2016. március 28., hétfő

Kötélavató, avagy mackónadrág és tornacsuka





Olyan boldogsággal van teli a szívem, hogy nem is vagyok képes leírni. Csak érzem, hogy dörömbölnek itt belül a boldogsághormonok,  legszívesebben  kiabálnék nagyokat, hogy juhéjj, juhéjj, annyira, annyira, annyira jó volt!
Igen,végre eljutottam sziklát mászni, és felavatásra került az új gyönyörű kötelem.
Remek csapat verődött össze, mindenki segítőkész volt, biztattak, tanácsokat adtak, új dolgokat tanulhattam. Összesen hatan voltunk, három lány és három fiú. Természetesen messze én a legöregebb, ahogy az már lenni szokott. :-D
Budapesten a Róka-hegyen jártunk egy régi kőbányában, ahol sok sziklamászóút van kiépítve, vannak könnyű nekem valók és vannak egész nehezek is. Most próbálkoztam életemben először a biztosítással, és egy igen könnyű helyen az előlmászással is, ahol Klaudia volt a tanítómesterem. Mivel a blogom olvasói általában -velem együtt - nem sziklamászó szakértők, egy kis magyarázat. Ilyen nem túl magas sziklákon, ahol mi másztunk, ha megközelíthető körben, valami úton-módon a teteje, akkor nincs gond, fentről rögzítik ki a kötelet, viszont ha ez a felső úgynevezett stand, nem megközelíthető, akkor fel kell juttatni a kötelet, aminek segítségével majd mászhat az ember. Az előlmászó beülőjéhez van kikötve az egyik vége és viszi fel magával, miközben a biztosító pontoknál bekasztgatja a köztes karabinereket, abba bele a kötelet, míg fel nem ér a standig. Ott rögzít, majd lefelé jövet kiakasztgatja a karabinereket. Ennek is meg van a maga rendje-módja. Persze közben lentről biztosítják, de ilyenkor sokkal nagyobb az esés veszélye, mert a legutolsónak rögzített pont alá  zuhansz vissza, ami lehet akár 3-4 m-re is, vagy ki tudja mennyire. Amúgy mikor már mászol egy fent rögzített kötélen, akkor nem eshetsz nagyot, max. lecsúszol kicsit, de rögtön megtart a biztosító ember.

Nagyon örültem, mert láttam, hogy nem volt hiábavaló a szegényember edzőtermében végzett torna. Míg tavaly egy ereszkedés és két mászás után totál kidöglöttem, remegett kezem-lábam, most egész nap kinn voltunk a sziklákon. Persze volt közte pihenő, míg az ember várt a sorára, de akkor is éreztem, hogy mennyit erősödtem a télen. Volt olyan hely, ahol elsőre nem sikerült felügyeskednem magam, ki kellett kerülnöm a nehéz részt, de másodszorra már igen. Ilyenkor annyira sokat jelent a társak biztatása lentről. Ők tán jobban hiszik, hogy meg tudod csinálni, mint te magad. Magamtól tán bele se mertem volna vágni, annyira lehetetlennek láttam.
Volt pl. egy számomra nagyon nehéznek tűnő áthajlós rész ( a szikla feléd domborodik, hajlik, vagyis nem függőlegesben kell rajta fölmenned), amit kapásból megkerültem. Csak lestem áhítattal a fiúkat, hogyan küzdik fel magukat rajta, miközben magamban arra gondoltam, vajon mikor tudok én majd valaha egy ilyet megmászni.
Aztán másodszor is nekimentem, a csuda megette, nem kerülöm ki, legalább megpróbálom. Először lecsúsztam róla, de a fiúk annyira biztattak, hogy magam se tudom, hogy történt, de hosszas viaskodással, az erőlködéstől remegő lábakkal, valahogy mégis átjutottam rajta. Utána se volt könnyű még feljutni a tetejéig, de sikerült. Hihetetlenül nagyszerű érzés volt, olyan boldogság öntött el, hogy tényleg nem tudom mihez hasonlítani. Esetleg akkor érez ilyesmit az ember, mikor nagyon szerelmes.
Bár azt hiszem ez már szerelem menthetetlenül. :-)


Először egy magasabb sziklánál kezdtük a mászást, szépen oda sütött a napocska





Eszter ereszkedik standépítés után




Gábor és Klaudia a falon, Kaludia előlmászik




Csendélet a fal tövében: Zoli és másik Gábor gőzerővel biztosít.




