2016. október 22., szombat

Sima őszi túrára készültünk




1998. októberében jártam utoljára a Magas-Tátrában. Ez egészen pontosan 18 éve történt, húúú, iszonyú régen. Azelőtt, még fiatal lány koromban többször is túráztam barátnőkkel ezek közt a csodás magas hegyek közt, s akkor menthetetlenül beleszerettem. Ahogy nézem a régi papírképeket, elámulok. Az első kirándulást semmi kis utcai, vékonytalpú félcipőben gyúrtam végig, a másodikra már volt egy műbőr edzőcsukám. :-) Kis szoknyanadrág lifeg rajtam, vékony pamutpulóver, ócska nejlon, ovisoknak való esőkabát a hagyományos zöld, bőrpántos hátizsákban, a szél ellen kendőcske a nyakba. Egyikünknek azért volt szlovák bakancsa mutatóba, ilyet nálunk nem lehetett kapni. De nem lógtunk ki különösebben a kirándulók közül, erre határozottan emlékszem. Általában szabadidő ruha, esetleg kockás ing, ilyesmi volt a felszerelés mindenkin.
Mikor beszabadultunk egy ottani áruházba, felszerelkeztünk gyapjú túrazoknikkal, azokat hosszú évekig stoppolgattam, hogy minél tovább tartsanak.
Most ha az ember széjjel néz a hegyen, menőbbnél menőbb túraruházatba bújt emberkék trappolnak.
Nem mondom, hogy nem sokkal jobb egy nedvességet elvezető anyagból készült cuccban kapaszkodni, vagy vízhatlan dzsekiben pompázni, de igaziból mi ugyanolyan boldogok voltunk a nejlon esőkabáttal is, mintha méregdrága goretex vagy softshell dolgaink lettek volna. Az élmény ettől nem lesz nagyobb.

Vágyódtam volna még legalább egyszer eljutni magas hegyre. Szívemnek legkedvesebb a Fogarasi-Havasok, de oda  nem sok esélyem van elmenni, már csak azért sem, mert nehézkes a kiutazás, és csak nagy, 18-20 kg-os hátizsákkal lehet menni, s azzal vándorolni nap nap után. Amit huszonévesen még bírtam cipelni, ma már valószínű nem menne.
De a Tátra még elérhető, főleg most, hogy Bogival és Pihével (Zoli) így összemelegedtünk, akik rendelkeznek autóval. Mondogattam is nekik egész nyáron, hogy Tátra, Tátra, nem megyünk a Tátrába? Természetesen kedvük nekik is volt, de valahogy húzódott-húzódott a dolog, végül szinte már lemondtam róla, de Pihe azzal bíztatott, hogy még ősszel is mehetünk.
Nagy sokára aztán megegyeztünk egy időpontban októberre. Az utolsó, 1998-as túrám is ebben az évszakban volt, jól van, kellett vinni kabátot meg sapkát, de az nem volt baj.
Igen ám, de mire eljött a túra előtti hét, lehavazott a Tátrában, olvastuk a híradást, láttuk a képeket. Halogatni azonban már semmit nem lehetett mert október végén ott lezárják a turistautakat, vége a szezonnak.
Sima őszi túrára készültünk, helyette kaptunk egy igazi télit. Igaziból még örültem is, mert soha életemben nem jártam még hóban magas hegyen, de kicsit aggódtam, mert nekem ehhez semmiféle felszerelésem nincs. Bogi sem rendelkezett különösebb dolgokkal, még a hozott dzsekit is a fiától kérte kölcsön. :-)
A csapat hét főre gyarapodott, így két autóval indultunk útnak hajnalok hajnalán. Már útközben megcsodáltuk messziről a fantasztikus havas hegycsúcsokat.
Szállásunk a Csorba-tó partján volt egy ifjúsági szállóban, ott parkoltunk és rövid készülődés után indultunk is rögtön.



