2014. november 26., szerda

Melegség





Munka után még elszaladtam, hogy felköszöntsem két Katimat. Anyukát és lányát. A ház előtt kihámoztam a virágokat, majd a selyempapírokat a bicaj kosarába gyűrtem a "jó lesz begyújtani" gondolattal.
Nem tudtam sokáig időzni, mert nekem mindig gondolnom kell a begyújtásra. Minél később gyújtok be, annál később kezd melegedni a ház, szóval nem  lehet elkalandoznom itt-ott este hétig ne adj Isten nyolcig.
Akinél távfűtés, gázfűtés van és soha nem tapasztalt mást, illetve meleg munkahelyen ül egész nap, az el se tudja képzelni, milyen átfázva hazaérni a hideg házba, s nem azzal kezdeni, hogy ledobom a kabátot és iszok egy meleg teát, hanem gyújtóst hasogatni, fát behordani, majd tüzet rakni, ami legjobb esetben rögtön begyullad, de a ködös időt ne is említsük, mikor egy doboz gyufát is elhasználhatsz, mégse lobban fel a láng.
Ilyen gondolatokkal kerekeztem hazafelé, közben jó csípősre lehűlt a levegő, hiába no, november vége van.
Már készítettem magam lelkileg az előttem álló feladatra, azonban ahogy az ajtóban a sötétben fordítottam a kulcsot, hirtelen az üvegen keresztül kis fényt láttam meg. Mi a szösz ez? Kis kerek fény. Egy pillanatra ledöbbentem, kukucskáltam befelé, aztán hirtelen rájöttem, hogy a kályha ajtajából jön.
Valaki begyújtott!!!
Nagyon sokáig persze nem kellett gondolkodnom, hisz csak egy "idegennek" van kulcsa a házhoz.
Olyan, de olyan meleg járta át a szívemet, hogy el se tudom mondani. Néha milyen kevés is elég a boldogsághoz. Egy fénylő kályha, ami az estém is megfényesítette.
Írtam is nyomban az sms-t:
"Teee, drága lélek, köszönöm a melegséget!"
Hamarosan jött a válasz:
"Mert megérdemled!"



2014. november 25., kedd

Bátyó







Vannak dolgok, amikről régesrég szeretnék írni, aztán tolódnak, tolódnak, végül van, hogy el is maradnak.
Ez is egy ilyen. Most a sziklák miatt újra eszembe jutott, és tényleg nem akarom már halogatni, mert ki tudja, meddig él az ember. Szeretném hát, ha nyoma maradna itt egy számomra nagyon kedves személynek.
Bár sok éve nem találkoztunk, nekem azért gyakran eszembe jut.

Régen volt, húúú, nagyon régen, hogy egy csapattal Csobánkára indultunk hétvégézni egy kis faházba. A többség HÉV-vel, mi két fiúval bicajjal keltünk útra. Volt ott nagy közös főzés, hatalmas röhögések, gazdálkodj okosan, meg minden ilyesmi.
Egy Kálmán Imre nevezetűvel (milyen híres ismerőseim voltak, mi?) kicsit kirándulni is elindultunk, s persze először fölkapaszkodtunk a sziklákhoz, ahol hétvége lévén nagyban ment a mászás.
Tátottuk a szánkat egy darabig, aztán hirtelen megkérdeztem a legközelebb tevékenykedő fiútól:
-Kipróbálhatom?
Igazán kedves volt, rögtön beleegyezett, és készségesen belebújtatott a beülőbe. Hárman voltak különben, másikuk fentről biztosított, a harmadik különösebben nem törődött velünk, csinálta a maga dolgát.
Imre közben kissé ijedten bámult, és motyogott, mint aki még nem hiszi el, hogy valóban ki akarom próbálni.
Nekivágtam, de pár lépés után elakadtam, mert sehol se találtam kapaszkodót. Lestem felfelé veszettül, de semmi. Végül kénytelen voltam hátra kiabálni a fiúnak:
-Merre kell tovább menni???
Azt válaszolta jobbra nyúljak ki oldalra, majd ott találok. De hiába nyúltam, nem volt ott semmi. Lehet valami nagyobb termetű elérte volna, de kiderült, nekem ahhoz szökkenni kell oldalra, s csak akkor találom meg kézzel, miután a lábammal eleresztettem a sziklát. Szóval ha csupán pillanatnyi ideig is, de a levegőben kell lennem. Úúú, ez gáz, de most már szégyenszemre csak nem fordulhatok vissza, ha bekunyeráltam magam. Én naiv lélek azt hittem csupán szépen felfelé kell nyomulni. :-D
Igaziból ezután a sasszé után már tényleg csak azt kellett. Én meg mentem is ahogy tudtam. Közben a lenti fiú felkapaszkodott egy kiálló puklira, onnén nézelődött. Találtam is egy videót a helyről, ott ücsörgött a tetején.
https://www.youtube.com/watch?v=h0Cjam-Yu-g

