Cseh Jani bácsi két üveg borral lépëtt be a borbélyhoz. Még "gyugóhúzó" is volt nála.
– Tënnap Hevesën mësszületëtt a fijam, Janika!
– Hallottam - mondta Sanyi bácsi a Kabát-hóstyáról.
– Jézusmárija! Hát idájig hallaccott Mariska sikítoztása?
– A mënyem is a kórházba vót valamijé, oszt ő monta.
– Hát isten éltesse Mariskát mëg Janikát!
– Na mëg az apját is! - toldotta meg valaki. - Csak vót köze neki is hozzá!
– Nem midëggy az? Ha bornyas lësz a tehened, csak fëlnevelëd a bornyát! – Volt, aki igazat adott neki, mások a fejüket csóválták.
Szépen végigjárt a borosüveg az ottlévőkön. Mindenki emberesen meghúzta, nehogy hitvány legyen a gyerek.
– Kerűjje a nyavalya,
sosë lëgyën nagy baja.
Elkerűjje az átok,
Szeressék a szép lyányok! - Szavalta a kacskalábú Godó Gábor bácsi.
– Ejnye, de szépet mondott kend! Hunnan van ez a vers?
– Gyinnyéshátrú! Mindég sok gyerëk vót Gyinnyésháton. De majd mindën évbe lëcsapott valami nyavaja. Hun a hasfájás, hun a torokgyík, oszt sorba temették el az apróságokot, mer főleg a csëppekët érte letinkább a baj. Oszt vótak, akik átoknak, mások mëg szëmmelverésnek gondolták. Arra tanáták ki a verset. Átokűzőnek. Akkoriba fordút az üdő tizënnyócrú tizënkilencre (1899-ről 1900-ra), mikor mëgint gyött a kórság. Még a velemkorú gyerëkëkbű is sokat elvitt a torokgyík. A szomszéd Katyit mëg az annya. Emer néni hazaszalatt a lyányával Burára (Tiszabura) az apjájékho. De ennek történettye van! – mondta Gábor bácsi. Aztán hallgatott egy sort, nehogy szószátyárnak tartsák.
– No, mongya má kend, hogy vót? – türelmetlenkedtek páran. – Kifúrja az ódalam a kíváncsiság. – Gábor bácsi kicsit oldalra fodította a fejét, "hogy ëggy ódalra gyűjjön az ész", kicsit várt, majd elkezdte.
– Emer néninek fija születëtt! Örűtek neki, mer kicsit késű gyött. De fél évet së ért mëg, elvitte a hasfájás szëgénkét. Aztán gyött a másik. Az is gyerëk lëtt, szinte vele ëccërre nyőt fël a kankutyájok.
Valami korcs fajta vót, ám a juhászok nagyon szerették a fajtáját. Azoktú lëtt akutya. A gyerëk mëg a kutya elválaszthatatlanok vótak. Hun a gyerëk alutt a kutyaólba a kutyával, hun a kutya a gyerëkkel az ágyba.
Tán három esztendős lëhetëtt Jenőke, mikor mëgint gyött a baj. Akkor is ilyesmi csintalan üdő vót, akar most ë. Cigánharmat lepte el a fődekët, csupa dér vót mindën. Jenőke is elkapta a torokgyíkot. A kutya végig ott szűkölt az ágya mellett, nem lëhetëtt kivernyi a házbú. Eccër csak a kutya vonyítva kiballagott, be az óljába, oszt, mintha rít vóna, keservesen, halkan vinnyogott. Egész álló nap. Ahogy a kutya kigyött a házbú, utóssót sóhajtott a gyerëk, oszt vége lëtt.
Évek teltek el. Mán Katyi is vót vagy négyéves. Azon a napon valamëlyik szomszédlyány gyött vóna hozzá jáccanyi. A kutya eláta (elállta) az ajtót és különös hangon vonyítani kezdëtt. Bent a házba a nagyapa odaszót a mënyinek:
– Be në eriszd, akarki az! A kutya pont így vonyított, mikor őrizte Jenőke betegágyát! – Emer nénibe is előgyött az emlék! Hamar összekapkotta a letfontosabbakot, oszt Katyival ëgyütt elindút gyalog Burára az annyájékho. Ott is maratt, míg érte nem mënt az ura.
A szomszéd kislyány, akar csak sok más gyerëk Gyinnyésháton, belehalt a torokgyíkba. Hogy hunnan gyött, hova mënt a nyavalya, ki tuggya. Lassan elterjedt, hogy a kutya mentette meg Katyit.
A fé uradalom attú akart kiskutyát. Doktornak.
– A bolondok! – mondta nagyapám! – Ahho ugyanúgy át kéne élni az új kutyának a betegségët, mëg olyan kötődés kéne, aminő Jenőkének vót a kutyájokho! Pár nemzedékën át!