Bogi még némi energiát vesz magához a túra előtt :-)



Két fiút még nem ismertem, velük most találkoztam először. Egyikük, Bogyó szemtelenül fiatalnak tűnt, meg hát amúgyis én voltam szokás szerint messze a legöregebb a csapatban. Zsigit Bogi hívta el, ő most augusztusban túrázott itt, de szívesen vállalkozott egy havas látványra is.




A Poprádi-tó felé vettük az irányt, egyelőre még magas fenyőfák között



Először saras ösvényen haladtunk, aztán megjelentek a jellegzetes kövek, s innentől ezeken kellett lavírozni. Mintha útépítő mesterek rakták volna le őket. A fenyők között  színes lombhullató fák is megbújtak, így a havas hegyekkel a háttérben az egész táj olyanná vált, mint egy poszter. Nem győztük fotózni a látványt.

















Időnként kedves kis fa hidakon haladtunk keresztül, amelyek alatt frissen, hangosan karattyolva szaladt át a patak








Gyönyörű, napsütéses időt kaptunk ajándékba, egyelőre csak Bogyó bújt kabátba és sapkába, magáról azt állítva, hogy ő irtóra fázós. A Poprádi-tó partján szusszanót tartottunk, de igyekeznünk kellett tovább, mert itt nem igazán számít egy-egy túra rövidnek. Célnak a Rysyt, vagyis a Tengerszem- csúcsot szemeltük ki, ez pedig 2499 m magas. Km-ben nem sok a táv (22 oda-vissza), de kb. 1300 m szintet kell leküzdeni, az pedig nem kevés.




Az út  a törpefenyők birodalmában kanyargott felfelé. Ezeken a köveken egészen más, a lábakat sokkal igénybevevőbb a gyaloglás, mint a mi erdei ösvényeinken.




Lassan elértük a havas részeket







Az ösvény a napsütés okozta olvadás miatt időnként szabályosan patakká változott, folyt a víz a kövek között, de néhol még latyakos hó volt, amit az ember ránézésre nem tudott eldönteni milyen mély. Bizony többen bokáig megsüllyedtek benne, Bogyó sima kis utcai bakancsába rögtön be is folyt a víz.
A túrabotommal igyekeztem tapogatózni, hogy elkerüljem a meglepetéseket, de egyszer majdnem én is pórul jártam, magam is elcsodálkoztam, miért nincs még teli a bakancsom vízzel.
A lucskos részt elhagyva egy szerpentinen kezdtünk felfelé haladni.
A Tátrában mindig nagy a tömeg, ez az egy amit nehezen viselek. A Börzsöny északi részéhez szokott lelkemnek, ahol akár álló nap is mehetek anélkül, hogy embert látnék, ez a tátrai tumultus idegen. Ráadásul épp belekeveredtünk egy nagy csoportba, ahol vagy 20-30 ember menetelt libasorban. A többiek valahol előrébb jártak, én mászópajtásommal, Lacival ügettem, mögöttem pedig a hosszú, idegenekből álló oszlop. A mieink egyre messzebb kerültek tőlem, tisztában voltam vele, hogy ezt a tempót nem fogom bírni, a tömeg meg úgy éreztem, hogy tol-tol megállíthatatlanul maga előtt, én pedig meg szeretnék állni szusszanni egyet, de nem lehet, mert egyszemélyes a hóban kitaposott út, előzni nem tudnak engem. Alig kaptam levegőt, lüktetett a fejem. Egyre frusztráltabb lettem, idegesített, hogy ezek itt mögöttem jönnének-jönnének és én nem tarthatom őket fel a haladásban, muszáj mennem és mennem akár bírom a tempót, akár nem, benyomakodnak a privát szférámba, nesze neked boldog szemlélődés, fotózás, meg-megállás.
A szerpentin egyik kanyarjában végül mondtam Lacinak, hogy ne haragudjon, menjen ha akar, de nekem meg kell állnom, majd jutok amíg jutok, ne izguljon egyedül nem vagyok, hisz itt ez a millió ember. Kivágódtam oldalra a sorból, próbálva nem süllyedni térdig a hóba. Persze ő nem hagyott ott, gondolhattam volna, ismerem már a jóságos lelkét. De azt is tudtam, hogy ő mindenképp szeretne eljutni a csúcsig, nem akartam, hogy miattam lemaradjon erről.
Megvártam, míg elhalad mellettünk a végtelennek tűnő turista sor, kicsit kifújtam magam és úgy indultam a többiek után. Nekik is elmondtam, hogy ilyen gyorsan biztos, hogy nem fogok tudni menni, mert akkor fél órán belül kifulladok.
Pihe, a túravezető engem küldött előre, így aztán én diktálhattam a magam komótos kis tempóját, ők pedig nagyon kedves módon alkalmazkodtam hozzám. Hiába na, én már a sokadik X-et taposom, főleg a 25 éves Bogyóhoz képest, akinek mondtam is, hogy simán a fiam lehetne. Ettől kezdve ez szlogenné is vált köztünk, én fiacskámnak hívtam őt, ő engem meg maminak. :-)
Igaziból belegondoltam, hogy huszonévesen sem tudtam gyorsan menni. Ha engem kizökkentenek a saját tempómból és annál gyorsabban kell mennem, akkor végem van.
Hála viszont ennek a nagyszerű kis csapatnak és Pihének, mehettem a saját módomon és egy árva kukkot vagy rossz szót nem kaptam miatta. Továbbra sem volt könnyű a menetelés a havas, csúszós úton meredeken felfelé, de így mégis ezerszer más, mint addig. A nagy csoport is távolabbra került tőlünk, így már csak kevesebb  ember volt a közelünkben, szép lassan lelkem visszanyerte a békéjét.
A szerpentin tetején már igazi hideg tél várt bennünket, elő is kerültek a melegebb holmik.