Most már a fenti fiúhoz voltam közelebb, igyekeztem hát veszettül, annyira veszettül, hogy még térdelni is akartam valami vasra, de szerencsére rám kiabált, hogy jaj, azt ne!
Bizonyára fogták a fejüket utána rendesen, hogy te jóó ég, ez miket csinált! :-D
Tök jól feljutottam, örömmmámor, juhéjj, na de most akkor hogy kell lemenni?
Hiába mondta, hogy csak üljek bele nyugodtan a kötélbe, és leereszt, én ettől totál befrászoltam. Csak ott lifegjek a semmibe? Akkor inkább még tízszer felfelé!
De nem volt más választás. Görcsösen próbáltam lefelé menet időnként kapaszkodni a lábammal, ahelyett, hogy lazán lökdöstem volna magam, aminek az lett a vége, hahaha, hogy fennakadtam, és lógtam fejjel lefelé, de csak eresztett-eresztett. Végül a puklin ülő fiú kapott észbe-mert ők közben dumáltak-, hogy hééé, állj, állj!!!
Megszabadultam, és szerencsésen földet értem.
A felhőkön jártam az élménytől, marhára tetszett a dolog.
Imi, mint akinek a fogát húzzák, vette át a helyem. Szerintem esze ágában se lett volna kipróbálni, ha én nem vagyok ott, de így már nem maradhatott szégyenben. Mindenesetre hősiesen helytállt.

Nagyon köszöntük a fiúknak. Közben a harmadik is előkerült, s valahogy kiderült, hogy ugyanabban a Budapest melletti kisvárosban lakik, ahol én albérleteztem akkoriban Benyó cimborámmal. Bár mint említettem, ő nem sokat hederített ránk, mászott jobbra-balra a kék rövidnadrágjában.
Hát így volt az én nagy kalandom. :-)

