2014. március 25., kedd

"Miért nem hiszik sokan?"






Nagyon szeretem Éva blogját. Több mindenért is. Leginkább talán azért, mert a hétköznapi valóságot (vagy éppen ünnepi valóságot) tárja elénk szép, okos szavakkal. Olyan dolgokat, amik velünk is megtörténnek kicsit másképp, de mégis magunkra ismerünk belőlük. Tán ezért szerettem (szerettük) régen az esti, rádióbeli Szabó családot is.
Vasárnapi bejegyzése  különösen megérintett, és elgondolkodtatott. Eszembe jutott róla egy középiskolás eset is, mikor egyik osztálytársam elsírta magát egy rossz felelet miatt. A tanárnő jól leszidta, és szigorúan, érzéketlenül mondta, hogy sírni nem itt kell, hanem otthon. Ő is ha valami baja van, akkor azt otthon intézi el.
Jó tanárnő volt különben, de akkor, emiatt nagyon megharagudtam rá, háborgott a gyomrom. Azért, mert ő egy határozott, kapitány stílusú nő volt, miért várja el mástól is ugyanezt?? Látszott, hogy halványlila gőze sincs arról, hogy egy ember lehet érzékeny is, és nem direkt sír nyilvánosan. Épp elég baj az nekünk, pityogós fajtáknak (mert én is olyan vagyok), hogy így van, miért kellett még az egész osztály előtt megszégyeníteni?
Hát ez a száz évvel ezelőtti eset is felbukkant a múltból Éva sorai kapcsán. És más dolgok is...
Jó volt olvasni :

"Én is megkaptam a hisztis és zsaroló stb. bélyeget már. Rosszul esett. Miért nem hiszik sokan, hogy a könny őszinte is lehet, és köze nincs egy szerephez, amivel valamit el akarunk érni!"










Web Statistics