Jól esett a meleg tea a fagyos tóparton



Itt azonban újabb gondom akadt. Hová a fittyfenébe mehet el az ember lánya pisilni, ha már nincsenek fák? Próbáltam az ösvényről oldalra letérni egy nagyobb szikla mögé, de ahogy a túrabotom szurkáltam volna a hóba, hogy megnézzem merre léphetek, bizony az a nyeléig elsüllyedt. Szóval nem lehet elmozdulni az útról ha nem akarok nyakig eltűnni a hóban. Végül megint a csodacsapat sietett a segítségemre. Mind elfordultak, én meg a kör közepén leguggoltam, miközben nézték, nincs-e már túl közel valaki a kirándulók közül. :-D Mondhatom elég vicces egy helyzet volt, de megoldottuk.

A pihenő kifejezetten jól esett, de itt meglehetősen hideg volt,  és amúgyis muszáj volt tovább indulni. Egy rövid darabon, míg elhaladtunk a jeges tó mellett, nem kellett annyira felfelé kapaszkodni. Oldalt meredeken rohant le egy félig fagyos vízesés, az út később majdnem fölötte fog emelkedni.




Innen jól látszott, hogy araszol előre az a nagy csoport, akik közé bekeveredtünk és toltak maguk előtt. Valahogy nem kívánkoztam vissza közéjük. :-D



A fényképek soha nem adják vissza igazán a valóságot. Pl. azt a meredekséget sem, amit le kellett küzdenünk az elkövetkezendő szakaszon. Talán ezen az alábbi képen látszik valamennyire a havas részen, hogy kb. ilyen szögű emelkedőn kellett nekünk is felmásznunk. Pihe 70 fokos szögre tippelt.
Eddig is nagyon sokat csúszkáltam a kitaposott havon, folyton ki akart mászni alólam a lábam, szóval kissé begyulladtam mi lesz akkor itt! Túrabot nélkül nem boldogultam volna semmiképp, hű két barátomnak megfizethetetlen nagy hasznát vettem. Bizony ide nagyon-nagyon el kellett volna egy hágóvas. Volt aki azonban simán is feltalpalt, Bogyó például ugye az ő kis utcai cipőjében, ami már a túra elején totál beázott. Zsigi és Laci sem szorult semmiféle támaszra, Bogi, Pihe és Klau időnként fél pár bottal boldogultak.