Utána telt, múlt az idő, már nyár végére járt, mikor egyik reggel munkába menet a totál tömött buszon állva látom, hogy az azutáni megállónál, ahol én laktam, felszáll a kék rövidnadrágos fickó.
Meglepődtem, meg is örültem, meg is ismert. A tömegben nyomorogva próbáltunk eszmecserélni, vigyorogtunk is a helyzeten. Mivel közeledett a szülinapom, megkérdeztem volna-e kedve eljönni egy kert partira. Így került szóba, hogy szeptemberben születtem, mire mondta, hogy ő is. Persze ez még nem annyira érdekes, de kiderült, hogy a nap is stimmel, ezt már nem igazán akartam elhinni, azt hittem hülyéskedik,  csak nevettem rajta. Vigyorgott ő is, de közben kínlódott, mert mondta, hogy felszakadt a szája, a kollégája belefejelt, és marhára fáj, ha vigyorog.
De akkor rákérdezett, hogy milyen évben születtem, és mikor megmondtam, csak fogta a száját, csak fogta és szorította, és könyörgött, hogy ne röhögtessem, és nem igaz, hogy akkor születtem, mert ő is.
-Na neeee! Ezt már igazán nem hiszem el!
-Nem hiszed? Ott ül az anyukám!-bökött a fejével valahová a tömegbe- Megkérdezheted!
-Jaaa, persze, ahaa! Ott ül az anyukád, pont ott ül.
Pukkadoztunk a röhögéstől, az egész helyzet ebben a heringcsapatban annyira abszurd volt, olyan valószerűtlen.
Az igazi meglepetés akkor ért, mikor letüremkedtünk a buszról és újdonsült ikertestvérem oda kiáltott egy néninek:
-Anyu, mikor van a születésnapom?
A néni odafordult és pontosan megmondta a dátumot.
Azt hittem bepisilek. Ilyen nincs!
Hát így kezdődött a barátságunk, vagyis testvérségünk. Ő lett az én bátyusom, én meg a hugicája, mert néhány órával azért előbb született, mint én. Még éjszaka, én meg reggel.
És persze eljött a születésnapomra, ami igen emlékezetes volt, mert mindenkinek olyasvalamiben kellett jönni, amit amúgy soha nem venne fel. Én pl. barbieruhában voltam vörös parókával kiegészítve.
És kikönyörögtem nagy nehezen még egy sziklamászást is, ami nem volt könnyű, mert ő igaziból egy elég magánakvaló ember volt, aki csinálja, ami jól esik, különösebben nem foglalkozik másokkal, űzi a kedvteléseit. De azért egyszer, egyetlenegyszer mégis beadta a derekát.
Az azért volt különösen klassz, mert hétközben történt és senki nem volt ott rajtunk kívül. Így én is kicsit bátrabban mertem bénázni. Viszont máig büszke vagyok rá, hogy megdicsért. Azt mondta, hogy mikor ő először mászott itt anno, rendesen be volt tojva, én meg mászok mint a gép.
Nagyon emlékezetes számomra az a délután. Vittem egy doboz sütit, ültünk fenn a szikla tetején egymás hátának dőlve, majszoltunk és bámultuk az erdőt. Kell ennél szebb?
Magánakvaló volt, céltudatos, cseppet önző, de időnként voltak nagyon kedves dolgai. Például, mikor hozott nekem a Kaukázusból az Elbrusz tetejéről egy követ azzal, hogy otthon kalapáccsal törjem szét és akkor olyat látok, amit még soha senki előttem. :-)
Ma is megvan.
Vagy mikor egy fergeteges Oregon koncerten voltunk, s már hazafelé a buszon valahogy nagyon elkámpicsorodtam. Annyira fantasztikus volt a zene, és olyan jól éreztem magam, egy porcikám se kívánta, hogy hazamenjek a tök üres házba. A cimborám ugyanis minden hétvégén elment a szüleihez, s tudtam, csak a süket csend vár. Nem tudom, miért viselt ez meg akkor ennyire, de teljesen magam alá estem, s ezt a bátyóm is észrevette. Annál a megállónál, ahol neki le kellett szállni, letuszkolt a buszról, bevitt az éjjel-nappal nyitva tartó kis közértbe (akkoriban ez még kuriózum volt), vett nekem sajtot, mert tudta, hogy nagyon szeretem. Aztán elterelt hozzájuk, megvacsoráztatott, nem kellett egyedül maradnom, ott aludhattam náluk hálóing gyanánt egy nagy férfiingben.
Ezt soha nem felejtem el neki, míg élek. Olyan jó volt hozzám akkor.

Azóta lett két szép gyermeke, a sűrű, göndör, fekete haja fehér lett, s bár hosszú évek óta nem láttam, ugyanúgy szeretem, mint valaha. Ő az ikertesóm! :-)





Bognár Barnabás: Érintés


Lepergek néha az időről,
Mint korhadt fáról a kéreg, a héj,
És elidőzöm kissé a semmiben,
Hogy ne féljek, és hogy te se félj.





Ezt a képet Bátyus egyik barátjának albumában találtam. Az Elbruszon készült.  Mivel nyilvános, ezért remélem nem haragszik meg senki, ha kölcsönvettem.








2014. november 24., hétfő

Ladázás




Katici, héj, nézd csak mi jutott eszembe? Ha falmászó nem is, de ládamászó azért voltam én ám! :-D








Könyv




Kölcsön kaptam Babcsán Gábor Égig érő fal c. könyvét.
Ha már ez a nagy álmom nem valósult meg az életben, legalább olvashassak róla, az is valami.
Bár vannak dolgok, amiket úgysem fogok megérteni anélkül, hogy megtapasztalnám gyakorlatban, mégis nagyon-nagyon szeretem az ilyen mászós könyveket. Ugrándozik a szívem olvasás közben, és persze mindig fáj is, hogy lemaradtam a hasonló élményekről. Úgy érzem magam, mint a meglett felnőtt, aki nem kapta meg soha gyerekkorában a villanyvasutat, s ezt sehogy se tudja kiverni a fejéből.
A könyv előszavában ezt olvastam:
"Végül is nem szükségszerű, hogy a legjobb mászók tollforgatásban is kiválóak legyenek. Babcsán Gábor eddig megjelent írásai viszont valóban élményszámba mentek, s ezt a könyvét is garantáltan nehéz lesz több hétre beosztva végigolvasni."
No ez tökéletesen igaz. Alig kezdtem el, már körmöm rágva nézegetem az egyre fogyatkozó lapokat.












