2015. június 30., kedd

Tiritarka?






Mikor ma reggel elővettem az egyik kedvenc bőszárú, lengős gatyómat, hogy belebújjak, megtorpantam. Eddig mindig nagy örömmel vettem fel, és hirtelen meg is ijedtem, hogy a fenébe, ezentúl majd ilyenek is befolyásolnak?? Merthogy szivárványszínűen csíkos, tiritarka nadrág.
Nem szoktam itt ilyenekről írni, de eléggé ki vagyok akadva, mert olvastam, hogy a pedofilok és az állatokkal közösülök is harcolni akarnak a jogaikért és bekerülni a szivárvány alá.
Persze erre az emberek többsége most még azt mondja pfujjj, de meglássátok feleim, ha ilyen rohamos ütemben fejlődünk, még megérjük, hogy az esküvői tortákon nem csak két öltönyös marcipán figura fog állni, hanem egy felnőtt egy gyerek, vagy egy ember egy kutya, birka, tehén, netán vaddisznó. A nép pedig éljenezni fog hozzá és átalakítja fb profilját mondjuk szarvakkal ékekeskedőre vagy babásra.
Hamarost batyuzhatunk, mi hagyományosak, mint Lót, ha valamelyest normális világban akarjuk felnevelni a gyerekeinket, unokáinkat.
Ez a bejegyzés az én sikolyom és tiltakozásom akar lenni, bár nem hallik el messzire......





2015. június 29., hétfő

Tepertő az ideális túrakutya :-)





Hűséges kísérő




 Vigyáz a gyerekekre a magasban



Falat mászik



Vizen jár



Gyönyörködik a kilátásban



Ő a legszebb és legkedvesebb tigrismintás kutya a világon 






Nyáriasítás





Június vége van, hát épp itt volt az ideje, hogy berendezzem a teraszt nyárra. :-) Megkésve ugyan, de törve nem.
Most már csak azt várom, hogy apu vagy  a tesóm nyerjen a lottón, s akkor a csúf beton helyett gyönyörű, rusztikus deszka padlózatot fogok csináltatni, meg a rohadó tetőt is kicseréltetem.
Egyelőre ez marad, de akinek tetszik, jöhet borozgatni egyik langy nyári este! :-)































Haiku





Megérett reggel
pottyan a földre. Fentről
angyalok lesik.



2015. június 27., szombat

Becsavarodtam






Újra kölcsön kellett kérnem a fűkaszát. Haladt is szépen a munka-immár profin és gyakorlottan, hehe-, mígnem hirtelen nagy rántást éreztem a fejemen. Először azt se tudtam mi történt, de aztán szép lassan tudatosult bennem, hogy a copfom egyik tincsét beszippantotta a ventilátor és fogoly lettem. A fűnyíró motorja egészen közel a fülemnél landolt, tulajdonképp alig láttam féloldalra pislogva, hogy mennyire szorult be a hajam, bár a ragaszkodást érezve megállapítottam, hogy nagyon. Leültem a fűbe, s ebben a kicsavarodott pózban vagy 10-15 percig próbáltam kihúzni a hajam, de annyira felcsavarodott, hogy képtelenség volt. Már a fejbőröm is eléggé fájt, megoldást kellett sürgősen találnom. Pislogtam jobbra-balra, vajon a szomszédok mennyit látnak az esetből, és hányan röhögnek hangtalanul a környező kerítések mögé bújva, de csak Rolandkát láttam málnát csipegetni, ő meg észre sem vett, a gyümölccsel volt elfoglalva. Tanácstalanul üldögéltem fűkaszához láncolt fejemet ingatva, de végül nem volt más választásom, ebben az érdekes pózban, a kaszát cipelve beevickeltem a házba, fogtam a konyhafiókban lévő zöldnyelű ollót és nyissz.
A nagy gubancot kifésülve egészen megnyugodtam. A tincs hátulról került be a motor burkolata alá, szóval nem is igen látszik, de azért legközelebb igyekszem nem fűkaszával hajat vágni. :-D