Egyre feljebbről láttuk a Békás-tavat, ami számomra csak később vált világossá, hogy tulajdonképp két tó. Mintha már a Mikulás is ott piroskodna ebben a nagy decemberinek tűnő fehérségben. :-)



Aztán elérkezett a nagy meredek, most már mi araszoltunk rajta, nem az előbb látott hangyasor. Gyorsan semmiképp nem lehetett vágtatni, csak lépésről-lépésre. Könnyítésnek kihelyeztek egy fix kötelet, gondolom a korai havazás miatt. Aki akart, abba kapaszkodhatott. A kitaposott lábnyomok néhol olyan mélyek voltak, hogy ha belelépsz, minimum térdig süllyedsz benne. Ezeket igyekezni kellett kikerülni, nehogy kitörd a lábad.




Ha itt visszacsúszol, nem állsz meg egy darabig, annyi szent. Hajrá srácok!





A meredeken feljutva létrák és láncok következtek, de némelyik ki se látszott a hó alól. Mostanában építettek ide új trepniket a sziklába, valószínű kétirányúvá tették ezzel a forgalmat, hogy ne legyen várakozás, de ezt se tudtuk pontosan megállapítani.



Bármilyen hideg is volt és bármennyire is fújt időnként a szél, a nagy menetelésben és erőlködésben kimelegedtem, le kellett magamról dobálnom az összes hosszúujjút meg a cicanadrágot is. Pedig igazán fagyosszent vagyok. Bogi csodálkozva kérdezte: Pipulka, nem fázol??  Csak otthon láttam a képeken, hogy mögöttem mindenki pulóverben meg kabátban vonul.  Lehet, hogy már banyalázam van, csak még nem tudok róla? :-D




A hátizsákom legnagyobb részét a belegyömöszölt ruhák foglalták el. Piros mackós, sokat látott, kifakult kendőm tibeti imazászlóként lobogott a fagyos szélben.




Ha nekünk nehéz volt a terep, vajon milyen lehet a teherhordó fiúnak, aki a menedékházba fel- és le-szállítja a dolgokat?




Még ezt az emelkedőt kell valahogy megmászni és felérünk a házig. Ez azért adott némi biztatást és erőt. Emlékszem 1998-ban lenn a Poprádi-tónál kis kalyibában szatyrok voltak kirakva tüzelővel. Aki felhurcolt belőlük a házig, az kapott ajándékba egy bögre teát. Így is segíteni akarták a dolgok feljutását 2000 m magasra. Akkor még építkezési dolgok is ki voltak készítve, pl. gerendák. Azt csak két ember tudta vinni. Találkoztunk is vállalkozószellemű túrázókkal, akik cipeltek egyet ezen a nem könnyű terepen. Igaz, akkor hó nem volt. Most lenn a kalyibában egy teli szatyor se akadt.




Juhéjj, és végre ott a menedékház! 




Nicsak, a hegyimentők is használnak szolgálati biciklit? Vajon kinek volt ennyi fölös energiája, hogy felvonszolja ide a hátán? :-D  Az már igazán semmiség, hogy egy városi buszmegálló oszlop is ékeskedik a ház mellett.




A ház nem ilyen volt anno mikor itt jártam. Pihétől megtudtuk mi ennek az oka. Ő mesélte, hogy egy téli mászás alkalmával jöttek itt egy barátjával lefele, és az egész házat eltolta a helyéről egy lavina. A gondnok, aki fenn volt,  épp kiment a 100 m-rel arrább található budira egyszál alsóruhában és papucsban. Így menekült meg. Ők adtak neki valamit amibe bebugyolálhatta magát és ők hívtak segítséget is.





Kicsi a lakás, de nagy a rakás. Boldog uzsonnázás  a gerenda padon.