2014. november 21., péntek

Kakaskodások








Kislánykoromban gyakran néztem, ahogy apu tyúkot vág vagy anyu tyúkot bont, de ennyi volt az összes közöm a dologhoz.
Aztán házi gondozói pályafutásom egyik napján Margit nene bejelentette, hogy segítenem kellene neki, mert már egyedül nem tudja tartani is a tyúkot és vágni is. Kissé ledermedtem, de kifelé nem mutathattam semmit, elég gázos lett volna leégni az idős falusi asszony előtt, nem  kezdhettem picsogni.
Úgyhogy hősiesen tartottam a vergődő tyúkot egyszer, aztán másszor, aztán ki tudja hanyadszor. Szóval egészen belejöttem, de szerencsére eddig a kést még egyszer sem kellett használnom, azt sose bízták rám. Persze ha nagyon muszáj lenne, biztos azt is megcsinálnám, de egyenlőre szívesebben vagyok csupán segéd.
Nem olyan rég Ilus néni fogadott sápítozva, hogy jaj-jaj, valahogy le kéne vágnunk a kakast. No akkor ijedtem meg csak igazán, mert hatalmas, dromedár kakas volt az, s nem éppen jámbor fajta.
Ilus néni már előre bezárta a hidasba. (A hidas itt felénk a disznóólat jelenti, aminek van elől egy lehajtható ajtaja, oldalt pedig egy rendes. Kicsi padlása is van felül a széna tárolására)
Dupla kesztyűt húztam, mert alaposan be voltam tojva, hogy az az egedelem nagy jószág majd alaposan összecsipked. Erősítésnek a szomszéd Marikát is áthívtuk, így hárman kezdtünk az akcióba.
De hiába nyitottuk ki az oldalsó ajtót, a kakas bekuckózott a sarokba, ahová nem lehetett elérni kézzel. Próbáltuk zavarni, hajkurászni, de nem mozdult. Marika az első, lehajtható ajtón keresztül egy kapával igyekezett böködni, piszkálni, de amint kijött a sarokból és közeledtem volna hozzá, vissza is rohant. Ilus néni kétségbeesetten siránkozott, hogy jaj, most mit csináljunk, mit csináljunk!
Valami láda kéne, villant fel fejemben az ötlet, és elkezdtem keresgélni a kamrában. Találtam is egy nagy műanyag almás ládát. Na most hajtsad, Marika!
Az újabb akciónak kishíján az lett a vége, hogy a résen, ahol Marika bedugta a kapát, majdnem kiugrott a kakas. Végül pár sikertelen próbálkozás után csak  rá tudtam borítani a ládát, igaz, közben négykézláb már a hidasban voltam, tiszta szar lettem,  közben Ilus néni pedig majdnem elájult az izgalomtól.
A vágás sem volt piskóta, mert ketten kellett tartsuk. Egyikünk a lábait, másikunk a szárnyait, miközben Ilus néni bőszen nyiszálta a nyakát. Akkora volt, mint egy ló, nem tudom hány kg-ot nyomhatott, de jó sokat.

Hát ilyen előzmények után, ma mikor megérkeztem Ilus nénihez, azzal fogadott, hogy azért imádkozott, hogy 2-kor jöjjek, mert akkor akar levágni két kakast.
Atyaég!
Áttelefonáltunk Bözsi nénihez, hogy megbeszéljük vele, 2-re ő is jöjjön majd oda, hárman neki esünk.
Elszaladtam még máshová takarítani, majd pontosan, mikor 2-t ütött az óra, letettem a bicajt Ilus néni előtt. De mikor bementem az udvarra, Ilus néni és Bözsi néni már épp nyüstölte az egyik kakast, a másikat pedig egy kiváltképp csínos legíny simogatta, dédelgette az ölében, az meg ott üldögélt nyugodtan, békésen.





