Tamás Tímea: Metszet

Ha valaki megtalálná
az önzés és a szeretet közti
érzelmi zsarolástól mentes
területet - nyugodtan leélhetné
ott az életét
Mert ott leledzik az abszolút
értékben konzerválódott
szülői szeretet. Az igazi.
Nyugodtabb hely lenne az
archimedesi pontnál.

Reggel

Forog a Föld-változnak a típusok

A közelmúltban két cikk olvasása közben is elém került az enneagram. Kedvem támadt újra elolvasni a különböző típusokat, be is azonosítottam újra magam három keverékébe, s ha már megtettem, végül a kérdésekre is válaszoltam. Nagyot vigyorogtam a végeredményen, mert csupán egy tipus volt megegyező az általam beazonosítottal. A Segítő, vagyis a 2-es. Ha ezt nem dobta volna ki a gép, na azon már végképp elcsodálkoztam volna. S ez nem a szakmám miatt van, mert azt hiszem már gyereknek is ilyen voltam. A fő vonal mellé az általam tippelt Művész és Rajongó helyett viszont viszont Reformernek (hahahaha!), Lojálisnak és Béketeremtőnek titulált a rendszer.
Az is lehet, hogy egyszerűen csak öregszem, de az is, hogy annyira lefoglal testileg, lelkileg és szellemileg a munkám, hogy manapság sajnos már nincs időm művészkedni és rajongani. Tulajdonképp ha belegondolok, a válaszok megadásánál is olyan szituációkat képzeltem nagyrészt magam elé, amiben vagy a gondozottjaim, vagy a kolléganőim szerepeltek.
Őszintén szólva nem annyira örülök ennek. Jobb szeretnék művész és rajongó maradni. :-)

"Szabad élet, szabad madár",

Szabad ég alatt szabad ágy.

Kányádi Sándor: Kóbor kutya

Előbb csak háztól házig verték,
azután ki a faluból.
Most két falu között tétován
hol ide, hol oda lohol.

Bátor kutya volt, eleinte
még meg-megkapta a botot.
S nézzétek:
hogy elgyámoltalanodott!

A madártól is félrerebben,
állandó reszketés ina,
foga is már csak azért van, hogy
legyen mivel vacognia.

Szederjes nyelve vizet keres,
megvesz, ha nem talál.
Szája két felén undorítón
vegyül a könny s a nyál.

Sír. Vonyítana, de azt se mer,
hátha meghallja valaki. -
Menti a bőrét céltalanul,
míg bírják vérző lábai.

Menti a bőrét céltalanul.
Csak a bőre van, semmi más. -
Hol késel,
irgalmas vadász!?

A vidék bája

Most nem a muskátlis ablakokra, vászonterítőkre, zsírosbödönökre, tejeskannákra, hajnalban kukorékoló kakasokra gondolok. Van egy másféle bája is a vidéknek. Sok egyéb mellett ezért is szeretek kis faluban élni.
Mint naponta többszöri vendég, épp állok a patikában, Katika kiszolgál, miközben belép Bözsi néni, majd pár pillanattal mögötte beviharzik egy fiatalember csak úgy lengén pulóverben.
-Jaj, gyorsan engedjük előre ezt a fiatalembert, várja a busz! - mondja Bözsi néni.
Ő hamar-hamar el is intézi a dolgát, ahogy beviharzott, úgy ki is viharzik az ajtón és szalad a közeli megállóban álló busz felé.
Épp akkor érkezik biciklivel a másik patikusnő, nézi a fiatalembert:
-Vajon még eléri?
-Biztos, hogy el-válaszolom nevetve-, ő a sofőr.


Még tavaly történt, hogy vásároltam Pistinél-mert itt a boltok is a tulajok nevéről neveztetnek. Mi nem a közértben, hentesnél, gazdaboltban, virágboltban, butikban vásárolunk, hanem Pistinél, Ildinél, Senánál, Karcsinál, Dénesnél, Gyöngyikénél, Bettinél. :-)
Szóval belép Pistihez a pár házzal odébb lakó Gizi néni, és megkérdezi a pénztáros Erzsikét:
-Elvihetem már a lábast?
-Igen, azt hiszem üres. Móóóóni!-kiált hátra a húsos pulthoz- Itt van Gizi néni lábasa?
A néni hátra ballag, mialatt Erzsike elmeséli, hogy valamelyik nap sóhajtozott, hogy mennyire megenné a töltöttkáposztát, mire másnap Gizi néni megjelent a kis zománcos piros lábassal.


