Indulás

Tegnap este kirepültek a rozsdáska fiókocskák. Hárman kuporogtak a fészekben, de két tojás is maradt kikeletlenül.
Az utóbbi napokban ez a három is irdatlan nagy hangzavart csapott a teraszon, mikor megérkezett egy-egy kukac a szülők csőrében. :-) Szegény sánta macskánkat pedig halálra üldözték volna, ha ő tudomást vett volna róluk, de ő a füle botját se mozgatta, napozott, heverészett zavartalanul. Most nem is bántam, hogy sánta, így esélye sem volt madarászni.
Csak az utolsó fiókát csíptem el véletlenül. Az udvar közepe felett áthúzódó dróton üldögélt, először azt hittem, valamelyik nagy, mert ők szoktak ott helyet foglalni. De ez dudori volt, rövid farkú és fehér a csőre széle. Kihívtam Kobakot is, aki ijedten kérdezte:
-De mi lesz, ha itt marad sötétben?
-Dehogy marad, ne izgulj! Majd mindjárt jönnek a szülei és hívogatják.
-De ez pufibb, mint a szülei.
-Hát igen, a nagyok lestrapálódnak a sok etetésben.
Hamarost meg is jelent az egyik nagy és bőszen csettegett.
Kobak lelkesen biztatta a fiókát:
-Pufi harcos, menj! Repülj!
A kis dudori szót is fogadott, átszállt a háztetőre.

Később az egyik nagy, gondolom a hím elénekelt a tetőnkön egy rövid strófát, aztán átrepült a szomszéd tetejére, s ott megismételte. Régóta csak a csettegést lehetett csupán hallani, most bizonyára megünnepelte, hogy a fiai ügyesen kirepültek.

Még alig pirkadt, már hallottam a csettegést. Pár napig kell  terelgetni a kicsiket, aztán majd önállóan is elboldogulnak a nagyvilágban. Nem úgy, mint mi emberfélék, akiket legalább két évtizedig kell pátyolgatni.