2017. február 4., szombat

Jégben-hóban, napban-ködben, vacogva-izzadva




Nem annyira volt kedvem mostanában írni, egyrészt mert rossz volt az új fényképezőm, másrészt a hetek óta tartó nagy mínuszok, a csúszós utakon való evickélés a bicajon kivette minden energiám, estére fáradt voltam, mint a kutya.
Pedig régesrég feltöltöttem a szilveszteri túránk képeit, de az élménybeszámoló csak nem akart elkészülni, még azzal is adós vagyok.
A masinám beadtam a szervizbe, ahol a hölgy ide-oda forgatta és mondogatta, hogy itt is kopott, ott is kopott, nem biztos, hogy elfogadják a jótállást.  Csodálkoztam, mert eddig azt hittem a fényképező arra való, hogy használják, nem arra, hogy a fiókban őrizzék. Persze én bizonyára az átlagnál többet hurcolom, hisz minden nap velem van.
Hétfőn telt két hete, hogy beadtam, telefonáltam hát, hogy érdeklődjek. Ez a hölgy már sokkal kedvesebb volt, utána nézett és látta a rendszerben, hogy a gépet kicserélték egy újra és legyek még kis türelemmel, mert futárral kiküldik hozzám. No ez a hír felvillanyozott, mert erős elvonási tüneteim voltak a géphiánytól. Másnap mikor bementem az otthonba, már ott várt a csomagocska, szóval előző nap megérkezett. Kicsit másféle gép, mint a régi, ezt már okostelefonhoz is kapcsolhatnám, ha volna okostelefonom, és wifi segítségével azonnal megoszthatnám a képeim. De hát nem, emiatt nem fogok okosra váltani. :-)
Szóval a masina megérkezett és másnap a farsangon már tudtam használni és szombaton is magammal tudtam vinni túrázni.
Ez a túra kissé nehézkesen indult. Eleinte máshová szerveződöttt volna, ahová én nem akartam menni, más okból kifolyólag pedig kedvetlen és duzzogós is voltam, szóval döcögve, de végül összehangolódott. A Rám-szakadékot, Prédikálószéket és Vadálló-köveket céloztuk meg. A szakadékban huszonéves koromban voltam utoljára, a Vadálló-köveknél meg tizenévesen az én drága kedves tanár bácsimmal és néhány osztálytársammal. Akkoriban a Rám-szakadék még nem volt kiépítve mint most, néhol, a rizikósabb helyeken ugyan voltak láncok rögzítve a sziklába, de csak nagyon módjával.
Mivel a hetek óta tartó hideg idő miatt minden tiszta fagyos, aggodalmam fejeztem ki Boginak, hogy vajon milyen úton-módon fognak feljutni a kutyák a jeges patakon, ami a szurdok alján kanyarog? Ő nem izgult ezen különösebben, azt mondta Málnát mindenképp hozza. Próbáltam neki ecsetelni egy régebbi jeges Rám-szakadék túra élményeit, amikor csak úgy tudtunk haladni, hogy az előttünk menő turisták a véletlenül náluk lévő újság lapjait fektették le a lejtős jégre, mert különben az ember állandóan újra meg újra visszacsúszott. De Bogi továbbra is kitartott, így végül én is úgy döntöttem, hogy viszem Hubát.
Dömösig autóval mentünk, és ez alatt az út alatt Huba kétszer telehányta a kocsit. Nem kicsit, nagyon. Még ilyen sose fordult elő, nem értettük az okát, mindenesetre magunk is öklendezve takarítottunk hóval, ronggyal, papírzsebkendővel, amivel tudtunk.
Dömösön leparkoltunk és vártuk a társaság Budapest felől érkező részét. Nem erős, de nagyon alattomos szél fújt a borús, ködös időben, én csak úgy bírtam a dolgot, hogy Lacival fel-alá járkáltunk, hogy meg ne fagyjak. A kabátját is elcserélte az enyémre, mert az kissé melegebb volt. Ő viszont vigyorogva húzott az enyém zsebéből elő egy piros szigetelőszalag darabkát: Hát ez meg hogy kerül ide??
Nem tipikus női kabátzseb, ugye?-rötyögtem én is- Semmi púdermaradék, semmi rúzs vagy tik-tak vagy hasonlók, hanem szigetelőszalag.
Miután párszor végigróttuk az utcát, végre megérkeztek a többiek is. Már alig vártam, hogy gyalogoljunk, mert akkor legalább kimelegszek. Még jó ideig a házak között haladtunk, az idő ugyan nem volt túl biztató, de egy barátságos hóember azért jó utat kívánt nekünk.




