Sósat, sósat, jó ropogósat...

Hát ehhez az élményhez sajnos az én masinám kevés, csupán kicsiny töredékét adja vissza a látványnak.
Tordára gurultunk el, a sóbányába. Parajdon már jártam régebben, de ez itt most megint egy teljesen új dolog volt. Ott egy ócska, rozzant busz vitt le minket a mélybe, itt hosszú lépcsősoron, majd folyosókon jutottunk el egyenlőre csak  egy újabb, immár fa létrasorig.

 A tárna tetején körbe-körbe egy balkon fut, ahonnan le lehet látni a mélybe, így kapsz némi fogalmat arról, hová kell leereszkedni majd a fa létrákon 13 emelet mélyre.
Lámpafüzérek mindenütt, s egyre jobban kibontakozott, mi mindent lehet csinálni odalenn. Pl. óriáskerekezni. Vagy asztaliteniszezni, vagy biliárdozni, vagy színházi előadást nézni, vagy bowlingozni, vagy játszani a játszótéren, vagy csak üldögélni egy padon, s szívni a jó levegőt.

A gyengébb idegzetűeket azért megnyugtatom, hogy lift is létezett, de ott hosszú sor kígyózott.

Ezt a hatalmas szintet végig járva egy újabbra lehetett lelátni, ahol mint valami űrbázis, világított a víz közepén egy sziget. A falakon lévő mintázattal együtt ez valami egészen különös látvány volt.

Újabb falétrák 4 emelet mélyre, s onnan visszanézve a felsőbb szintre, látszanak a lefelé kukucskáló emberkék, mint a bogárkák.

A szigetre egy híd vezet, s a tóban csónakázni is lehet.

Lassan mindenre lerakódik a sóréteg

Visszafelé egy pillanatra beálltunk a liftnél kanyargó sorba, de hamar úgy döntöttünk, hogy az összes 17 emeletet mégis gyalog másszuk meg. Szintről szintre be volt vésve a falba, hogy melyik esztendőben milyen mélyre értek el a munkában. Igazán gyorsan haladtak ahhoz képest, hogy pl. lovakkal húzta fel egy malom a kifejtett sót.

A végére pedig egy barátnőkép :-)