Eszterkének a maga összes 19 évének vehemenciájával és bolondságával mindig fenn a falon jutott eszébe vetkőzni, amitől mindannyian fogtuk a fejünket. Egyszer lehajította a pulcsiját, de az fennakadt, úgyhogy kénytelen volt visszamászni érte.





Eszterke madárfogásban csüng. A madárfogás azt jelenti, hogy alulról kapaszkodunk a sziklába. Így oldalról fényképezve az is jobban látszik, milyen helyen másztunk először. 





Később a napocska átvonult a bánya szemben lévő részére, így hát mi is vonultunk, mert igencsak hűs lett az árnyékban. Itt csak alacsony falak voltak, de nehezebbek, illetve egész könnyű is, amin Eszter és én gyakorolni tudtuk az előlmászást.




Gábor az előtérben útra készen, míg Pipulka amott hátul épp egy köztest igyekszik leoperálni a beülőjéről előlmászás tanulása közben




Pipulka ereszkedik. Nehéz elszakadni a kötéltől, eleinte az ember lánya görcsösen kapaszkodik bele, vagy a sziklába, mintha nem is a beülő tartaná meg. :-D Aztán később rájön, hogy  a karjait akár nyugodtan csüngetheti maga mellett, akkor is lejut.






Zolinak megy mint a karikacsapás még túrabakancsban is.





Pipulka épp az ominózus áthajlós részen (felém dudorodik a szikla) küzdi át magát, ami másodszorra mégis sikerült. Lentről persze semmi sem tűnik nehéznek, de mikor ott vagy fenn, már teljesen másképp látod. :-D Mikor ezen sikerült átjutnom, valami határtalan, fenomenális örömet éreztem.






Végszóra, az utolsó helynél az én szép kék kötelem került felhasználásra. Nekem ez az út elég nehéznek tűnt, fennebb már túl simának a fal, amin nem láttam kapaszkodót, de a fiúk mégis engem kérdeztek: Na mész? Eléggé kétkedve bámultam felfelé: Ééén, itt? Ááá, itt nem tudok felmenni. 





De azért mégis belevágtam, elvégre ez az első bevetése a kéknek, hát a gazdája próbálja ki.











Azt hittem a fenti sima rész fog gondot okozni, de tévedtem. Egy kiálló dudor alaposan megtréfált nem csak engem, de a többieket is. Főként alulról tudott csak belekapaszkodni az ember, úgy meg sokkal nehezebb. Tudjátok, ismétlésként: madárfogás. Pedig a kiírás nem titulálta nehéznek ezt az utat, valahogy nem igazán tudtunk hinni neki. 



Pipulka hatalmas szeretettel öleli a fránya dudort alulról-felülről, ahogy csak lehet. :-D A lábam már megállíthatatlanul remegett, hallottam ahogy a fiúk alant varrógépként emlegetik ezt a jelenséget. :-D




Már a dudor felett, pedig először azt hittem, nem fog menni, végül ott volt könnyebb. A legteteje már nem látszott lentről, de jutalomként egy fantasztikus, kényelmes lyukba lehetett kapaszkodni a standnál.


Leérve bezsebeltem a dicséreteket, és mondhatom nagyon-nagyon jól esett. Igazán büszke voltam magamra, pedig nem túl sűrűn fordul ez elő.





Eszter véres küzdelme a dudorral. Hát ez a hely nagyon megizzasztott minket.






Felejthetetlen nap volt! És ez nem csupán a mászásnak, hanem a társaknak is köszönhető, hisz nélkülük nem jöhetett volna létre. Az ember nagyon sok mindent tanul összetartásról, egymásra utaltságról, bizalomról, segítőkészségről. Köszönet érte mindenkinek, aki ott volt!!!!
És azt hiszem nem az a fontos, milyen nehéz utat sikerül megmásznod, hanem az, hogy mennyire élvezed közben. És még csak az sem, milyen mászócipőd meg mászónadrágod van, mert mackóban és tornacsukában is lehet az ember lánya csodálatosan boldog.





2016. március 26., szombat

Én vagyok....





Én vagyok a feltámadás és az élet: a ki hisz én bennem, ha meghal is, él. (János 11:25)






2016. március 24., csütörtök

Sokára, de végre




Idén valahogy nagyon sokára akart tavasz lenni, sőt még mindig nem az igazi, hisz reggelre Tepertő vizes fazeka jéghártyás volt, de végre valahára nekigyürkőztek a mandulafáim.








