2016. november 28., hétfő

A töviskoronás




Vannak olyan gondozottak, akik igen nehéz természetűek, akikkel nem könnyű bánni, akik akár simán meg is sértenek, a lelkünkbe gázolnak, a jóért nem mindig jót kapunk cserébe, de még a legkiállhatatlanabban is találunk valami szeretnivalót. Emlékszem, mikor kolléganőm egyik ilyen nénije beköltözött a szomszéd város öregotthonába és előtte elbúcsúztak, a kolléganőm elsírta magát.
A hetek, hónapok, évek alatt szívünkhöz nőnek, akármilyenek is.
Hát akkor mennyivel nehezebb valaki olyantól elbúcsúzni, ráadásul örökre, akit különösen szerettél. Nagyon nehéz hivatás ez ilyen szempontból is. Nem olyan rég összeszámláltam, hány gondozottam utazott el végleg már ebből a földi létből, s bizony igen hosszú volt a lista. Vannak olyanok, akik már évek óta nincsenek itt, mégis hiányoznak, benézek az udvarukba, mikor ott gurulok el a bicajon és összeszorul a torkom. Sok-sok emléket őrzök, pedig még csak nyáron múlt öt éve, hogy itt dolgozom.
S hiába tudjuk valakiről, hogy már nem sok van hátra, ettől még ugyanúgy fáj, mikor lehunyja a szemét. Az egy kis vigasz, ha nem sokáig szenvedett, ha nem volt túl nehéz a halála.
Franci néni nyáron még kapált, aztán egy agyvérzés után már az otthonba hozták a kórházból, ahol nem akarom ecsetelni, hogy bántak vele, mert a gyomrom forog tőle. Attól, mert valaki elmúlt száz éves, még emberként kellene kezelni, nem kikötni a kezeit az ágyhoz, mert mászkál éjjel, s nem agyon nyugtatózni. Az otthonban sokáig kötözgették a lányok sebes csuklóit, és sokáig le volt bambulva szegény, de aztán hála Istennek helyrerázódott, visszanyerte jókedvét. Reggelente hangos kurjantásokkal fogadott mikor beléptem az ajtón, hogy máris, de azonnal meg kellene őt fésülni. :-) Eleinte a benti nővérkéknek nem is engedte ezt a műveletet, mert csak, de csakis én tudom olyan jó szorosan befonni.
Október végén még megünnepelte 103. szülinapját, otthon is tartottak neki bulit, ahol jól mulatott.
Aztán egyre gyengécskébb lett, egyre gyengécskébb lett, az utolsó pár napot már ágyban töltötte, de még ott is csókolgatta az éjszakás nővérke kezét, aki mikor nyugtalan volt ott ült mellette. Mennyit, de mennyit csókolgatta az enyémet is! Minden egyes hajfonás után. Amennyi áldást ő osztogatott, az el se fér az emberen.
Emlékszem mikor tavaly köszöntöttem, azt mondta, már nem sokáig fog élni, talán még egy évet.
-Honnan tudja, Franci néni?
-Érzem.

A töviskoronás Jézus domborművet az otthonba is behozták neki, ott függött az ágya felett, hisz azt nagyon szerette. Néha eltévedt a folyosókon, mikor a a szobáját kereste, volt, hogy a tálalókonyhában kötött ki a nővérkéknél.
-A töviskoronást keresem-mondta nagy hangon-, vezessetek oda!

Reggel elpityeregtem magam, mikor megláttam kitéve a fekete zászlót és bementem a szobájába, hogy még egyszer megcsókoljam a hideg kezét. Most már nem tudta viszonozni, régen közelharcot vívtunk emiatt. Már a töviskoronást se kell többé keresgélnie, nem téved el a folyosókon, nem hiszem, hogy a mennyországban szükség van útjelzőtáblákra. Ezentúl ott lehet Vele bármikor, s úgy hiszem nagy örömmel fogadták odafenn.




Web Statistics