Hajnal 3/4 6-kor munkába menet. Békés karácsonyt nektek!
Már harmadik éve, hogy adventkor kidíszítjük a falu hídjait. Van belőlük egy pár a patak fölött.
Volt kolléganőmmel, Rózsikával a gázlónál lévő hídnál szoktunk szorgoskodni. Idén sajnos ő nem nagyon ért rá, így otthon már előkészítettem a füzéreket és Zsóti barátom segített azokat a bicajra felhalmozva kitolni.
Mindegyik híd más és más lett, az évek alatt már kialakult, melyiket ki díszíti. Nagyon feldobja a falu hangulatát, csak sajnos mindig vannak bunkó, neveletlenek. A gázlónál lévő eléggé kiesik, így tavaly leszaggattak róla egy csomó füzért és bedobálták a patakba. Nagyon el tudok az ilyentől keseredni, mert sok munkát öltünk bele és sokat fagyoskodtunk, mire elkészült.
Remélem idén maradandóbb lesz a dolog.
Sok mindent el lehet fogadni, sok mindenbe bele lehet nyugodni, de ha valami olyan dologtól lettél elszakítva, ami az életedet boldogította, ami erőt adott, ami feltöltött a hétköznapok mókuskereke után és nincs semmi ami pótolhatná, hát az katasztrófa.
Akik ocsmány szavakkal illették és kritizálták Suhajda Szilárdot, bizonyára még távolról sem értik és nem is akarják megérteni azt, hogy ő félember lett volna hegymászás nélkül. Akármilyen botrány ezt hallani, de van amit nem pótolhat semmi, még a család sem, bármennyire is szeretjük őket. Pedig ő aztán szerette az övéit, aki figyelemmel kísérte az útjait, az tudja ezt. És persze ez fordítva is igaz, a hegymászás sem tudja pótolni a családot, hisz mindig alig várta, hogy hazaérjen.
Tudom, rám is furán néztek körülöttem, de a kolléganőim nagyrészt elfogadták, hogy én ilyen vagyok. Micsoda nagy dolog ez! És hát most félembernek érzem magam vagy inkább negyednek. Olyan nagyrészt semmilyen lett az élet.
Próbálok persze menni amennyire tudok, előtte befájdalomcsillapítózom magam, csak kisebb távokat baktatok és lassan, de ez már messze nem olyan. Mindig ott a fájdalom, mindig ott a mérlegelés, vajon ezt vagy azt bevállalhatom-e, hogy le is bírjak jönni a hegyről. Az odáig jutás km-eit is számba kell venni és sokszor igazi menésre már alig marad idő, erő. Olyan gyász van bennem két éve, mintha meghalt volna valaki, akit nagyon szerettem.
Nem tudom mit kezdjek ezzel.
Emlékekből nem sokáig lehet élni.
Zsóti barátommal tettünk egy kirándulást január 1-én. Ködös idő volt, de később kiderült az ég.
A horgásztó nagyon hangulatos volt így is, ráadásul egy autóból fél percre kiugró, gyors fotót készítő lányon kívül senki nem volt ott. Persze, ilyenkor mindenki pihen az éjszakai muri után. Mi pedig csöppet se bántuk ezt.
A képek alatti linken a tó fölött épp elkaptuk a déli harangszót, csodás volt. Szemben a ködkabátba burkolózó Magyar-hegy és körben a nagy csend, nyugalom.
Jó volna, ha ilyen lenne az egész esztendő!
https://www.youtube.com/watch?v=Bnn-pSw229k