2015. június 26., péntek

Indulás





Tegnap este kirepültek a rozsdáska fiókocskák. Hárman kuporogtak a fészekben, de két tojás is maradt kikeletlenül.
Az utóbbi napokban ez a három is irdatlan nagy hangzavart csapott a teraszon, mikor megérkezett egy-egy kukac a szülők csőrében. :-) Szegény sánta macskánkat pedig halálra üldözték volna, ha ő tudomást vett volna róluk, de ő a füle botját se mozgatta, napozott, heverészett zavartalanul. Most nem is bántam, hogy sánta, így esélye sem volt madarászni.
Csak az utolsó fiókát csíptem el véletlenül. Az udvar közepe felett áthúzódó dróton üldögélt, először azt hittem, valamelyik nagy, mert ők szoktak ott helyet foglalni. De ez dudori volt, rövid farkú és fehér a csőre széle. Kihívtam Kobakot is, aki ijedten kérdezte:
-De mi lesz, ha itt marad sötétben?
-Dehogy marad, ne izgulj! Majd mindjárt jönnek a szülei és hívogatják.
-De ez pufibb, mint a szülei.
-Hát igen, a nagyok lestrapálódnak a sok etetésben.
Hamarost meg is jelent az egyik nagy és bőszen csettegett.
Kobak lelkesen biztatta a fiókát:
-Pufi harcos, menj! Repülj!
A kis dudori szót is fogadott, átszállt a háztetőre.

Később az egyik nagy, gondolom a hím elénekelt a tetőnkön egy rövid strófát, aztán átrepült a szomszéd tetejére, s ott megismételte. Régóta csak a csettegést lehetett csupán hallani, most bizonyára megünnepelte, hogy a fiai ügyesen kirepültek.

Még alig pirkadt, már hallottam a csettegést. Pár napig kell  terelgetni a kicsiket, aztán majd önállóan is elboldogulnak a nagyvilágban. Nem úgy, mint mi emberfélék, akiket legalább két évtizedig kell pátyolgatni.






2015. június 25., csütörtök

Tekeredik a kígyó






Tegnap nagy fába vágtam a sodrófámat. No persze ez csak nekem nagy fa, a normális háziasszonyoknak nem. Olyan hagyományos kihúzós rétesre nem valószínű, hogy vállalkoznék, de a nagynénémtől -ahogy mi totocskák mondjuk: tyetimtől -kaptam egy olyan receptet, amit csak sodrófával kell kinyújtani. No ezzel is elszórakoztam igen sokáig, szóval munkanapra nem ajánlott betervezni, csak szabadnapra.
Még a fa tetején ott vannak a gyönyörűre érett cseresznyék, szóval anyag volt bőven.
Így elsőre nem lett a legtökéletesebb, bár a 90 éves nénim, akinek kóstolót vittem, azt mondta nincs ennek semmi baja, jól sikerült.
Egyik rúd víknya lett, a másik vastag, az elsőből rögtön kifelejtettem a cukrot, de a két tepsiből azért az egyik már el is fogyott.
A többiből még vehettek kedves blogolvasók!



















2015. június 24., szerda

Lesifotó





Egyik kedves kolleganő lefülelt minket tálalás közben. Mindenesetre nem érheti szó a ház elejét, dolgozunk gőzerővel az urammal.  Senki nem maradt éhen.
Ja, és miért az uram? Hát ő a farsangi vőlegényem. :-D











2015. június 18., csütörtök

Te még akkor is mész, mikor pihenhetnél?