Elhaladtunk egy aranyos állatsereglet mellet is, akik épp száraz kenyereket ropogtattak.





A faluból kiérve hétvégi házacskák sorakoztak a meredek telkeken. Egyiknél elmés szerkezetet láttunk az építkezés megkönnyítésére.




A szakadék bejáratánál technikai szünet következett, előkerültek a zsákokból a hágóvasak és hómacskák. Én épp a napokban vettem magamnak egy macsekot, de nem kötöttem fel a lábamra, gondoltam menni fog anélkül is. Attila a kislányával, Villővel csak idáig tartott velünk, a 4,5 éves csöppség így is végigaludta az utat hazafelé a kocsiban. Kezdő túrának épp megfelelt.




Klau besorol a szurdokba és megkezdi a felfelé kapaszkodást.



Ilyen dizájnos korlátok vannak, mint valami üzletközpontban. Így sokkal biztonságosabb meg minden, de azért nekem ilyenkor kicsit mindig fáj a szívem a vadromantikáért. Néha azért jó, ha vannak olyan helyek, ahol igazán meg kell küzdeni a feljutásért. Persze még a segédeszközök mellett sem volt könnyű lavírozni a jégen, nyári körülmények között számomra viszont tökéletesen megfelelt a régi néhány lánc itt-ott. Az úgy volt hangulatos és izgalmas.



Természetesen Huba és Málna haladtak a sor elején, egyelőre nem igazán foglalkoztak a tappancsuk alatti jéggel. Én annál inkább, szóval nagyon hamar úgy határoztam, hogy mégis kell az a hómacska a bakancsomra. A hágóvasas részleg úgy haladt, mintha tavaszi mezőn sétálgatna. Egyedül Laci lépdelt puszta bakanccsal és ez végig így is maradt, fogalmam sincs hogy csinálta, igaz a legtöbb kirándulón nem volt segédeszköz mégis feljutottak.


A befagyott patak szolgáltatja az ösvényt. Jégút. :-)




A szurdok falai egyre magasabbá és meredekebbé váltak, Gyapi olyan volt köztük, mint egy kis manó.








A jég teteje eleinte kásás volt, de ahogy feljebb értünk már keménynek bizonyult. Tavasszal, áradás idején is nagyon vagány lehet itt lavírozni, hisz akkor még arra is kell vigyázni, hogy ne lépj a megduzzadt patakba. Ez pedig időnként igen nehéz, főleg ha a falak függőlegesek és nincs semmi kis perem sem a parton. Mint pl. itt:




Az első fém létránál jött a megtorpanás. No nem miattunk, hanem a négylábúak miatt, akik a létrát semmilyen szép vagy biztató szóra sem akarták használni. :-D Pihe hiába vette pórázra Málnát, hiába akarta ügyesen vezetgetni, ő hajthatatlan maradt. Végül hosszas variálás után azt találtuk ki, hogy az első jégcsapsor tetején lévő peremre emeljük a kutyákat, onnan meg valószínű már fel tudnak kapaszkodni.



Gyapi és Pihe csatárláncban



Gyapi tolja, Pihe húzza



Indító lökés a jégcsapsor tetejéről és fenn Bogi öleli karjai fogadják a taplófülüeket. Igazi jégmászó kutyák, pedig hágóvasuk sincs.




Most már jöhetnek a kétlábúak.





A hágóvasas ürgék fittyet hánynak a létrára, ők csak fölgyalogolnak a szinte függőleges jégen. Hiába no, erre találták ki azt a vasat vagy mifene.



Én a hómacska kisebb fogazatával azért óvatosabban közlekedtem, de még így is kimerészkedtem a létra szélére egy lefelé képet készíteni. Meglepő módon tart még az a kis fogazat is, nem számítottam erre, de nagyon örültem a felfedezésnek.
Hát itt jöttek fel a kutyuk, le a kalappal előttük, meg a fiúk előtt!



