2020. június 21., vasárnap

A mezőn





Leginkább hegyekről szoktam írni, de régen, mikor még otthon laktam a szülőfalumban, ott csak rétek voltak, patakpart, halastó. Menni viszont már akkor is szerettem, hol egyedül, hol a kutyánkkal barangoltam. Mező itt is van, s míg nem házi gondozó voltam, addig volt kedvem szabadidőmben bicajozni. Többször  lekarikáztam a földeken át az Ipolyhoz, nagyon szerettem ezt is.
Nemrég, egy szeles, felhős vasárnap már délután 3-kor indultam útnak a kutymákokkal, gondoltam sok-sok szünet után elballagunk a folyóig, mert ezer éve nem jártam a réteken.   



Barni precízen rendben tartott bodzása (Ő a főnöknőm fia)











A fényképezéssel eléggé meggyűlt a bajom, mert nagyon-nagyon fújt a szél. De a májusi vadvirágok így is szépek voltak, ahogy lebegtek a légben.











Akácvirág gyűjtésért letértem egy helyre a hegy felé, szedtem is egy szatyorral teának





Ribizliföldeken át





Felénk csak elvétve ültet valaki gabonát, a földeken nagyrészt bogyósok és bodza meg gyümölcsfák vannak. 





Régebben a sok vegyszer miatt szinte eltűnt a búzavirág. Szerencsére most már újra látni ezt a szépséget. Gondolom nem csupán nekem kedvencem.









Fenn a magasban egyfolytában csicsergett a mezei pacsirta. A hangja nagy, de sok ideig tart, míg az ember kiszúrja hol is vitorlázik a légben kitárt szárnyakkal. Szinte egy helyben lebeg és csak dalol meg dalol.





Ezt a mezőrészt Nadunának hívják. Érdekesek ezek a nevek, mindig elcsodálkozom, vajon honnan származnak, ki találta ki őket hajdanán. Tetszett, ahogy a búza és a ribizli ültetvény közé beékelte magát választóvonalnak a kamilla.






Visszatekintés a hegyek felé




Ribizli hullámok





Ipolyság felé sötét fellegek gyülekeztek és még jobban nekilódult a szél. Szerencsére hoztam esőkabátot, de idáig nem ért el. Viszont a vihar szélén voltam, így majd le fagytam hirtelen, úgyhogy próbáltam belebújni, ami elég nehezen sikerült, mert úgy dagasztotta mint egy vitorlát.






Vadrózsaszirmokat is gyűjtöttem, volt bőséggel





Tavalyi bogyó és idei virág




Egy finom kis törékeny növény a terebélyes harangvirág




Vadrózsa bokrok között











A Börzsöny nyugati gerince jól belátható innen. De sokszor végig mentem már ezen a gyönyörű útvonalon!




Kaszanyűg bükköny









Anyukám kedvence volt ez a kedves szépség, a réti margitvirág








Szemben messze Felvidék mezői





Tövisszúró gébics





Gébics pajtás nekifeszül az erős szélnek. Nem adja fel! :-)






A vihar elmúltával habos tejeskávé felhők dudorodtak az égen




Tésa felé közeledve már sokkal több gabonafölddel találkoztam.





Ott lenn már valahol az Ipoly folydogál, de annyit fényképeztem, annyiszor megálltam útközben gyönyörködni, hogy végül úgy döntöttem, már nem megyek le odáig, mert mire megérkezem, már nem maradnak fények. Így most inkább a sötét felhőkből kivillanó sugarakat csodáltam.




Ezek a hegyek már odaát vannak Felvidéken




Akácoson vezetett át az út, ami virágszőnyeget hullajtott elénk





A srácok nem romantikáztak különösebben, tojtak a szirmokra, sokkal jobban érdekelték őket a különböző szagok








Végül Tésa felé kanyarodtunk. Ez egy csöpp falu nem messze az Ipolytól, állandó lakos alig van, de rengetegen kijárnak Pestről a hétvégi házacskáikba. Most is sok autó  állt az utcákon, gondolom a karantén miatt inkább ide vonultak ki a városból az emberek. Egy kedves házaspárral szóba is elegyedtem. Ha nem lennének a nyaralók, a szép kis parasztházak mind tönkrementek volna. Örülök, hogy így sok megmenekült közülük.




