A hölgy

Van egy nénim. Áá, nem is, ez nagyon rossz szó rá, mert ő úriasszony, hölgy, de semmiképp nem néni.  Így, hogy nem tudjátok kiről van szó, elárulom, hogy 1921-ben született, különben erre a dologra nagyon kényes. :-)
A múltkor megláttam nála egy gyönyörű fotót, megkértem, hogy hadd fényképezzem le. Esküvői fotó. Húsz évesen ment férjhez, háborús időkben, de a szülei kitettek magukért, talán nem is láttam még ilyen gyönyörű ruhát. Ahogy mesélte brokátból volt.
Mivel nem békés idők jártak, csak Budapestre tudtak elutazni nászútra, s ahogy sétálgattak az utcán, egy kirakat előtt emberek gyülekeztek. Ők is odamentek kíváncsiskodni, de gyorsan meg is fordultak:
-Józsi, menjünk innen, mielőtt megismernek!
Az ő esküvői fotójukat bámulta a tömeg. :-)

Kiegészítés:

Mamka kérésére tovább faggattam a hölgyet, így némi módosítást is kell eszközölnöm. A fotó nem Budapesten volt kitéve a kirakatba, hanem mikor haza értek, otthon Cegléden látták meg.
Megkérdeztem, ki tervezte a ruháját, mert a barátnőm említett egy nevet, de nem jutott eszembe. Ő viszont rögtön rávágta a híres tervezőnő nevét, de mosolyogva mondta, hogy a ruhát az édesanyja tervezte és a házi varrónőjük varrta meg. Azt is hozzáfűzte, hogy akkoriban a polgári családok asszonyai általában nagyon műveltek voltak és sok mindenhez értettek, így az ő anyukája is.
Ő sem szenvedett soha hiányt semmiben, most is nosztalgiával emlegeti a háború előtti szép éveket, mint a legszebbeket életében. Egyszer azonban kirándulni mentek volna az iskolával-apácáknál tanult-, de a szülei nem engedték el. Ezt ugyan nem értette, de mint amolyan jókislány, szófogadóan beletörődött. Jóval később egyszer megkérdezte anyukáját, hogy tényleg nem lett volna rá annyi pénzük, azért nem mehetett el?
Ahogy mesélte könnybe lábadt a szeme, hozzá is fűzte, hogy ha ez eszébe jut, mindig elsírja magát. Hát sírva folytatta, hogy anyukája azt válaszolta, lett volna, de meg akarták neki mutatni, milyen az, ha valamire nagyon vágyik, de nem kaphatja meg. Ebből is látszik, hogy jómódban éltek, mindent megkapott és ezért is van a mai napig, hogy szinte mindenre fintorog, amit hozok a boltból, semmi sem ízlik neki, valószínű azokat a régi békebeli ízeket keresi szüntelen. Ehhez képest most egyedül tengődik a kis nyugdíjából, és fogához kell vernie a garast. Összeszorul a torkom, ha erre gondolok, mert amúgy nagyon megbecsült állásban volt, a faluban mindenki tiszteli még most is.
Így múlik el a világ dicsősége. :-(
Nagyra értékelem, amikor így megnyílik nekem, mert tudom nem mindenkit, sőt csak igen keveseket ereszt közel magához. Kár lenne ha az érdekes történetei csak úgy elúsznának majd vele együtt.