De nem sokáig tarthatott az öröm, mert máris itt a következő létra. Így utólag el is gondolkodtam, anno ezeken a függőleges részeken hogy is jutottunk fel lépcsők nélkül? Pedig feljutottunk, és nem emlékszem rá, hogy annyira megterhelő lett volna. Egyetlen emlékem van, mikor megcsúszott a lábam ahogy a láncba kapaszkodtam, kipördültem és odacsapódtam kicsit a sziklának. Megütöttem valamennyire magam, de nem vészesen.




Mindenféle klassz jégbogyók meg különleges alakzatok formálódtak a vízből miközben az megfagyott.







A kutyusok itt márt tapasztalt öreg rókaként maguknak is igyekeztek megoldást találni. Málna a létra baloldalán indult el, félúton átbújt alatta és jobboldalt a jégen folytatta Pihe segítségével az utat.



Gyapi újra csak lazán felgyalogol a jégen élvezve a hágóvas előnyeit.








Húha, egy kacifántosabb szakasz, két létra egymás után. Itt tényleg csak a kutyafelcipelés jöhetett szóba.







De nini, egy kis lyuk a sziklák között, ami odavisz, ahová a létrák felérnek. Huba már Pihe hívására át is kúszik, Málna kibújva a kabátjából épp átfér rajta, hurrá!





Jégszobrok








Itt sem hagy sok lehetőséget a patakmeder a száraz lábbal való átkelésre, ha épp nem jég van. De hát épp ettől izgalmas.



Egy újabb meredek, jeges szakasz, immáron létra nélkül. Huba még a korlátba se tud kapaszkodni, mint Klau, ezért embertől emberig igyekszik jutni. Egészen belejött mostanra, meg se torpan, meg se pirulázza, halad elszántan kéztől-kézig, körmei a csepp hágóvasak.




Erre kérem, csak erre tovább!




A szurdoknak többfelé is akadtak mellékágai. Ezeket milyen jó volna végig bóklászni melegebb időben!








Huba korlátok nélkül :-)



A szakadék a végéhez közelít








A hidacskát elhagyva még sokáig kellett meredek, földbe, akarom mondani hóba vájt lépcsőfokokon felfelé kapaszkodni, mígnem elértük a tetejét, s az ott lévő padoknál megpihenhettünk.




Miközben leszereltük bakancsainkról a vasakat, lassan kisütött a napocska, s ennek felettébb megörültünk, hisz a kilátóból, ahová igyekeztünk az egész Dunakanyarra és a túlparton lévő Börzsönyre rá lehetne látni. Bizakodni kezdtünk.
Némi elemózsiázás után széles úton haladtunk tovább, ahol ugyan sütögetett a nap, de igen hideg volt. Néha úgy éreztem megfagy a kezem a kesztyűben, hiába próbáltam az ágaiból kihúzni az öt ujjamat és ökölbe szorítani a kezem, hogy melegítsék egymást az addig különálló egységek, az akció nem volt túl sikeres. Amíg felfelé másztunk kimelegedtem, de itt nagyrészt szintben haladtunk. Pedig én napközben általában a zsákomban cipelem a kabátot, de most muszáj volt felvennem. Egyedül Gyapi jött egész végig pulóverben, csak a legvacogtatóbb szakaszon bújt bele egy plusz mellénykébe.
Hol van már a tavalyi hó, vagyis a pihenőkor bekortyolt pálinka?! Az utóhatása csak annyi, hogy jaj, megint pisilni kell és ez egészen egyszerűen katasztrófa!! Hát van annál borzalmasabb, mint mikor az ember lánya fázik, s ráadásul a fenekét is ki kell dugja a mínuszokba?? Aztán meg  gémberedett kezekkel igyekezzen öltözködni a művelet után? Ej női sors, de keserű is vagy a téli túrán! :-D





Pihenőben




Málna a havas rengetegben




Errefelé kezdtek deressé válni a fák. Hihetetlenül változatos volt az időjárás a túra alatt.




Laci azzal szórakozik, hogy beszakadás nélkül igyekszik fennmaradni a hóbordán.




Húúú, mintha itt kolbászt szimatolnék a hó alatt!!




Óóó...mégse..




Tanácstalan útkeresés, egy a térképen nem szereplő jelzés láttán. Hiába kérem, a mobilnemzedék már nem papírról tájékozódik. :-D Málnának tökéletesen mindegy merre megyünk, csak Bogi közelében lehessen! Már a kabát se kell neki, cipelje aki akarja!








