Cseszneki sziklákon

Tegnap sikerült eljutnom egy kis társasággal Csesznekre a Bakonyba. Ez azért nagy dolog, mert autó nélkül számomra lehetetlen volna.
Tavaly mikor Tatabányán jártam, említettem, hogy Cseszneken nyíltak az országban először via ferráta pályák. Ide tartottunk.
Most jelenleg már három helyen lehet űzni kis országunkban ezt a szórakozást, ahogy valakitől a neten olvastam: Lassan via ferráta nagyhatalom leszünk. :-D
Szerencsére az előrejelzésekkel ellentétben szép időnek mutatkozott, és egészen késő délutánig az is maradt. A vár alatti parkolónál betértünk a többiek által rég áhított kávéra  egy büfébe, közben beüzemeltük a felszerelést, a kezdők útmutatásokat kaptak.

Sző, fon nem takács

Tatabányán a pályák kuriózuma, hogy jóval a tízemeletes házak fölött mászik az ember, alatta pedig dübörög az autópálya. Itt viszont egy mesés helyen, a Kőmosó-szurdokban vannak a kezdőpontok (beszállók), s a szurdok falán haladunk végig, körbevéve borostyánnal és mindenféle növényzettel.
Mikor odaértünk a Várpanoráma út kezdetéhez, sokan várakoztak és sokan csüngtek a falon is. Mint később kiderült, épp egy Szlovákiából, Érsekújvárról érkezett nagyobb csapatba botlottunk, őket követtük aztán a sorban. A vezetőjük gyakorlásképp hozta el ide a társaságot, lássák miről is szól ez,  mielőtt komolyabb ausztriai utakba belevágnának. Nagyon szimpatikusak és barátságosak voltak, később a célnál mi készítettük róluk a csúcsfotót is. :-)

A beszálló kicsit izgalmasan néz ki, meg is szeppentem, mikor Zoli engem indított elsőnek. Általában direkt úgy alakítják ki a pályákat, hogy az eleje nehéz legyen, s felmérhesd, bírod-e majd csinálni. Ez a pálya "D" besorolású volt, ami már nehezebbnek számít.
Mivel én haladtam a csapatunkból az élen, csak a mögöttem jövő Zolit és Csabit tudtam fényképezni ezen az úton. Egy kis ízelítő belőle:

 Zoli épp kibukkan egy függőleges felszökés után

Csaba még küzd az elemekkel

Egy függőleges szakasznál kissé feltorlódott a sor, várakozó álláspontba kellett helyezkednünk épp a talpunk alá eső helyen. Ez általában nem túl sok. :-)

Csabi átverekszi magát a köveken és gyökereken. :-)

A függőleges részeknél kis fém bütykök, vagy rudacskák vagy minek nevezzem őket is segítették a haladást. A kép jobb alsó sarkában látszik kettő, az egyiken épp az én cipőm orra. Nem túl nagyok ezek a segédeszközök, kicsit az volt az érzésem, hogy könnyű lecsúszni róla, de akkor mit szóljon egy 46-os lábú? :-D

Ott repül a kismadár!

 Most már olyan magasra kerültünk, hogy átláthattunk a szurdok másik oldala  fölött őrködő várromra. Nagyszerű látvány volt így jutalomként. A vár felé haladó sziklagerincen is két ferráta út kanyarog.

Szép folyamatosan haladnak előttünk a bátor legények és leányzók.

Az utolsó lépések és kapaszkodások. Ott alant Csesznek házai.

A céltól leereszkedtünk a völgybe, ahol Ede, Eszter  gyerektacskója örömmel fogadott bennünket. Minden érkező elé odaszaladt, és boldogan csóválta a farkát. A fűből alig látszott ki, de azért büszkén vallotta, hogy ő is hegymászó.

Némi pihegés és nézelődés után megcéloztuk az Ostromlók útját is, aminek pályáját már láttuk a vár alatti sziklán. Ezt "C"-nek sorolták be az építők.

De hát nem igazi a kaland, ha nem teljes a létszám, úgyhogy nem volt kecmec, az egész csapatnak meg kellett ostromolnia a várat.

Gondos előkészületek a csapalétszám növelése ügyében.

A beszállás pillanata. Zoli és Ede harcra kész. Láthatólag mindketten vígan..

Ééés indul az ostrom!

Különleges volt a borostyángyökerek között lavírozni. Csak gratulálni tudok az út kitalálóinak.

Az ostromhoz természetesen hídon is át kell kelni úgy általában. Ede zokszó nélkül halad az élen.