Hát így volt az újabb kakas eset. Nekem már csak a kopasztás jutott. :-)




2014. november 20., csütörtök

Maris nene






A szüretin még táncoltunk. Két héttel a végleges elutazása előtt még hatalmas családi körben megünnepelték 95. születésnapját, ahol nagy hangon szervezkedett, rendezkedett.
Maris nene mindenkit kiosztott-minket, nővéreket is-, mindenről volt véleménye, mindent erős, mély hangon ecsetelt.
Már fiatal korában is ilyen volt, valamiféle csoportvezetőként dolgozott a tsz-ben.
Jól megmondta a magáét, ellenkezni nem lehetett vele, de egyszerűen képtelenség volt rá haragudni.
Azt hiszem mindannyian szerettük.
Nekem két különösen maradandó élményem van vele.
Öregotthonos pályafutásom kezdete felé lehetett, mikor nagyon erős hideg nap volt. Az ebédet szállítottuk ki, én jól bebugyolálva rohangáltam be az ételhordókkal a házakba a kocsitól.
Maris nene akkor még otthon lakott. Szinte minden nap kiosztott valamiért. Hogy későn értünk oda, ő nem vacsorát kért, hanem ebédet, hogy megint milyen szörnyűséget főztek azok az asszonyok, szóval csupa olyasmiért, amiről igaziból abszolút nem tehettem. :-)
Mindig irtó hangosan kellett vele beszélni, mert eléggé nagyothallott. Tán ő is ezért beszélt olyan nagy hangon.
Beestem a konyhájába, ahol tanyázott. Egy sparhelttal melegített, ott volt az ágya is, ahogy sok idősnek, hogy csak egy helyiséget kelljen fűteni.
Az asztalra már kikészítve az üres, csere ételhordó, mellette egy jó nagy, de tényleg jóóó nagy stampó teli töltve pálinkával.
Azonnal rám parancsolt:
-Ezt most megiszod, mert hideg van kinn!!
Atyaég, ez iszonyú sok. Bátortalanul megpróbáltam ellenkezni, de tudtam, ez az a dolog, amit vele egyszerűen nem lehet. Ha akarod, ha nem, meg kell csinálni, amit mond.
Jobb, ha mihamarabb túlesünk a dolgon.
Tekergő szemekkel értem ki az autóban váró kolléganőmhöz, s pillanatokon belül elkezdett rólam csorogni a víz.
Hát nem fáztam meg, az egyszer biztos.

A másik történet előtt el kell mesélnem, hogy Maris néninek voltak némi gondjai főleg a kulccsal, de más egyéb dolgokkal is. Ugyanis tőle állandóan "elloptak " valamit.  Hol diót, hol pénzt, de legfőképp a kulcsot.
Volt, hogy napokig a kerítésen kellett bemásznunk az ebéddel, mert ellopták a kulcsát.
Akkoriban meg is jegyeztük, hogy házi gondozónál alapkövetelmény a kerítésmászás tudománya.
Hát egyik reggel megyek be az otthonba, s a főnöknőm azzal fogad, hogy ki kell szaladni Maris nénihez, mert felhívta a rendőrséget, hogy valaki bezárta őt, és nem tud kimenni a házból. Máris itt vannak a rendőrök, el kell kísérnem őket. A szomszédok ide, az öregotthonba irányították őket.
Fogtuk a fejünket, mosolyogtunk, a rendőröket megnyugtattuk, hogy valószínű semmi baj, csak Maris nenének időnként gondjai vannak a kulccsal.
De hát a szabály szabály, nekik ki kell menni, meg kell nézni, mi történt.
Így hát bevágódtam a rendőrkocsi hátsó ülésére, s már előre láttam, hogy egy óra múlva tele lesz a falu, hogy a házi gondozót rendőri kísérettel vitték el. :-)
Elirányítottam a hivatalos közeget, majd először én- a már rutinos kerítésjáró-, majd az egyik rendőr, majd a másik rendőr mászott be szép sorban a kapun. Igazán reprezentatív látvány lehettünk.
Megyek fel a teraszra, nyitom az ajtót, hát az simán enged.
Maris nene békésen ül a sparhelt mellett, és kerek szemekkel rám csodálkozik:
-Hát te hogy tudtál bejönni??
A rendőröknek is nagy hangon, hosszasan ecsetelte mi a hézag, ők próbáltak türelmesen figyelni, aztán szép sorban, ahogy jöttünk, távoztunk.
Maris nene, mint később hallottam elégedetlenül morgolódott:
-Hiába jöttek a rendőrök, azok se csináltak semmit!