Ha ez a farakás az én udvaromban állna! Hej, nem kéne aggódva néznem a gyorsan fogyó készletet a színben!








Gyönyörű látvány átnézni a deres, szemben lévő gerincre, ami végre kibukkant a fák közül.




Az ott a Rám-szikla, voltak is épp a tetején turisták. Ezt is meg kell egyszer vizsgálni közelebbről!




Fehér alagútként hajoltak fölénk a fák.




És végre az ég is kezd kék színre váltani, hurrá!









A száraz falevelek és a fehér hó meseszép kontrasztot alkotnak.




És csak haladunk, haladunk ezen a széles, de jelzetlen úton, reménykedve, hogy megtaláljuk a szintén jelzetlen letérőt róla. Azt hittem ez kissé unalmas szakasz lesz és nem tudok majd mit fotózni, de most már rájöttem, hogy nagyot tévedtem.








Aztán némi túlhaladás után végül csak megtaláltuk  letérőt, még voltak is némi nyomok, amiket követni tudtunk. Ahogy ezen a lejtős részen leértünk, belebotlottunk az üzemelő sífelvonóba, lógtak is rajta utasok.




Utána egy újabb széles út várt ránk, amiről némi tanácskozás után letértünk torony iránt a rengetegbe a szűz hóban. Ennek Laci örült a legjobban, hisz ha ő magában megy túrázni, sose az utakon halad, csak úgy ni fogja magát és menetel az orra után, sokszor a legmeredekebb oldalakon le, majd a szemben lévő nem kevésbé meredeken fel a szomszédos gerincre. Megyek kalandozni!-így mondja. Egyszer-kétszer már elkísértem ilyen orromután túrákra, hát az ember igen hamar leizzad mellette. Viszont egy ilyen alkalommal találtuk meg azt a sziklát, amire ősszel el is jutottunk mászni, és ha úton haladunk, sose kerül a nyomunkba. Azóta is "Első látásra" sziklának nevezzük, mert én nyomban beleszerettem, mikor megláttam.
No hát most is ilyen taktikát követtünk, egy piszok meredek oldalban le, aztán majd valahol a túloldalon fel, míg a kilátóhoz nem jutunk. Jó időben vezet valami jelzetlen ösvény a Prédikálószékre, de a hóban nem valószínű, hogy megtaláljuk. Mi csodálkoztunk a legjobban, hogy kimászva a meredek völgyből, nyomokat fedeztünk fel. Igen erős kaptatónak tűnt, így jónak láttam újra megszabadulni a kabátomtól mielőtt leizzadnék.
Még nem gondoltuk akkor, de ez lett a túra legszebb szakasza.
A fák itt voltak a legvastagabban deresek, harsányan kiáltott ránk az ég kékje a fehér ágak között, nem győztünk ámuldozni. A fényképezés miatt minden egyes kesztyűlevétel kínszenvedés volt, de ezerszeresen megérte. Olyan mesevilág vett minket körül, amiért igazán érdemes volt elhagyni a jelzéseket s belevágni a semmibe.






















Feltételen kellett ezen a kapaszkodós szakaszon, a fújtatásnyi szünetben egy barátnős, három gráciás képet is készítenünk. Piros az arcunk a fagytól mint az alma, mögöttünk a csodavilág, mondtam is a lányoknak, figyeljék meg, olyanok leszünk a képen, mintha poszter előtt állnánk. Azt hiszem nem tévedtem nagyot. :-D
Nagy csodálkozásomra viszont nem csak mi álltunk meg időnként pihenni egyet, hanem ilyenkor Huba is befeküdt a hóba. Még ilyet! Elfáradt. Ilyen eddigi pályafutása alatt még nem történt. Tán mert reggel kihányt mindent, vagy a jeges szakadékon való felmászás, ki tudja mi okozta az elpilledését, mindenesetre felettébb ritka eseménynek lehettünk tanúi. Hiperaktív kutyám a pihenőknél nem fel-alárohangálással töltötte az időt, hanem pihenéssel. :-D




Nem bírtam betelni a látvánnyal, csak nyomkodtam egyhuzamban a masinám oly fenségesen gyönyörű volt az erdő, olyan királyi, oly felemelő.




Mindenfelé vadcsapásokkal találkoztunk, ilyenkor lehet csak igazán nyomon követni az állatok útját.