Fel, csak fel katonák, katonanők! Ostrométrák helyett a sodronyon.

Hókotró, mondta magáról Peti, pedig én akárhogy néztem- ugyan cseppet testesebb-, de csak egy bátor, erős legényt láttam, nem holmi behemót járművet.

Alattam a föld, felettem az ég...vagyis alattam Csabi, de a létra bennem, az egyszer biztos.

Kis nézelődés a szemben lévő pályára, amin már végig haladtunk.

Csaba első ferráta túrája. Pedig mintha mindig ezt csinálta volna.

Peti a csúcsra tör, de itt sincs hó, amit elkotorhatna.

Ede büszkén ér a célba, és megdicsérgeti lovát is: Jól van kiskomám Zoli, bátran harcoltál!

Mindannyian szerencsésen feljutottunk, ki könnyebben, ki nehezebben, de senki nem szégyenkezhetett. S ha valaki, hát Ede igazán élvezte a programot. Úgy üldögélt a zsákban felügyelve az eseményeket, mintha legalábbis odapottyantotta volna rögtön az édesanyukája ebbe a nagyvilágba. Igazi túrakutya lesz belőle, ha felcseperedik. Mit lesz?? Máris az!
Ez egy fantasztikus ostrom volt.
Ahogy leereszkedtünk a pálya végétől, még megnéztük a sziklamászóutakat is, mert az is van egy pár, de épp senki nem használta őket. Aztán régi sírkövek mellett haladtunk el, le is guggoltam melléjük egy fotó erejéig.

Lassan leértünk a hegyről, mikor egyszer csak felfedeztem, hogy a beülőmre rögzített tartóból valahol kiesett a telefonom. Ooóóó, ez már baj. De csak olyan helyen lehet ahol leültem, mert ha a falon pottyan ki, azt bizonyára észreveszem, akkorát zuhan meg koppan. Eszter elkezdte csörgetni, szerencsére ki is csöngött, tehát térerő van. A fiúk már előrébb jártak, de visszajöttek segíteni. Hátha valaki meghallaná a mászók közül valahol. Egyszerű telefon, csak amolyan buta, zsebre rakni semmi értelme nem volna egy idegennek, nekem viszont az összes telefonszám fontos benne.
 Ballagtunk az ösvényen, Eszter folyamatosan csörgette, csupán pár perc telt el, s Peti már elő is bukkant, kezében a készülék. A síroknál esett ki, alig kellett visszamenni. Peti nyakába ugrottam örömömben.
A kaland ugyanott ért véget, ahonnan indult: a büfénél. Mindenki megjutalmazta magát valamivel: citromos sörrel, jégkrémmel, kávéval, capuccinoval. Közben a nálam fiatalabb nemzedék minden tagja nekiesett az okoskájának, mint szomjazó a víznek. :-D Végreeee, nyomkodhatunk!!!

Végig nagyon szép időnk volt, már csak hazafelé kezdett borulni az ég. Az odafelé megcsodált repcemezőket mindenképp le akartuk fotózni, de amúgyis megállásra kényszerítettek bennünket. Rengeteg motoros rendőr száguldott el a szembejövő sávon, aztán egyszer csak félre is állítottak minket és a többi autóst. Értetlenkedve néztük mi lehet ez, de amíg várakoztunk, addig legalább megörökíthettük a gyönyörű sárga mezőket.

A rendőrmotorok csak jöttek-jöttek, néha autó is, aztán hirtelen mint a cserebogárraj, benépesítette az utat rengeteg bicajos. Verseny volt. Süvöltöttek a kerekek, csak kapkodtuk a fejünket, nem tudom hányan lehettek, de nagyon sokan. Nekem szinte érthetetlen, hogy nem ütköznek egymásba, annyira közel van kerék  kerék mellett a bolyban. És annyira száguldottak, hogy nem hittem, látszani fognak egyetlen képen is, amit hirtelen kattintottam. Lehet az útmenti szélmalom hajtotta őket ilyen gyorsan? :-)

Végül elgurult a hosszú sor, jöttek még autók, akik gondolom a csapatokhoz tartoztak, mert tetejükön biciklik, oldalukon reklámok. Visszaballagtunk az autóhoz, mikor még egy utolsó bicajos felbukkant nagyon-nagyon lemaradva a többitől, de nem adva fel a harcot. Ki tudja mi történhetett vele.
Hatalmas hajrát kiáltottunk neki, ő intett köszönetképpen.

Ma nem csak mi ostromoltunk, hanem mások is, másféleképpen :-)