Egy kis apróság, mégis ámulok rajta napok óta. A patakparton, egy kidőlt enyves éger halott törzsében talált magának helyet a foltos árvacsalán. Üdezölden virít, a holt fa védőn öleli, mint a legszebb és leggondosabb virágláda.
Annyira csodás a természet! Minden mindennel összefügg, egyik táplálja a másikat, vagy menedéket nyújt, vagy összedolgoznak, kisegítik egymást, mindenkinek helye és feladata van, senki nem érdektelen vagy hazug vagy gonosz vagy számító, senki nem fog többet harácsolni magának attól amire szüksége van.
Megint csak a régi sóhaj jutott eszembe: De jó volna madárkának lenni, vagy virágnak, vagy akár öreg fának, mindegy is, csak ne önző embernek, aki széttipor mindent és mindenkit maga körül!