Na! Hát sok egyéb mellett ezekért is szeretek kis faluban élni. :-)

A képen Margit nene, aki nem egyszer várt, mire hozzá értem tejeskávéval, bundáskenyérrel, vagy már épp dagasztotta a lángost, vagy csomagolta nekem tálba a didellét.

Nikiforosz Vrettakosz: A tulipán

Mert hát megeshet, hogy az éj kellős közepén
betoppan hozzám Jézus Krisztus. Vagy első
unokaöccse. Esetleg
édesanyja húga, vagy édesapja.
Avagy egy bőrig ázott hegyipásztor,
akire ráesteledett. Kell hát ez a tartalék
fekhely otthonomban.
Bérleti díját egy életre előre kifizette nékem
maga az Isten:
belém ültetett egy fehér tulipánt -
a szeretetet.

Major Petra

Fércelve vagyunk,
s aki szerencsés, varrás
mentén szakad el.

Sajtos puffancs levezető séta

Mint ahogy Évának ígértem, bizony le kellett járni a jó nagy adag puffancsot, amit bekebeleztem tegnap, miután kijött a sütőből. Ezt általában mindig valakinek készítem, de most az egész nagy tál kizárólag az enyém volt. :-D

Nem mutatkozott túl hidegnek az idő, de azért elég alaposan felöltöztem, ki tudja azt előre. Ezekben a téli kirándulásokban nem szeretem, hogy egy csomó hacukát kell vinni, mert útközben általában hiába mégy egyszál valamiben, ahogy megállsz, vagy mikor már alkonyodik, akkor mégis kell a kabát meg a többi hóbelevanc. Szóval egész úton cipelheted a hátadon.
Már régóta áll kinn a nyárikonyha sarkában egy pár túrabot, amit Kobak kapott egyszer, de soha nem használta. Sokáig variáltam, hogy a fájó térdemre való tekintettel vigyem-e magammal, mert soha nem szoktam ilyennel menni, nem volt túl sok bizalmam hozzá. Aztán mégis magamhoz ragadtam, fiatalabb már nem leszek, gondolom a térdem sem fog sajnos megjavulni, hátha ezzel könnyebb lesz.
Eleinte össze-vissza bénáztam, azt se tudtam, hogy kell a kezemre aggatni, számomra nem volt egészen egyértelmű a dolog. :-D Jó lett volna valami jártas személy szaktanácsadása a használatot illetően.
Mindenesetre alig mentem 500 m-t, elkezdtem lehányni magamról a ruhákat, amire előre számítottam is. Kabát, pulóver, a termo sortocskám, amit a naci alá szoktam venni fázós popóm védelmében, aztán az egyik kesztyűm, aztán a sapka is. Végül egy vékony, hosszú ujjú póló és egy mellény maradt rajtam. A sapka hol le, hol fel. Sikerült is mindjárt a kezdetekkor elhagynom, mikor épp a zsebembe volt gyömöszölve. Észrevettem ugyan egy idő után, de akkor már jócskán haladtam fölfelé, hát a fene se fog visszamenni érte. Szerencsére a mellényen volt kapucni. Bizony nagy szerencse! Az idő ugyanis hol napsütéses, hol borús, hol szélcsendes, levélserezdülős, hol pedig hideg szeles volt.
A kaptatókon hamar rátaláltam, hogy tudok a botocskákkal ügyesen haladni, itt vettem legjobban hasznát. Lefelé menetben nem igazán tudtam kipuhatolni a legcélszerűbb módot, ott sokat bajlódtam, pedig legjobban a lejten fáj a térdem, de azt mindenképp éreztem, hogy sok terhet levesz a lábról. Közel vízszintes talajon leginkább csak lóbáltam, ott nem tudtam mit kezdeni vele, tán még zavart is. Aszfalton már végszóra jöttem rá, hogy legjobb ha kicsit lemarad mögöttem és tolom vele magam. :-)
Ennyit a botos tapasztalataimról. Mindenesetre elhatároztam, hogy spórolok majd egy sajátra, ami az én méretem és összecsukható. Bár ennek a hosszúnak is kitaláltam a szállítási módját, ha épp nincs használatban útközben, de buszra, vonatra mégiscsak hasznosabb egy becsukható. Persze az lenne a leghasznosabb, ha nem fájna a térdem.  Csupán ebből az egy szempontból szeretnék egy tízessel fiatalabb lenni, semmi másért nem vágyom vissza a időben.
Na de most lássuk hol is történt a levezető séta. :-)