2016. március 23., szerda

Képeslap




Azt hiszem már hagyománnyá vált, hogy ha valamelyikünk utazik valahová, akkor képeslapot küld onnan a másiknak. Ez olyan jó, kedves, és kicsit nosztaligkus dolog is a sok online-oskodás közepette.
Most is megérkezett a csodás, Arany utcácskás képeslap, aminek nagyon megörültem, s mikor a záró mondatot elolvastam, teljesen meghatódtam, elaléltam, elpirultam és büszkén kihúztam magam:

" Drága gyönyörű
ölellek
Katici"

Aztán néhány másodperc múlva összezavarodtam, és tüzetesebben megvizsgálva rájöttem, hogy a
"D " az "P".

Kicsit elszomorodtam ugyan hirtelen, de ez nem tartott vissza, hogy hahótázva mutassam meg  kolléganőimnek nagy leégésemet. :-D






2016. március 22., kedd

A perminátornő




Vénember leszúrt, hogy sose rakok fel magamról szemtől szembe képet. Igaziból nem értem, mert itt is és a fb-on is többször raktam fel ilyet, na de legyen meg a kívánsága.
Pipulka permetezés után. Szembe!








2016. március 21., hétfő

Napsütés és Dominó





Pénteken volt szerencsém tesómék kiskutyájával tenni egy sétát a Budai-hegyekben. Dominó elég önérzetes eb, gyakran morog, főleg a nála jóval nagyobb kutyákra, igazán szót pedig csupán a gazdájának fogad, úgyhogy végig pórázon vezettem. A buszon szépen üldögélt az ölemben, az utazáshoz már eléggé hozzá van szokva.
Gyönyörű napsütésben értünk fel a Normafához, csodálatos volt élvezni a langyos levegőt és a rengeteg kora tavaszi virágot.
Dominó apró lábain úgy tekert mint a szél, mindig előttem járt, már amennyire a leghosszabbra kihúzott póráz engedte. Igazán nem volt vele semmi baj, egyetlen sétálót se morgott meg, és azzal a három hatalmas kutyával sem veszett össze, akikkel útközben találkoztunk. Inni tán egy kortyot ivott a kulacsából, csak ment és ment. Illetve ment és ment volna, ha én nem állítom le folyton valami idegesítő kis masina miatt, amivel hol itt, hol ott kucorodtam le a föld közelébe. Persze őkelme éppen akkor rántotta meg a pórázt, mikor épp kattintani akartam. :-)
Ettől függetlenül igazán jól kijöttünk, és teli szívtuk magunkat egy kis tavasszal. nagyon jól esett.



Pettyegetett tüdőfű




Odvas keltikék




A lila virágú egy ujjas keltike







Gyere már! Mindig lemaradsz!



Erdei kutyatej



Som



Tán egy kiránduló hagyta el? Érdekes, hogy mindig almákat találok. Hol tóban úszva, hol avarban. :-)







A távolban, a fák között Makkosmária templomtornya látszik



Tyúktaréj



Jelzés- és színkavalkád



Kisvirágú hunyor



Csupa szem vagyok (vagy inkább cici?)