Aztán kis nézelődés lefelé




Igazán mesebeli a hely




Miközben uzsonnáztunk, hosszas tanácskozást folytattunk. Innen még 1 órát ír a tábla a csúcsig. Az nekünk biztos, hogy több lesz és onnan  még le is kell jönni. Viszont már most délután 2 óra van, hamar sötétedik, mi legyen? Egyedül Bogi volt, aki mindenáron ragaszkodott a csúcshoz, mindenki más le tudott volna róla mondani, még ha nehéz szívvel is. Ő azt mondta, hát azért jöttünk, hogy felmenjünk, nem?
Vívódtunk. Ha felmegyünk, teljesen bizonyosan sötétben kell lejutnunk a hegyről nem egyszerű terepen, igaz fejlámpa mindenkinél volt. Kockáztassunk, ne kockáztassunk? Ha nem felhős az ég, telihold van, és a hó is világít. Abban maradtunk, hogy legalább a nyeregig mindenképp felmegyünk, mert már onnan is nagyon szép a kilátás. Viszont a háztól újra egy piszok meredek, csúszós szakasz jött, Bogin és Klaun volt egyedül hágóvas, ami megkönnyítette a hóban való mászást.
Lesz ami lesz, nekivágunk! Magunk is elcsodálkoztunk, ugyan lihegve, de fél óra alatt a nyergen voltunk, ahol gyönyörű panoráma és erős, metsző szél fogadott bennünket. Majd le vitte a fejünket.





Pihe, Bogi és Bogyó a jéghideg szélben. Bogyó igazi hős volt, hogy ebben az utcai szerelésben, vizes cipőben kitartóan és zokszó nélkül jött végig. Ő is, Bogi is életükben először jártak a Tátrában.




Mászópajtásom, Laci is Tátra-szűz volt eddig. Most nem sziklát hanem magas hegyet másztunk együtt, s a boldogságunk határtalan volt, hogy ilyen gyönyörű helyen lehetünk. Frizuránk alaposan belőtte a magashegyi fodrász erre az ünnepi alkalomra, még csak zselé meg hajlakk se kellett hozzá.
(Igaziból ám csak a szobában állunk egy poszter előtt és fújatjuk magunkat ventilátorral, de ezt csak nektek árulom el.)





A félórás felmenetel fellelkesített bennünket, most már igazán el kell érnünk a csúcsig, ne forduljunk vissza! Az a legfontosabb, hogy a láncos, létrás részen legalább lejussunk világosban, a többin tán elboldogulunk fejlámpával. Gyerünk hát tovább!
Laci itt már nem udvariaskodott, határtalan lelkesedéssel előre szaladt, csak úgy bizsergett benne az energia, a csúcsláz, vagy ki tudja mifene. A fényképezőt is elnyalábolta tőlem, és vitte magával. Ha egyedül mászott volna eleitől, már régesrég visszafelé baktatna, úgy ment felfelé mint egy hegyi zerge, már csak messziről láttam, ahogy harcoltam magam előre. Jómagam nem voltam így feltöltve energiával, örültem, hogy sikerül egyre feljebb húznom-vonnom magam a kövek közt.




Közben a felhők is elkezdtek gyülekezni, megijedtünk, hogy mire végre felérnénk, majd nem látunk semmit.









Ez a legutolsó szakasz. Ösvény már nincs, csak a köveken kell egyre feljebb kapaszkodni, ki merre bír.






Ahogy próbáltam igyekezni Laci után, visszanézve láttam, hogy Bogi egyszercsak leül egy kőre. Pihe utánunk kiáltott: Menjetek, mi itt megvárunk titeket! Nem értettem mi történhetett, hisz Bogi volt aki mindenáron fel akart mászni a csúcsra és már annyira közel volt. Klau és Bogyó azért egyre jöttek, Zsigi előttem haladt.


És Laci fenn a csúcson!




Mire mi felértünk, ő már teljesen végigfotózta az egész körpanorámát. Ennek a késői csúcstámadásnak nagyszerű előnye volt, hogy senki nem tartózkodott fenn rajtunk kívül már ilyenkor. Mienk volt az egész talpalatnyi terep.