A zokniszárítófa ága, amin épp nem érdemes zoknit szárítani

Kilátás a megboldogult sípálya tetejéről

Nemsokára összetalálkoztam egy muksóval, aki szintén a falu felől jött, ott van nyaralójuk. Nagy ügyesen megkérdeztem, nem látott-e az úton egy színes sapkát, s mivel nagy örömömre látott, megígérte, hogy ahogy visszafelé sétál, lerakja nekem egy bizonyos helyen, s majd holnap érte megyek. Én ugyanis egész másfelé szándékoztam majd hazafelé menni.

Egyre feljebb, egyre csak fel

Lábnyom :-)

Ezt a látványt soha, de soha nem tudom megunni

Itt fenn egy fiatal párral találkoztam, ők szemből érkeztek, amúgy egész úton magam baktattam. Egyéb dolgok mellett ezt szeretem a Börzsönyben, hogy hosszan mehetsz, anélkül, hogy lépten-nyomon belefutnál valakibe.

Írtam  az oszlopon lévő  kis szekrénykében elhelyezett vadonatúj csúcskönyvbe is, amit a közeli falu református lelkésze rakott oda december 30-án. Erről tett tanúbizonyságot az első oldalon olvasható üdvözlő írása. Ahhoz képest, hogy csak pár nap telt el azóta, voltak már benne jócskán bejegyzések.

Innen jó darabig le-föl-le-föl

Kókuszos sütemény

Valaki előrelátóan odakészített nekem az út mellé egy legyezőt, ha kimelegednék

A sütire egy kis üdítő

A nagy menetelésben el is felejtettem, hogy kicsit meghallgassam a csendet. Hirtelen álltam meg, de akkor csak álltam-álltam, megöleltem egy fát  és annyira jó volt, ahogy elöntött, átjárt, megfényesített. Nem volt az a süket csend, ami nagy hó idején "hallható", néha károgás, vagy messzi harkálykopácsolás megszakította, de áldott csend volt.

Mindig a (narancs)sárga úton

Na innentől már csak lefelé tartott az út, számomra ez volt a legnehezebb szakasz. A térdem alaposan sajgott. Mikor az ember meghallja az első kutyaugatást, az mindig különös érzés. Főleg ha rád sötétedik közben. Azt gondolod, közel már a falu, holott jó sokat kell még addig gyalogolni. Messze felhallatszik az erdőbe a hang ilyenkor.

Egy idő után vérnyomok kísérték az ösvényt, rossz előérzetem támadt.

Leérve a vadászházhoz meg is találtam szegény párát.  Mellette már égett a tűz, autó parkolt a ház mögött, de amúgy csend volt, nem láttam senkit.  Még mindig teljes szívemből gyűlölöm ezt a sportnak becézett öldöklést, nem bírom felfogni, ki találhat örömet ebben.

Sajnos nem is láttam útközben vadat.

Téli fagyi

Lassan lemegy a nap

Leérve az aszfaltos útra már láttam némi mozgolódást.

A falu első házai közt, egyik kapu előtt kinn állt egy bácsi. Csodálkozva kérdezte:

-Csak így egyedül? Hol vannak a többiek?

-Itt van a két barátom-mutattam vigyorogva a botokra.

-Nem félt a medvéktől?

-Bruhahaha! Medvéktől? Itt a két barátom velem!

-Látott vadakat?

-Egy darabot se. Csak a vadászháznál egy disznót kiterítve.

Tovább haladva az utcán a"Sajtosház" feliratra lettem figyelmes, s hopp gyorsan be is tértem oda, mert valamikor karácsony előtt egy fotópályázaton nyert egyik díjam innen kéne megkapjam. Pácolt sajt a lelkem. Persze ha már ott voltam, választottam más dolgokat is a nyeremény mellé.

