2016. szeptember 28., szerda

Dupla vagy semmi





Az utóbbi időben kétszer is lemaradtam sziklamászásról. Egyszer az időjárás szólt közbe, pedig akkor a szlovákiai Szitnyára terveztünk menni, másodszor pedig a munkarendem volt az akadály, mert míg a többiek a falra kapaszkodtak, én maximum az öregotthon lépcsőire.
Múlt hét pénteken viszont legalább Lacival kijutottunk a sziklánkhoz. Igaz nem voltam valami fényes passzban,  mászópajtásom meg is jegyezte, hogy bágyadtnak látszom. Mondtam neki: mert az is vagyok. Szóval túl sok reményt nem fűztem a teljesítményemhez, de nekem az is nagy örömet okoz, ha látom a társam ügyeskedését.
Most vittem masinát is, hogy meg tudjam nektek mutatni a sziklánk hosszabbik oldalát. Igaz a teteje koránt se látszik, mert egyrészt áthajlás van rajta, másrészt mert magas. Ahogy utólag számolgattuk 13-15 m lehet.
Laci elkészítette a standot, aztán elindított engem az utamra. Fogalmam se volt, most meddig sikerül majd feljutnom, de legalább küzdöttem. Az eleje, az elindulás elég nehéz, utána meg az a nehéz, hogy kifárad az ember, pedig  látja, hogy még messze a teteje. Néhol viszont adódott olyan lehetőség, hogy biztos támaszt találva a lábamnak, neki lapulva a falnak, karjaim leengedve tudtam kicsit pihenni. Mert leginkább a karjai fáradnak ki az embernek, sokszor már remegésig. Közben persze ne úgy képzeljétek, hogy  erkélyen áll az ember, csak épp valami peremen, amin jobban meg tudja vetni a lábát. Ilyenkor kellett biztassam magam: Most ne gondolj rá, hogy magasan vagy, csak pihenj! Ne gondolj rá, ne gondolj rá, ne gondolj rá!
Mert ha belegondolok úgy igazán, akkor még képes vagyok bepánikolni. :-)
Eljutottam addig a pontig, ahonnan múltkor le kellett jönnöm. Úgy éreztem, ha itt is pihenek kicsit a falhoz lapulós módszerrel, akkor tán képes leszek tovább  mászni. És képes voltam! Hú, képes voltam!  Lihegtem meg minden, de mégis egyre feljebb jutottam és már eltűntem Laci szeme elől, vagyis magasra jutottam. Egyszerűen nem is értem hogy sikerült, de ott találtam magam az utolsó kis teraszon, amin múltkor Laci hihetetlen sokáig kínlódott. Egészen el kellett oldalaznia az egyik irányba, hogy feljutást találjon, de még ott is hosszasan keresgélt és próbálkozott.
Felnéztem egyenest és úgy véltem fel lehetne itt is kapaszkodni, nem kell oldalaznom. Ha megpróbálom, tulajdonképp mit veszthetek? Hallottam lentről Laci csodálkozó hangjait ahogy elkezdtem kapaszkodni. És huh, ott volt a stand karabinere. FEL TUDTAM MÁSZNI A HOSSZÚ OLDALON MÁSODSZORI PRÓBÁLKOZÁSRA!
Annyira boldog voltam, és Laci is annyira megdicsért. Nem hittem, hogy ez sikerülhet. Vagy legalábbis nem hittem, hogy máris sikerülni fog. A csuda se tudja mitől függ ez, hisz még azt se mondhatom, hogy jó formában voltam. Nem volt könnyű, egyáltalán nem, szinte hihetetlen volt az egész. Olyan sikerélmény töltött el, amire nagy szükségem volt. Ha az embernek nincs sikerélménye, hajlamos elkedvetlenedni, nincs ami tovább lökje.
Megérdemeltem hát egy mászópajtási sisakkoccantást és Laci elismerését. Ő se hitte, hogy feljutok, s annál inkább csodálkozott, főleg az utolsó teraszról való kapaszkodásomat dicsérte meg.
Most már rajta volt a sor, hogy útnak induljon.





Laci igyekszik felfelé. Időnként akkorákat nyög, mintha legalábbis szülne. :-D Szerintem ezt ő igaziból észre sem veszi, mert annyira koncentrál.



Baltás ember :-) No nem favágáshoz van szükség a szerszámra, hanem az útjába eső mozgó köveket kiverni vele. A karját az embernek meg muszáj rázogatni időnként, mikor már nagyon fáj és görcsös.




A legfelső terasznál pajtásom újra elcsodálkozott, vajon nekem hogy sikerült egyenesben felmásznom. Igaziból fogalmam sincs, csak azt tudom, hogy ott fenn akkor megoldhatónak tűnt, de ez persze nem jelenti azt, hogy legközelebb is sikerülni fog. Volt már olyan rész, amit először megmásztam, aztán később csak kínlódtam vele, és már kezdett mumussá válni.
Mikor Lacit leeresztettem, még kísérleteztem az út elején egy másik feljutási módszerrel, ami végül egészen parádésra sikeredett, mert amolyan guggoló formába leereszkedve a falon lógva lendültem fel egy messzebb lévő fogásra. Már másodszor meg harmadszor nem tudtam ezt újra megismételni, de fenemód izgat a dolog. Laci is próbálgatta.
Közben hallottuk, ahogy a sípálya felől bőg egy bika, ez aztán megkoronázta a mászást.