Klau a határkővel. Ez a fele Lengyelország, a másik fele, ahonnan jöttünk Szlovákia. Nem mindennapi határátlépőpont ez 2249 m magasan. Csak hegymászóknak! :-)




A legifjabb és legöregebb versenyző: Bogyó és mami kézenfogva a csúcson. Mögöttünk már Lengyelország.




A csúcsdobozra kis magyar nemzetiszín szalagocska is volt kötve, belül a legkülönbözőbb dolgok bújtak meg, amit a kirándulók belerejtettek.



Nagyon megörültünk, amikor megláttuk, hogy Bogi mégis összeszedte magát és újra elindul. Végül ő is megérkezett. Az adta neki a végső lökést, mikor már nagyon elfáradt, hogy Pihe azt mondta, akkor itt marad vele. Ezt semmiképp nem akarta, hogy miatta maradjon le a csúcsról.





Míg Bogi és Pihe örvendezik, Bogyó a mai fiatalokhoz híven a mobilján lóg :-D Még ilyet! Itt is van térerő?? Az örök fagyos még a sapijától is megszabadult, hogy jobban hallja a vételt.




Zsigi és Laci az ikercsúcs párjára is átmászott. Mi őket, ők minket fotóztak







Még érkeztek fel utánunk is turisták, de ők minden bizonnyal a menedékházban aludtak. Ahogy visszaértünk, akkor láttuk, hogy oda-vissza fenntartózkodással együtt 2 órát töltöttünk, szóval nagyon ügyesek voltunk, de már így is elég későre járt, 1/2 5 volt, mikor útra keltünk utolsó indulókként a háztól. Nagyon óvatosan kellett ereszkedni, hisz piszok meredek és csúszós volt a terep, de mindenképp legalább a láncos részeken világosban akartunk lejutni. Ennek minden esélye megvolt, így nagyon örültünk, hogy megkockáztattuk mégis a csúcsot, enélkül azért biztos maradt volna némi hiányérzet bennünk.
Pihénél, akinek egyik fő erénye az óvatosság, volt beülő és egy kötél is, ha az ereszkedésnél bármi probléma adódna, de szépen ment minden, nem vettük őket igénybe. A láncos részt elhagyva jött a 70 fokos lejtő, ettől én eléggé tartottam a térdeim miatt. Bogi és Pihe a gyatyaféket választotta és hujogatva csúsztak lefelé. Ez igazán térdkímélő módszer, de vízhatlan nadrágot kíván, ezért jómagam tyúklépésben, erősen a botjaimra támaszkodva a csapat legvégén lemaradva próbáltam ereszkedni. Nagyon fárasztó volt ez az erős koncentrálást igénylő akció, szóval igencsak örültem, mikor végre kevésbé meredekre jutottam.



Pihe őrült sebességgel suhant el mellettem :-D



Nem vezet fel a csúcsra erről az oldalról másik út, csak Lengyelország felől, így muszáj ugyanott visszafelé is menni. De nem tűnt unalmasnak, hisz most már alkonyatban láttuk ugyanazokat a helyeket, és legalább tudtuk mire számíthatunk ha ránk sötétedik. Gyönyörű volt a tó, még tán gyönyörűbb, mint nappali fényben.




A Békás-tó és Zsigi a lebukó nap sugaraiban




Lennebb sötét felhők gyülekeztek. Láttuk az időjárás jelentésben, hogy másnapra rossz időt ígértek, tán ez kezdett megmutatkozni.