Mikor a meredeken végre felmásztunk, egy hatalmas tisztásra jutottunk, ahol újabb mesevilág várt bennünket. Hófehér, tágas, tiszta mező, körben őrként sorakoztak az egyenes, dérruhába öltözött fák.







Itt is csupán az állatkák nyomaival találkoztunk. Bizony újra megállapítottam, hogy érdemes letérni a járt utakról, mert az ilyen, ember által elkerült helyeknek különös varázsa van. Le is maradtam megint a többiektől, annyit fényképezgettem.







Az egyik hatalmas fa alatt állva épp elkezdett potyogni a dérdara az ágakról. Laci rám is kiáltott: Maradj ott! Pirospozsgás, piros fülű kép született belőle, ki gondolná, hogy nem  Holle anyó birodalmában, hanem a Visegrádi-hegységben készült. Kedvencemmé is vált.




A napocska még mindig sütött, reménykedtünk hát valami szép panorámában, mert közel járhattunk már a kilátóhoz.







Az lefelé hajló nap, mindig nagyon szép képeket ígér az embernek, most is bizakodtam benne és nem is csalódtam.







Mikor otthon megnéztem a képeket, rengeteg furcsaságot találtam. Tömkelegével voltak ehhez hasonló felvételek. :-D


Hiába no, gémberedett ujjakkal nem mindig érzékeltem, hogy megnyomtam az exponálógombot akkor is, mikor igaziból nem szándékoztam. Ez is újdonság volt ezen a túrán.
Ahogy a Prédikálószék fel közeledtünk, már kezdett gyanússá válni, hogy az új, nem rég felavatott kilátóból minden lesz, csak nem kilátás.




A kilátó különleges alakú, csinos faépítmény, és szép időben igazán fenséges látvány várja a rá felmászókat, feltétlen érdemes felkeresni annak, aki szépet akar látni. Az országban mostanában elég nagy divatja lett a kilátók felújításának és építésének. Itt régen nem állt semmi. Mikor a tanár bácsival és az osztálytársaimmal voltunk, akkor talán valami kis fa magaslesféle azért volt, ha jól emlékszem. A kutyusok félve jöttek csak fel a fa lépcsőkön, de végül némi pórázon való húzással sikerült az akció.



A várva várt panoráma azonban a különösen vastag párapaplan miatt elmaradt. Nemhogy a Dunakanyart, de még a Börzsönyt se láttuk, annyira beborított mindent a gomolygó tejfehérség.








Fenn a legfelső teraszon meguzsonnáztunk, teáztunk, de ahogy álldogáltunk, annyira fázni kezdtünk, hogy sok időt nem maradhattunk.




A korlátot csipkévé alakította a ráfagyott hó.








A Börzsönyből csupán a Csóványos és a Nagy-Hideg-hegy bukkant ki egy időre a ködtengerből a messzeségben. Ennek is megörültünk, tulajdonképp ez a vastag dunyha is különleges látvány, nem mindennapi, az biztos.




Szép időben nagyon kellemes hely ez a kis fennsík, érdemes elidőzni, leülni az asztalokhoz, eszegetni, beszélgetni, szalonnát sütni.















Elindultunk a Vadálló-kövek felé, de előbb muszáj volt egy kis melegítőt magunkhoz vennünk. Irtóra átfagytunk fenn. Bár Klau mindenáron azt állította, hogy ő itt épp hegyi szájharmonikán tanul játszani, de azt hiszem ahhoz, hogy ezt elhiggyétek nagyon nagy jóindulat kell.
Otthon, a meleg szobában is jól tud esni egy kis házi gombszaggató, de itt valóságos csodát művelt velünk az a fél-fél korty, ami jutott a laposból. Gyorsan készítettem is egy csoportképet a társulatról, mert erre eddig nem adódott lehetőség. Íme a hős fagycsapat. Itt már Gyapira is felkerült a mellényke.



A Vadálló-kövek megint egy olyan rész a hegyen, amit legalább egyszer feltétlen látnia kell az embernek az életben. A gerincen végighúzódó különleges alakú sziklák min-mind egészen mások, el is nevezték őket egyenként. Van Árpád trónja, Felkiáltójel,Függőkő, Bunkó, Szélestorony és Nagytuskó.
Az oldalak veszélyesen meredekek, csúszósak, az embernek észnél kell lennie és erősen a lába alá néznie a keskeny ösvényen.