Szóval nem lehetett rá haragudni. :-)
Remélem a Mennyben is szerez sok kedves, vidám percet a körülötte levőknek.




2014. november 18., kedd

Petri György: Semmi se lesz már úgy






Eltelt ismét egy kis darab élet,
rebben a percmutató.
Soha semmi se lesz már úgy, ahogyan volt,
hat könyörtelenül a centrifugális erő,
vége barátságnak, szerelemnek, és ó jaj,
vége a dalnak.
Mások jönnek, nem tudjuk, mit mernek, mit akarnak,
megtörténnek a dolgok, s már nem hagynak hidegen.
Minden olyan végtelenül idegen.
Ifjú valék, aki arra ébred, hogy aggastyán,
sőt már síremlékét is belepte borostyán.
De ne búslakodjatok, édes feleim,
az élet már csak ilyen: fele öröm, fele kín.







2014. november 15., szombat

2014. november 13., csütörtök

2014. november 11., kedd

Csoporttárs-száj




Mivel olyan szakon jártam a fősulin, ami inkább lányneműeket vonzott, egyetlen fiú csoporttársunk volt, az is külföldi.  Batjargal Mongóliából érkezett, kissé szégyenlős, félszeg fiatalembernek ismertük meg. A könnyebbség kedvéért mindenki csak Baginak hívta.
Az osztálytalálkozó most tulajdonképp őköré szerveződött, mert egy delegációval több európai országba is ellátogatott, s nagyon kért minket, hogy szervezzük meg a bulit. 23 éve nem járt Magyarországon, úgyhogy leesett az állunk, mikor az egykori félszeg fiúcska most öltönyben-nyakkendőben, vidáman megjelent közöttünk. Egy nagy bőrgyárban kezdett dolgozni a diplomaosztó után, s még ma is ott van, mellette pedig  többedmagával bányatulajdonos lett. :-) Nagyon figyelmes volt, mert mindannyiunknak hozott ajándékba egy szép pénztárcát.
Egy szemernyit sem felejtett el magyarul, pedig nem volt hol gyakorolja, szóval igazán le a kalappal előtte!
A legkedvesebb megnyilvánulása mégis az volt, mikor egyik, kissé késve érkező csoporttársunkhoz oda sietett, s  mosolyogva nekiszegezte a kérdést:
- Emlékszel rám? Én vagyok a mongol fiú.








2014. november 10., hétfő

Gyorsan-gyorsan





Már nem sokáig tart ez az őszi tobzódás, gyorsan-gyorsan dunsztba kell rakni a maradék színeket!























2014. november 8., szombat

Világol





Csillagok gyúlnak.
Az égbe repült minden
szentjánosbogár.




http://www.vincentbrady.com/fireflies



2014. november 7., péntek

November esti illatok a cserépkályhából


































Elmentünk...





A minap Kobak régi rajzai között pakolásztam, mikor eme- munkából haza érkező szülőt útba igazító -, kincsre bukkantam.












2014. november 4., kedd

Haiku




Tegnap szóba került egyik barátommal való levelezgetés közben a haiku. Nézgelődtem, és megtaláltam a neten azt a példányt, amit anno egy haikus napon írtam többek társaságában egy bizonyos meghatározott témára. Mindenki másfélét írt, nagyon érdekes volt akkor felolvasni őket. Aztán egy idő után ezek mind lefordításra kerültek egyik társunk jóvoltából.
( A fölső sor a nevem japánul :-D )


ボジョキー・エリカ



Vonatom robog
ma a kalauz is csak
tavaszt osztogat.

My train is running
every ticket just today
distributes spring around.


わが電車走り
今日ちょうど切符が
春を配っている





Mai napi sárgák























Web Statistics