Bogláros szellőrózsa




Összes Laci nevű barátom végig futott az agyamon. :-D







2016. március 16., szerda

A csodajárgány





Ötödik éve dolgozom házi gondozóként. Nekem is hihetetlen, hogy már ennyi ideje nyűvöm ezt az ipart, mintha nem is olyan rég kezdtem volna.
Fogalmam sincs hány km-t tekerhettem le eddig, de az a sejtésem, hogy piszok sokat. Ez a bicajomon meg is látszik, mert teljesen tönkre tettem. Nagyon sokszor javíttattam, cseréltettem rajta ezt-azt sok-sok ezer forintokért. Pedig ezt a biciklit még azon a pénzen vettem magamnak, amit az anyatejért kaptam mikor Kobakot szoptattam és maradt bőven pluszban, mert olyan voltam, mint egy fejőstehenke. Szóval különleges érzelmi szálak is fűznek a kétkerekűhöz.
De a rengeteg használatban végül már széttrancsírozódott a hátsó fogaskeréksor, így szinte használhatatlanná vált, én pedig megelégeltem a szervizeléseket, pénzem se volt már, így bejelentettem a főnöknőmnek, hogy kész, nem tudok mivel járni.
Ekkor a szomszéd falu öregotthonából áthoztak egy kissé elnyűtt, rozsdás, hagyományos biciklit, amivel ugyan nem bírtam feltekerni az emelkedőkön, de legalább volt mivel mennem. Új gumik lettek rá véve, ezúttal már nem az én pénzemből, de a minap a hátsókeréken külső és belső egyszerre mondták fel a szolgálatot. Még szerencse, hogy a műszak vége felé jártam. Egyik kolléganőmnél pedig mára tört el a tengelye az ősöreg bicajnak, amivel régen, még az autó nélküli időkben az ebédeket hordták ki a lányok.
Nos hát én előbányásztam a saját, kopott fogaskerekűt, aminek a hátsó fékje sem működik, és azzal lavíroztam végig valahogy a napot, kolléganőm pedig gyalog indult útnak.
Most már főnöknőnk is látta, hogy tarthatatlan a helyzet, és bármennyire is nincs pénze az otthonnak, szükség van szolgálati bicajokra.
A lyukas kerekűre hozattunk új külsőt és belsőt, azt az egyik férfi lakónk fel is szerelte. Főnökasszonyunk pedig elautózott férjével a közeli városba és délután azzal telefonált rám, hogy a párja 20 percen belül ott lesz a kapum előtt az új biciklivel.
Mikor kinyitotta a csomagtartót, nem akartam hinni a szememnek. Egy gyönyörűszép, vadonatúj, csillogó-villogó piros, virágmintás kerékpár lapult benne, felszerelve két nagy kosárral, csengővel, lámpákkal, prizmával, mindennel, mint a nagykönyvben. És én ezzel mehetek holnap reggel munkába!!! Igaz, nem váltós, de sebaj, legalább azzal is kevesebb helyen romolhat el.
Hogy honnan kerítették rá a pénzt, fogalmam sincs, mert nem volt olcsó. És jövő hónapban az ígéret szerint kap a kolléganőm is végre egy igazi szolgálati biciklit. A sajátját már ő is rongyra szaggatta az évek folyamán.
Hát ez történt ma.
Fotót már nem tudtam készíteni, mert sötét volt hozzá, de bepótolom ígérem. :-)





Már nevet is adtam neki. Piros Rozika



2016. március 15., kedd

Bátor





Hókásában jár
a csepp kankalin, pedig
csizmácskája sincs.





2016. március 12., szombat

Mit tesz két copf




-Nővérke!-szólt be Mariska néni kolléganőmnek a konyhába ma. -Nyissa ki a szobában az ablakot, de azt a  fiatalabbat küldje, az magasabb, jobban eléri!

Való igaz, hogy magasabb vagyok, és az is, hogy kolléganőmnek már van kis unokája, de a + 8 év akkor is nálam van. :-D



2016. március 4., péntek

Stopp





Nagy hálával gondolok most vissza anyumra, hogy fiatal lányka koromban megtanított stoppolni.
Használtam én ezt a tudományt régebben, mikor anno a tátrai kirándulásaink alkalmával vásárolt jó kis igazi bakancsba való gyapjú zoknik felmondták a szolgálatot a sarkuknál. Nálunk akkoriban ilyesmit nem annyira lehetett kapni, hát meg kellett becsülni őket, nem lehetett csak úgy kihajítani a kukába.
Sok év után most újra hasznosíthattam a tudásomat, ugyanis egy hidegebb kirándulás alkalmával megláttam Laci barátom kesztyűjét.
Nos itt csak annyi észlelhető, hogy már nem mai darab,





de ha az ember más szemszögből is megtekinti, akadnak némi problémák. :-) És ez csupán az egyik.






Még anyukája kötötte neki, aki sajnos már nincs közöttünk, így különösen kedves neki,  leginkább ezért ragaszkodik hozzá. Rögvest erős késztetést éreztem, hogy végre valamivel megháláljam azt a sok segítséget, amit Lacitól kapok pl. bicaj-, csap-, áram- és egyéb szerelések kapcsán.
Stoppolófám sajnos nincs, igaz, azt amúgy csak a tenyér résznél tudtam volna használni, mert volt ott is munka bőven, sok helyütt teljesen elvékonyodott a kötés, olyan volt, mint a pókháló. A két ujjába cérnaspulnit dugtam be, az volt a forma. :-) Persze ügyelni kellett, hogy nehogy a spulnit is belestoppoljam a kesztyűbe, hahaha.
Most egy jó darabig újra használható lesz a becses darab.











2016. március 3., csütörtök

Ellenőrző könyv




Névnapi üdvözlet feladásához kerestem borítékot, mikor kezembe került általános iskolai ötödik osztályos ellenőrzőm.
No lássuk csak:





Na ja! Hát ha egyszer akkor még blogot nem lehetett írni, valamit csak kellett csinálni.
Most már kezd derengeni, a fiammal miért mindig ugyanez a baj. :-D





Web Statistics