Ez a gyönyörű látvány fogadott, mikor délután kiléptem Gizi néni kapuján és elindultam Maris néni felé.
Nagyon szeretném, ha majd az igazi út végén is hasonló várna.
Mégis-mégis általában félek a haláltól. Nem is a haláltól magától, hisz az csak egy pillanat míg átlépünk a másik világba. Inkább az előtte lévő dolgoktól. Szenvedéstől, nyomorúságtól, betegségtől, fájdalomtól, kiszolgáltatottságtól, magánytól.
Persze ha az ég kegyes, lehet gyors vagy észrevétlen az átmenetel, de általában nem ez a jellemző. Néhányaknak megadatik.
Az elmúlt két és fél év alatt elég sokat tapasztaltam e téren, sokkal többet, mint az addigi egész életemben.
Most pedig csupán egy hónap alatt annyi tragédia történt itt a faluban, hogy még aki amúgy nem szokott, most tán az is elgondolkodott élet-halál kérdésén.
Egy 32 éves nő felakasztotta magát, s már nem épp friss állapotban találtak rá, egy 22 éves fiút reggel az anyukája már nem tudott felébreszteni, egy 47 éves férfi a motorján ülve kapott infarktust és a betonsáncba zuhant, egy 50 éves férfi autóval hatalmas sebességgel egy fának rohant, úgy vágták ki a kocsiból. Hogy ezek után egy idősebb ember rákban, hosszú szenvedés után ment el, az már egészen hétköznapi eset, bár sejtésem szerint mégiscsak neki volt a legszörnyűbb halála.
Melyikünkre mi vár? Te vagy én mikor kerülünk sorra? És miért, hogy van aki nem fél a haláltól? Nekem még a szülés előtt is halálfélelmem volt. Egyszer csak úgy bátortalanul rákérdeztem anyura, s ő is erről számolt be. No ez nyugtatott meg valamelyest, hogy nem csak velem esik meg ilyen csúfság, hogy halálfélelmem van terhesen.
És tessék! Ilyen nyámnyila, pókháló-idegzet mellé olyan munkát kaptam, ahol nap mint nap a halál völgyében járok, szembesülök az emberi nyomorúsággal, az öregedés minden fájdalmával, lelki és testi kínjával, az egyedülléttel, a rászorultsággal, s azzal, hogy sokszor úgy várnak rám mint a Messiásra, holott ki vagyok én??? Egy ugyanolyan kiszolgáltatott, ilyen-olyan kínokkal megáldott, haláltól remegő, a nap végére teljesen kiürült, kopott zománcú rossz fazék.
Közben életre vágynék, melegségre, felszabadult kacagásra, fényre.
Fényre! Minden rettegés és félelem nélkül.
Itt és most, és az út végén is.