Még hosszú út állt előttünk, de mivel a legveszélyesebb részen túl voltunk, már nem nagyon aggódtunk. Még azok a helyek voltak kicsit izgalmasak, ahol az út felfelé jövet patakká változott az olvadó hótól, de a fejlámpák fényénél sikeresen átlavíroztunk itt is.
Két, külön-külön magányosan felfelé tartó lánnyal is találkoztunk az ösvényen a szürkületben. Tán a menedékházban dolgozhatnak, vagy nagyon ismerősek itt, mert az ember magas hegyre általában nem indul este egyedül.
Közeledtünk a Poprádi-tóhoz, mikor úgy éreztem, már nagyon fáj az egyik vállam. Próbáltam a hátizsákot csak a másikon vinni, hogy szabadon pihenhessen kicsit. A térdeim is eléggé ki voltak már fáradva, de azokkal azért még boldogultam. Zsigi hihetetlenül lovagiasan felajánlotta, hogy viszi az én hátimat is a tóig, addig pihenjek. Pedig már nehéz nem volt, kiürült, talán azért éreztem nagyon fárasztónak, mert a túrabot használata a karokat is rendkívül igénybe veszi ezen a meredek terepen, de nélkülük meg semmiképp nem boldogultam volna.
Nem emlékszem, hogy valaha életemben egy fiú vitte volna helyettem a hátizsákot vagy az iskolatáskát, úgy tűnik eljött ennek is az ideje. :-D
Aztán Zsigi a tónál se adta vissza, azt mondta, most már elvből sem. :-)  Így teljesen szokatlan módon minden batyu nélkül, igaz irdatlan fáradtan bandukolhattam immáron aszfaltos úton. Pihe azt mondta a Csorba-tóig ezen menjünk, ne bukdácsoljunk már a köveken a sötétben. Igaz itt meg elkavarodtunk, kénytelenek voltunk plusz km-eket megtenni, ráadásul újra felfelé, pedig már mindenki eléggé leamortizálódott.
Aztán este 9 felé mégis elértük a szálláshelyet, ahol telefonálnunk kellett a gondnoknak, hogy eresszen be minket. Igen ám, de a telefonszám nem volt jó, vagy legalábbis nem volt kapcsolható, hiába próbálta Klau egyfolytában hívni.
Ott ültünk a szálló előtt a csomagjainkkal, már láttuk magunk előtt, hogy a kocsiban kell éjszakáznunk, vagy ilyenkor este haza indulni több száz km-re. Nem volt lélekemelő dolog, még szegény, végtelenül türelmes Klau is kezdett kiborulni, miközben a telefont próbálgatta.
Végül valahol beljebb a lépcsőházban talált egy másik számot kifüggesztve, és azon bejelentkezett a gondnok. Végtelen nagy volt az örömünk. Akkor meg főleg, mikor megláttuk a szobát, mert egy olcsó kis lepusztult helyre számítottunk, ehelyett jó meleg, szép rend, kényelmes ágyak, vadiúj fürdőszoba fogadott bennünket. Egyedül a hűtő volt penészes, de oda se neki, egy éjszakára kit izgat, majd nem nyitogatjuk. A zuhanyból csudálatos meleg víz folyt, szóval számunkra tiszta luxus volt ez ifjúsági szállóhoz képest.
Az otthonról hozott házi pálinkámnak, és a péntek este sebtiben sütött egyszerű kevert, meggyes, szotyival és szezámmaggal megspékelt sütimnek fene nagy sikere volt, alig tudtunk megmenteni két darabot Boginak és Pihének, akik egy másik lépcsőházban kaptak szobát.
Gyönyörű túra volt, ennél jobban nem is sikerülhetett volna. Annyira hálás vagyok ennek a kis csapatnak, hogy velem is türelmesek voltak, csöppet se kellett zavarban éreznem magam, mikor alkalmazkodtak az én tempómhoz. Igaz, ők is hálásak voltak a sütiért, hahaha, Bogyó még mondta is, tényleg olyan volt, mintha anyukája sütötte volna. :-)
Most úgy érzem, talán még van esélyem az életben máskor is eljutnom magas hegyre, ha akadnak ilyen fantasztikus emberek körülöttem. Köszönöm nekik, hogy velük együtt felküzdhettem, majd leküzdhettem magam!!!!
Hogy miért jó ez? Ha nem érti valaki, hiába is próbálnám magyarázni. :-)




Web Statistics