A sajtos leányzó is megdicsért, hogy milyen messziről  jöttem, bár igaziból nincs messze, csak annak, aki amúgy nem szokott sétálni.

A faluban már sajnos nem tudtam fényképezni, kevés volt a fény, de ezt az egy kaput nem bírtam kihagyni, annyira kedves. Na majd máskor a többit.

Igazán büszke vagyok magamra, hogy még világosban leértem, bár a mindentudó fejlámpa ott lapult a zsákomban, de azért jobb, hogy nem volt  használatban. A buszra is csak fél órát kellett várnom, addig felöltözködtem és meguzsonnáztam a maradékból, felhörpintettem az utolsó fél bögre mentás-kakukkfüves- mézes- citromos teát. Hmmmm!

Ahogy robogtam a falum felé, azon gondolkodtam, milyen hülye dolog ez a térdfájás, mert deréktól fölfelé nem fáradtam el, még tudnék menni, még lenne bennem szív, tüdő, spiritusz, de a lábam odavan. Furcsa érzés volt, és elszomorító. És ki tudja ennyit is meddig tudok még menni.

Ahogy a busztól ballagtam hazafelé, rám köszönt két alak, a kapucniból csak félig láttam őket, de aztán felkaptam a fejem és utánuk kiáltottam:

-Nem veletek találkoztam a Holló-kőn?

-Az könnyen meglehet-válaszolta a fiú.

Na így lett tökéletesen kerek a kör. :-) 

Azt hiszem a puffancsok is lerázódtak.

Most már csak egy pohár jó kis bort innék, hijnye! Sajtom van hozzá.

Téli séta

Mivel lecsengtek egyenlőre a -15 fokok, kimerészkedtünk Tepertővel egy bejgli-levezető sétára a szokásos körünkön.

Zörejes reggelek

Tegnap arra ébredtem, hogy rázkódik alattam a fekvőhely és az ablakon lévő dísz csapkodja az ablaküveget. Hmm, mi a szösz? Álmosan körbetekingéltem, de aztán visszadurmoltam.
Ma egy rövid csengőszó riasztott fel édes álmomból reggel 6-kor. A rossebb, ki a fene csenget ilyenkor? De ezt sose tudtam meg, mivel fordultam egyet és jobban magamra húztam a takarót. Most már igazán el se tudom dönteni, hogy csak képzelődtem volna, vagy tényleg képes volt valaki becsengetni hajnalok hajnalán.
Az már igazán nem nagy dolog, hogy hétfőn irtózatos rémálomból riadtam fel, mert a szomszéd félig lebontotta a közöttünk lévő gyönyörű patakkövekből rakott kerítést, és én annyira ordítottam volna búbánatomban, hogy egy hang se jött ki a torkomon. Nem tudom ismeritek-e az ilyet? Szörnyűséges érzés.
Na jó, az elsőnek említett esetben tényleg nem voltam őrült, utólag olvastam a neten, hogy földrengés volt ismét a környéken.

Szégyellem magam

Szégyellem magam, amiért ilyen jó dolgom van, holott igaziból nem is olyan jó, mert hónapról-hónapra élek, és ha beütne valami krakk, hamar én is így találnám magam, mint a videóban. Ha mégsem, az csak azért lenne, mert apukám és a testvérem nem hagyna megfagyni. Bár a nővérem sincs rózsás helyzetben, szóval igaziból egyedül 81 éves apukánkra számíthatnánk, aki hála Isten egész elfogadható nyugdíjjal rendelkezik a régi rendszer, vagy ki tudja mi jóvoltából. Ha elkeseredek, mindig ezzel biztatom és vigasztalom magam, hogy apunak, ha a gyerekkora nem is volt könnyű, de a korkedvezménye miatt hosszan élvezheti a nyugdíjas éveit és nem kell kuporgatnia, éheznie, fagyoskodnia.
A Jó Isten legyen mindannyiónkhoz kegyelmes, hogy ne így kelljen ünnepelnünk, bár szeretetben, megbecsülésben, tiszteletben van mit tanulnunk tőlük.



http://index.hu/video/2015/01/01/hajlektalan_szilveszter/?utm_source=facebook&utm_medium=share&utm_campaign=index