Azért persze ez nem egészen így van, mert sokszor a szabadnapomon csak heverni vagyok képes, de ezt a kérdést tette fel az egyik nénim, mikor beszámoltam neki merre jártam múlt hét kedden.
Túl friss ugyan nem voltam, mert vasárnap lehúztam a hosszú műszakot, hétfőn megjártam Pestet, amit eléggé rühellek, de keddre már nagyon be voltam lőve, hogy ügessek egyet az erdőn.
A madarász fickó említett egy helyet meg egy útvonalat, amit ők jártak be, azt akartam megnézni.
Addigra sikeresen elkészült a túrabot tartóm is, amit Kobak régi hátitatyójára kreáltam a szétment munka hátizsákom egyes alkatrészeiből. Szegény ember vízzel főz, mondják, hát ehhez tartottam magam. :-)
Felcihelődtem a reggeli buszhoz és elrobogtam Ipolytölgyesig. Onnan indul a piros négyszeg jelzés. Nekem már csak szegek maradnak a Katicivel való kirándulás óta. :-) A csíkokra és körökre még nem találtunk ki egyedi elnevezést, de ami késik, nem múlik.
A faluból kifelé tartva egy kék kútnál bevizeztem a kendőm, persze nem túl sokáig tartott a hűsítő. Nemsokára a présházakhoz értem, nagyon hangulatos kis hely volt, jó darabig el is fotózgattam, meg tanulmányoztam a térképet egy fa asztalnál. Voltak régi és voltak egészen vadonás új házikók.  És voltak régi-felújítottak. Az egyik éppen épülő, számomra lakóháznak is megtette volna vígan. Szerintem az enyém kisebb.
Már csak ezen a helyen is öröm volt bóklászni egyet, el is szöszmötöltem jó darabig.




































Az egyik vicces kedvű tulajdonos még egy határkövet is beszerzett magának. Bár ez nem tudom mennyire szabályos, úgyhogy ne áruljátok el senkinek.





Mikor kinézelődtem magam, tovább indultam, immár végleg kiérve mindenféle lakott területről. Búzamező mellett haladt az utam, igazi június eleji kép fogadott.














Jó darabig tartott ez a hangulat. Baloldalt akácos, jobboldalt a búzatáblák. Majd balodalra is búzamező költözött, így mindenhonnan tűzött rám a nap. De azért élveztem ezt a caplatást a kalászok között. Nem kerestem a jelzést, mert hová is festhették volna ki. Hej, ha tudtam volna, hogy máris eltévedtem. :-D






Azért nem bántam ám, mikor végre elértem a fákat. :-) Bár jó ideig még ott sem árnyékban haladtam, de mindennek eljön az ideje. Hatalmas nyárfák szegélyezték az utat, mindent beterített a szösz és a csend. Lassan kezdett gyanússá válni, hogy nincs jelzés, de arra gondoltam, ez elég kieső hely, nem a gyakran járt utak egyike, hát nem fordítottak olyan gondot rá. Egy vadászlesnél viszont nagyon nem  a hegy felé akart vezetni, így felmásztam, hogy elmélkedjek, merre tovább.






Forgattam a teljesen új, nemrég vásárolt térképet, s úgy döntöttem, visszamegyek az imént elhagyott kereszteződésig, mert ott meredeken felfelé ment egy út. Mindenképp felfelé kell haladnom, addig rendben vagyok. Bár jobb szerettem volna valami helyes keskeny ösvényen bandukolni a széles szekérút helyett, de most egyelőre ez van.
Ekkor találkoztam az egyetlen forgalommal, egy terepjáró személyében. Vagyis én csak kukkoltam fentről.
Nagyon sokáig akácosban haladtam, bár egyfolytában emelkedtem. Jó volt végre aztán másféle fákkal is találkozni.
Közben lestem a virágokat. Egy magas ökörfarkkóró ágaskodott az útszélen, mint valami egzotikus pálmafa.





