!!



Keresd a nőt! ( Újévi vidámkodás)








Ezt az útszűkületet Selmecbányán találtam. :-)






Rágcsáljatok, holnap már úgyis meló










Web Statistics