Úgy tűnik itt annyira süt napközben a nap, hogy meg is olvasztotta a havat itt-ott.



A nap erősen kezdett alászállni, így valami egészen fantasztikus, narancssárgás színekben kezdett játszani a párás, ködös táj.




Tényleg rendkívül meredek az ösvény, így újra lábunkra szereltük a vasakat, még így is kapaszkodni kellett a gyökerekbe, túrabotba, sziklákba, ki hová tudott.



A völgy túloldalán lévő gerinc lassan belevész a párába. Lélegzetelállítóan gyönyörű hely, ide feltétlen vissza kell jönni szép időben, mikor lehet heverészni, mikor meg lehet külön-külön vizsgálni minden sziklaformát és hosszan el lehet bóklászni a kövek között.







A gerinc sziklás részének kezdete




Nem is magányos, nem is cédrus, dehogy a Teremtő nagy festőmester, az biztos




Sorakoznak a gerincen a változatos alakú sziklák.















Még egy utolsó pillantás-sóhajtott a Nap és bezuhant a szemben lévő oldal fái közé erőtlen sugárkoszorút vonva maga után.








Régesrégen  készült rólam tanár bácsim keze által itt valamelyik sziklánál egy kép. Most ez is eszembe jutott. Amúgyis sokat gondoltam a mai napon arra a régire, arra a több mint 30 évvel ezelőttire.






A keskeny ösvény nagyon csúszósan kanyargott, de szerencsére mindannyian kutyástul, emberestül vettük az akadályokat.




És van aki nem törődve évszakokkal, napszakokkal, esővel, hóval, hőséggel szilárdan áll és nézi a megunhatatlan hegyeket-völgyeket, fákat, arra szökellő vagy repülő állatokat, a kövek közül kinövő virágokat, hangoskodva vagy épp csendben vonuló embereket, s nem mutat ki semmit, csak sejthetjük milyen gondolatok foroghatnak a kő fejben és milyen érzések kaphatnak szárnyra a kő szívben.




Elmúlt ez a nap is. Viszi magával hidegét, viszi magával szépségeit, viszi a ködöt, a párát, a szikrázó napsütést, a kék eget és a szürke felhőket. Egyet azonban nem vihet: a róla való emlékeinket, és de jó, hogy így van!







Az utolsó, seggencsúszós szakaszt már szürkületben tettük meg, és sötétedésre értünk le a Szentfa kápolnához, ami annak az útnak mentén áll, amin elindultunk az elején. Szép kis tisztás van itt is pihenőpadokkal, asztalokkal, házikóval.








A száraz kenyeret rágcsáló barikat és csacsit már behajtották nyugvóhelyükre, azonban a kis büfé még nyitva volt, így betértünk egy forralt borra. A büfé mellett egy különálló épület van kialakítva, nagyon hangulatos, hosszú fa asztalok, padok sorakoznak benne, fa a padozat is, és a végében egy hatalmas, kovácsoltvas ajtajú, cseréptetős kandalló ontja a meleget. De nem ám amolyan szokásos méretű kandalló,  amibe fahasábokat tesznek, ebbe egyenest farönköket pakoltak, azok sorakoztak szép glédában a sarokban. A szeneslapát is óriási méretű volt, s a tűztérben egy lefedett tepsiben épp hurka sült. A masinám bepárásodott, ahogy bementünk a kellemes melegbe, de a kandallót mindenképp meg szerettem volna mutatni. Ennek  széles fa padján iszogattuk meg jól érdemelt és piszok finom forralt borunkat.
Hát ide is érdemes lesz még visszajönni, az biztos!
A jól fűtött helyiség padlózatán Huba mindjárt ki is terült, merthogy a kutyusokat is beengedték a tulajdonosok, ami szintén nem utolsó szempont. Gondolom nem nagyon akaródzott neki feltápászkodni, de még az autóig el kellett jutnunk, ahol aztán újra kiterült a hátsó ülésen, s mint egy gyerek, nem törődve azzal ki fér el, ki nem fér el még mellette, bevágta a durmot.
Egész éjjel olyan csendben aludt, hogy meg se pisszent.  Én se. És szerintem a többiek se. Rég fáradtam ennyire el kiránduláson, tán még a Tátrában sem. De micsoda kirándulás volt!





Web Statistics