Sárga gyűszűvirág




Baracklevelű harangvirág (volt benne néhány albérlő is)




Jelzéssel természetesen továbbra sem találkoztam, csak reménykedtem, hogy valamelyest jó felé haladok. Mindenképp oda szerettem volna kilyukadni, amit elterveztem. Kicsit idegesített ez a bizonytalanság, de igyekeztem biztatni magam. Újra leültem az út közepére tanulmányozni a térképet és betájolni, merre lehetek. Egyelőre semmiben nem voltam túlságosan biztos.
Megcsörrent a telefonom, Laci barátom volt az:
-Ébresztő, indulás az erdőbe!
-Én már rég a hegyen vagyok-nevettem.
A múltkor megbeszéltük, ha elindulok kirándulni, fogok neki szólni, mégis tudjon valaki róla, kb. hol kell keresni, ha nem jövök estig elő. És persze, hogy az itt értem aggódók is kicsit nyugodtabbak legyenek. :-D 
Ugyan most nem tudtam neki semmi konkrétat mondani, csak azt, hogy halvány lila fingom nincs merre lehetek. Szerencsére ő nem az az aggódós fajta-tudom én, kinek kell szólnom-, így hát vidáman arra biztatott, amit magamtól is tettem: csak menj felfelé!
Ha már ketten mondjuk, csak igazunk van.
Így hát nem teketóriáztam tovább, újra nyakamba kaptam az erdőt és baktattam-baktattam úttalan utakon mindig csak felfelé.
Azt hiszem rajtam kívül messze nem járt erre senki, azaz valaki mégis, akivel sokáig szemléltük egymást. Nem bántam volna, ha van egy jó masinám, mert igazán lett volna idő szépen lefényképezni. Én is bámultam őt, ő is bámult engem, s jó idő után szaladt csak be végül a bokrok közé a kis taplófülü. :-)




Bandukoltam tovább, mígnem végül megláttam egy fán egy lefestett jelzést. Némi tanulmányozás után arra jutottam, hogy piros csík volt valaha a most szürkére mázolt négyzet alatt. Kicsit sajnáltam, hogy az új térképemmel jöttem, mert lehet a régin rajta lett volna ez a valaha piros jel és nyújt valami támpontot. Kíváncsian követtem, de egy idő után elkanyarodott és lefelé kezdett haladni. Nos itt újra bősz térkép tanulmányozásba kezdtem leülve az útszélre, mikor nem messze tőlem megláttam egy csepp őzgidát téblábolni. Majdnem felvisítottam örömömben, de ehelyett inkább csak alig hallhatóan sutyorogtam izgatottan magamnak: Jaj, jaj, jaj, de édes!!! Jájj! Jaj de aranyos!!! Jujjj!
Nem mertem mocorogni, nem mertem a fényképezőért nyúlni, nehogy megijesszem. Nem értettem, hogyhogy egyedül van, de aztán kicsit előredőlve észrevettem a mamáját. Egy fa takart el engem, a mami attól nem láthatott, ezért is nem szólította a gidát magához. A kicsi megszeppenve visszahúzódott az útról a fák közé és nyöszörgött a mamájának, aki egy darabig nem értette mi baj lehet, de végül észrevett engem. Egy kis ideig nézett, majd távolabb szaladt. Elragadtatva bámultam utánuk.
Már cseppet se bántam, hogy nemjárt utakra keveredtem, gondolom ennek köszönhettem, hogy rövid időn belül három őzzel is találkoztam.
Viszont ki kellett találnom, merre tovább. Mindenképp felfelé! Tippeltem is, hogy kb. hol lehetek, elhagytam hát az átfestett ösvényt és nekirugaszkodtam a hegyoldalnak. Úgy gondoltam, ha arra megyek, ki kell lyukadnom a gerincen haladó útra. És láss csudát, nem is olyan sokára kikeveredtem arra jelzett  útra, amin úticélom volt található. Roppant büszke voltam magamra, hogy ne adtam fel, nem fordultam vissza, nem tojtam be, annak ellenére, hogy nem tudtam merre lehetek, s órákig mentem bizonytalanságban. Kellenek az ilyenek ahhoz, hogy az embernek nagyobb legyen az önbizalma és a bátorsága. Bár tisztában vagyok vele, hogy a Börzsönyben alaposan el lehet tévedni, hisz  igen nagy területen összefüggő erdő borítja lakott települések nélkül. Rögtön sms-eztem is Lacinak, hogy juhéjj, meg van az ösvény!
Mikor a jelzett útra felértem, tényleg ott találtam magam, amire nagyjából számítottam. Kicsit visszafelé haladva pedig előbukkant a Gömbölyű-kő nevű hely. Nem győztem betelni a szépségével, csak szaladoztam fel-alá a fényképezővel, és szívtam magamba a sok gyönyörűséget.
Laci közben elolvasta az sms-t és visszahívott. Lelkendeztem neki agyba-főbe, hogy milyen meseszép itt minden, és megérte ez a sok kavarodás.
-Hát a hangodból ítélve egy orgazmus-mondta ő.
Mit orgazmus?? Annál sokkalta jobb, mert nem csak pár másodpercig tart, hanem hosszan-hosszan!
Miután kigyönyörködtem magam és csináltam 120 fotót, letanyáztam ebédelni. Már igencsak megéheztem, úgyhogy benyomtam másfél májkrémes kiflit paradicsommal, ami nálam nagy mennyiségnek számít. Közben is csak bámultam szerteszét.