Nagyon boldogan mentünk hazafelé. Irtóra szükségem volt erre a mai sikerélményre, egészen feldobódtam tőle. Elég sokat gyötörtem magam itthon a létrán és már valamiféle állandósult, soha nem szűnő izomlázam lett, aminek nem találtam az okát. Nem értettem, miért lesz újra meg újra az izomláz, miért nem szokok hozzá végre ehhez a fajta terheléshez.
Most még a fájdalmat is elfeledtem nagy boldogságomban, meg is ünnepeltük Lacival ezt a klassz délután két kupica Vénemberféle pálinkával.


Vasárnap aztán újra lehetőségem lett falat fogdozni, mert egy kis csapat érkezett, hogy megrohamozzuk azt a sziklát, amit még tavaly találtunk teljesen véletlenül Lacival egy hegyi csatangolás alkalmával. Fel is tettem ide képet róla, akkor még csak vágyakoztam, hogy bár lenne kötelem.
Autóval mentünk ki ameddig lehetett, mert ilyenkor elég sok batyu van, cipelni kell az egész felszerelést. A sziklát aztán már gyalog közelítettük meg.


Az erdő mesés és csodás, nem lehet megunni ezt a látványt








A sziklák tetejénél lévő tisztáson száz meg száz őszi kikerics pompázott. Épp tavaly is akkor jártunk itt, mikor találkozhattunk velük.




Először a standot kellett megépíteni, aztán szép sorban leereszkedtünk a kötélen. Ez is egy külön tudomány, számomra még nem volt teljesen világos, hogy kell összekötni a hevedereket, karabinereket, kötélgyűrűt, ereszkedő eszközt, hogy az összeálljon egy működő, biztonságos rendszerré. Hibázni nem lehet. Ezt még párszor el kell majd ismételnem, hogy rögzüljön bennem.
Az is izgis, hogy fentről el kell indulj a mélységbe miközben irányítod a csomók meg karabinerek halmazát. Leesni nem tudsz, mert van egy úgynevezett pruszik csomó ami vész esetén megtart, mert terhelés hatására rászorul magától a főkötélre. De ettől függetlenül mégis kicsit félelmetes bele a semmibe.




Bogit is hamar sikerült megfertőznünk ezzel a szenvedéllyel, nagyon nem is kellett noszogatni. Itt készül életében másodszor mászni.



Olyan ügyes volt, hogy csak na! Hihetetlen boldogság töltötte el, mikor felért és kimászott a tetejére. Lekukucskált, és örömtől sugárzó arccal kiabálta le nekünk: Sikerült felmásznom! Egyedül! :-)




Pihe, az "öreg" mászó volt az egyik fő biztosító ember. És nem csak a földön, de a sziklán is ugyanebben a bakancsban mozgott, ami számomra hihetetlen. Ráadásul úgy szaladt fel a falon mint a gyík.



Az ügyesebbje mindenféle bravúros pózokban jutott fel, én csak tátottam a szám és nem győztem csodálni őket. István februárban kezdte el ezt a sportot, igaz nagyon gyakran műveli is, de ettől függetlenül úgy csimpaszkodott mint valami maki.
Ezek a képek nem igazán adják át a szikla magasságát, valahogy életben mások. Igaz István is jó hosszúkás fiú. :-)




Roci a másik "öreg" könnyed szökellésekkel viharzott föl, s közben vidáman mondogotta: Juj, de rég csináltam ezt! De jó ezt csinálni! Látszott, hogy a vérében van a dolog, teljesen otthonosan mozog  a falon.



Klaudia mint egy kis harcos, bátor pókocska akár foggal-körömmel is felküzdi magát.



Pipulka csak olyan sima, mezei gyaloglós pózban óvatoskodik, miközben Bogi és Pihe fentről biztatja. Tán majd egyszer belőle is válhat csimpaszkodó maki vagy fürge gyík, ha kitartóan gyűri a falakat. Hej, ha már gyerekkorában elkezdhette volna!





Hja kérem, azért az nem mindegy a falon, ki milyen magas. Míg István szinte két-három fogással felér a tetejére, addig Klaunak igencsak kell araszolnia a sikerért.  :-D




Fényben és vidámságban fürdik a mászócsapat. Nagyon klassz nap volt, reméljük még kapaszkodhatunk együtt máskor is fiúk, lányok, ifjak és vének! Milyen érdekes, hogy itt nem számít a kor. Teljesen különböző X-ek elférnek egymás mellett, mert mindannyian ugyanazért rajongunk. Pedig igazán nagy volt a szórás, de ez egy pillanatig se tűnt fel.





Web Statistics