2020. május 1., péntek

Ballagás helyett





Tegnap lett volna Kobakom ballagása. Ő csöppet sem bánja, hogy így alakult, gondolom a fiúk nagy részének púp a hátán mind a cécó, mind az ünneplőbe öltözés, de én kicsit szomorú vagyok. Már régóta készültem belül az ünnepre.
Persze valószínű magamból indulok ki, nekem szép emlékem van a sajátomról. Szerettem felvenni a magunk által varrt egyenruhánkat, örültem, hogy ott lesznek a szüleim, tesóm, barátaim, örültem a kapott virágoknak, amiket büszkén raktam a szobámba már uborkás üvegbe is, több váza nem lévén. Egyik csokor, amit egy kedves barátomtól kaptam messze túlélte a többit, emlékszem még anyu is csodálkozva nézte, hogy még mindig nem hervadt el, és azt mondta az a virág ilyen tartós, amit szeretetből adtak. Megható volt a feldíszített termek látványa, az alsóbb osztályokkal való találkozás, az egész ünnepség. Végülis 4 évig volt otthonunk az iskola, és én szerettem oda járni.
Jó volt még utoljára együtt lenni az osztállyal, megenni az ünnepi ebédet az iskola ebédlőjében (akkor még nem volt divat az after parti :-D ), fényképezkedni a barátnőkkel, aztán este szerenádozni menni a tanárokhoz, ami Budapesten nem is olyan egyszerű feladat.
Szerintem ezt az utóbbit azért Kobak is élvezte volna. Mert a szalagavatós táncolás nagy csodálkozásunkra kifejezetten tetszett neki.
Amúgyis kicsit keszekuszára sikerült az iskolás pályafutása, ez az első osztály akikkel együtt kezdett és együtt végez is, ha az óvodát nem számítjuk. Persze meg volt rá minden esély, hogy az ovis társaival ballagjon majd el nyolcadikból, akik egy tök jó kis osztály voltak, de az élet közbeszólt. Amiről álmodni se mertünk volna mikor ide költöztünk, megszűnt a faluban a felsőtagozat bármennyire is tiltakoztunk ellene. Akkor nagyon mérges és elkeseredett voltam. Szuper volt a kemencei iskola, klassz tanárokkal, a gyerekek jó helyekre kerültek be továbbtanulni, ráadásul egy kiváló osztályfőnököt kaptunk volna, akit szerettek a srácok.
Mivel a szomszéd faluba nem szívesen küldtük volna Kobakot, sok hezitálás után így került át Ipolyságra, a határ túloldalára magyar iskolába. Ez is jó suli volt, ráadásul ebben úttörők voltunk, még senkit nem hordtak át itteni gyerekek közül soha. Távolságban csupán 9 km, viszont közlekedés a két ország között csak autóval lehetséges. Viszont remélem örök életre megtanulta a fiam, hogy a határ túloldalán is ugyanolyan magyar gyerekek élnek, mint ideát, és ők nem szlovákok.
Itt két osztályt végzett el, aztán Budapestre került kéttannyelvűbe. Még a régi osztálya ballagására is ellátogatott, áttekert bicajjal Ipolyságra, mert ők kilenc osztályt végeznek, egy évvel később volt az ünnepségük. Örömmel fogadták, az ebédjükre is marasztalni akarták.
Szóval a nyolcadikat végül Budapesten járta ki, összesen három általános iskola. De hála Isten ő nem annyira érzelgős, mint én, vette a lapot, mindenhová ügyesen beilleszkedett, nem búslakodott.
Így hát most sem búslakodik a ballagás elmaradása miatt, inkább örül neki.
Azért az neki is tetszett, hogy osztályfőnökük, az általuk Dzsordzsónak (György) keresztelt fiatalember írt a csapatnak egy levelet és készített egy kis videót.
Ha van kedvetek, itt belenézhettek, persze nem kell az egészet,  idegennek unalmas. Én viszont nagyon meghatódtam, vizes lett a szemem. És hát kicsit szomorú vagyok a fiammal ellentétben. :-)
Még szerencse, hogy legalább szalagavató volt.


Kedves Mindnyájan!

Ezt a filmet én készítettem Nektek. Nem egy nagy műalkotás, sőt mivel kezdő volt az operatőr az egész remeg, mint a nyárfalevél (végére szédülés várható...)
Kérlek Titeket, fogadjátok szeretettel. Megmutathatjátok másnak is (ha szeretnétek - pl. szülőknek), de nem nyilvános ez a mestermű!:-)
Békesség Nektek!
MGy



https://drive.google.com/file/d/1b01snL96mRIfKRwSqPhKuZeWGyZP6Csj/view







Web Statistics