Parlagi rózsa







Piros kígyószisz. Most találkoztam először ezzel a védett növénnyel.












Elég nehezemre esett ebéd után feltápászkodni a nagy melegben, de csak erőt vettem magamon végül. Még nem döntöttem el, merre fogok haladni, ezt a kedvemtől, energiámtól tettem függővé, mindenesetre meg kellett találnom a kék kereszt utat. Elalélva próbáltam menetelni, s mikor végre kijutottam a kereszteződéshez- amit ha ellenkező irányból jöttem volna, a jelzés hiánya miatt észre sem veszek-, úgy döntöttem, hogy most nem bírok tovább menni. A meleg, a teli has, vagy  a két napi fáradság, ki tudja, mi okozta nyomottságomat, de egyszerűen le kellett hevernem az út szélére a pulóveremre, hogy pihenjek egyet. Behunytam a szemem, de úgy nem éreztem jól magam, mind az volt az érzésem, hogy majd a hátam mögül kijön valaki az erdőből, és én csukott szemmel nem látom, aztán halálra rémülök, ha meglep. Mondjuk ennek kb. 0,001 % esélye volt, nem is értettem mi bajom van, hahaha. Végül rossz érzés ide vagy oda, elnyomott a buzgóság, azt hiszem aludtam vagy 15-20 percet biztos.
Láttam, hogy ebből már csak a rövidebb lefelé menő út lesz, persze még az is órákba fog telni. No de sebaj, ettől a kis szunyától új erőre kaptam. 
Egy ideig minden egyértelmű volt, még egy egészen nagy dagonyát is találtam véletlenségből.






Innen felkanyarodott a jelzés egy szép kilátást ígérő hely felé, de igaziból út nem nagyon látszott, csak a jeleket tudtam követni. A hely viszont tényleg szép volt, örültem, hogy kitérőt tettem.



Terjőke kigyószisz











Festő pipitér




Piros kigyószisz








Miután ezen a helyen is kibámultam magam, elég nagy akadályba ütköztem. Egyszerűen végképp eltűnt az ösvény a dzsumbulydában, mindent benőtt a csalán és egyéb növényzet. Bár a fákon időnként előbukkant a kék kereszt, de volt ahol csak jártam körbe-körbe hosszasan, és nem tudtam eldönteni, merre tovább, mert se jelzésnek, se útnak leghalványabb nyoma sem volt. Úgy látszik ez már csak ilyen kirándulás.






Hogy az orrom után, vagy mi után mentem-e azt már végképp nem tudom, legtöbbször talán csak valamiféle ösztön vagy sejtés vezetett. Egy idő elteltével az adott némi segítséget, hogy egy gerincen haladtam, ott már csak azt kellett kitalálnom, hol van róla a lemenet. Ki tudja, mikor járhatott erre élő emberi lélek, de a közelmúltban biztos nem.
Azért megnyugtató volt, mikor jó sokára előtűnt hébe-hóba az aljnövényzetből valami ösvényféleség, majd lassan egyértelművé vált. 
Egy idő után még uzsonnát is találtam, amit előbb gondosan lefényképeztem, aztán gondosan megettem.
















Folyamatosan ereszkedtem lefelé, mikor hirtelen egészen közel hozzám egy szarvast riasztottam fel. Ennyi állatot az utóbbi kirándulásaimon összesen nem láttam.
Lassan újra az akácosba értem, különböző, eddig is látott, vagy eddig még nem látott növények bukkantak elém.



Árvalányhajas tisztás












Végül kiértem a fák közül egy nagy tágas rétre, ahol hátratekintve sötét felhők tornyosultak a hegy fölött, s láthatólag felém haladtak.
Jobboldalt, kicsit távolabb lenmező ringatózott a napfényben, azt nem tudtam eldönteni melyik faj, de talán a borzas lenre tippelek.
Nem győztem fotókat csinálni, annyira tetszett ez a kedves kék virág. Olvastam róla, hogy erős napsütésben lepottyantja a szoknyáját, s ennek épp tanúja is voltam.






















 Itt készül épp lepottyanni a kék szoknya. Mezei sztriptíz. :-D




A lenvirágocskákkal elég sokáig elbeszélgettem, közben közeledtek a fellegek, de különösebben nem aggódtam, hoztam esőkabátot, meg különben is látható volt már Letkés templomtornya lenn a síkon.
A réten két, számomra ismeretlen növénnyel is találkoztam, de otthon a növényhatározós oldal segítségével meg tudtam a nevüket.



Fehér gyíkfű





Szakállas csormolya 





Sok lepkét is láttam útközben, de fotót nem sikerült készítenem, nem tudom mi a titka a pillangók egyhelyben tartásának. :-) Végszóra azért horogra akadt egy sakktáblalepke.







A falu szélén lévő temetőnél friss vizet sikerült engedni a kiürült palackomba, s leérve a buszmegállóba, kiderült, hogy fél óra múlva jön is járat. Bemerészkedtem hát a kocsmába, ahol ki volt írva, hogy fagyi kapható, és benyomtam idei első fagylaltomat.
A felhő ugyan továbbra is ott tekergett, de szépen sütött a nap. Mikor azonban begördült a busz, meglepetten láttam, hogy egy rakat ázott csirke ül rajta. Szobon lezúdult a jég, de hozzám szerencsére nem ért belőle, így megúsztam a fejkalapálást. :-)

Azon gondolkodom egyfolytában, hogy mi a fenéért kellett nekem hosszú éveket várnom, míg végre elindultam egyedül. Mennyi időt elvesztegettem azzal, hogy elbiggyesztettem a szám: Áá, egyedül? Egyedül  nincs kedvem. És akkor tényleg úgy éreztem, hogy egyedül tök vacak lehet. Mindig csak vártam, hogy majd akad valaki, majd jön a légből egy jóbarát, akivel ide-oda mehetünk, akivel jókat kirándulhatunk, dumálhatunk, hahótázhatunk, és közben szép lassan eltelt egy csomó év. Most már fogom a fejem. Persze lehet erre is meg kellett érnem, hogy merjek egyedül belevágni és jól érezni magam. De ha előbb rádöbbenek, már mennyi helyre eljuthattam volna!
Most kicsit attól kezdek félni, hogy lehet hamarost képtelen leszek valami társas programra? :-D
De a félelem azt hiszem fölösleges, mert nem állnak sorba a jelentkezők a legközelebbi túrámra.
Bár a boltos Ildi azt mondta szóljak. De ezt már sokszor és sokan mondták.




Web Statistics