Kápolnácska




Egy hangulatos pince





És mi van ott az asztalon? Igaz bort nem tettek mellé, pedig megkóstoltam volna, ha már ilyen kedves vendégváró gesztusként kinn hagyták a poharakat. :-)





Nekem már örökké gyengéim maradnak az ilyen régi dolgok. Valamikor, rendes fényben vissza kell jönni újra fényképezni.










Egy ilyen helyen igazán békét lehet találni a város nyüzsgése után.





Hopp, egy állandó lakos




A falu szélén álló oszlop, fülkéjében szép kis Mária szoborral




Hazafelé már egy másik mezei úton mentem, ez nem volt annyira érdekes mint amin jöttem, mert eléggé egyenesen haladt a földek között, de nem is baj, mert jócskán rám alkonyult.





Búcsúzóul szedtem magamnak egy csokrot, mert a mezei virág a kedvencem, még sokáig szerzett nekem kedves perceket otthon az asztalon.





2020. május 29., péntek

Házi veréb iskola





-Látod fiam amott azt a szőrös, rusnya képűt? Az a macska. Óvakodj tőle!







2020. május 27., szerda

Sztanka




Van egy-egy gondozottamról emlékezetes sztorim, amit újra meg újra előveszek és elmesélek valahol. Azt hiszem Manci néniről mindig ez a történet lesz az, ami majd eszembe jut akár 20 év múlva is.
Manci néni és Karcsi bácsi, akik amúgy idén 68 éves házasok nézik a tv-t, valami régi magyar film megy.
-Ez a Sztanka!-mondja a már kissé demens Manci néni felcsillanó szemmel-Nagyon szép ember!
Aztán meleg, őszinte mosollyal az asztal másik végén ülő férjére néz: -De a Karcsi szebb!




 

2020. május 25., hétfő

Rozsdafarkú híradó




A híradót külön szeretettel küldöm Katici unokájának! :-)



A fészekben töltött utolsó napok elég heringesre sikerültek, már alig fértek a dudori miskák









A bepréselődött állapot időnként egész extra frizurát eredményezett némelyeknél





Az első idő cincogása már rég elmúlt, hatalmas hangzavar volt a teraszon, minden éhes száj kukacért kiáltott. Közben a szülők igyekeztek minden módon elérni, hogy a gyerekek kimerészkedjenek a fészekből. Egyre tovább tébláboltak kukaccal a szájukban nem messze a kuckótól, közben ide-oda reppentek, jellegzetes csettegő hangjukkal hívogatták kifelé a kicsiket.





Csőrikék hol jobbra tekingéltek, hol balra, éppen honnan érkezett a papa vagy a mama





Aztán másnap, miután az előbbi képeket készítettem, délután munkából hazaérve üresen találtam a fészket, a kertben viszont a fák közt, a komposztdombon, a fűben nagy volt a ricsaj, láttam is, hogy micsoda nyüzsgés van az öt lurkó terelgetése, irányítgatása közben. Addig sem volt egyszerű a szülők dolga míg csupán a fészekben kellett etetni a fiókákat, most még ráadásul figyelni is kellett az összes csetlését-botlását, ha öten öt felé mentek, mindet nyomon követni, ha veszély közelgett azt elhárítani, közben persze rendületlenül folytatni a táplálást.
A rozsdafarkú ha nagy levegőt vesz és kirepül az ismeretlenbe, soha többé nem tér vissza a fészekbe, attól kezdve már kinn éjszakázik, próbálgatja a szárnyait, ügyesedik napról napra. De a szülők még sokáig táplálják őket, mert az élelem megszerzésére még nem képesek.
Viszont itt maradnak a közelben, azon a területen, kertben, ahol születtek, maximum a szomszédokba repkednek át. Így a jelenlétükből a gazda is profitál, hisz az ő kertészei lesznek, az ő területéről gyűjtögetik be a kártevőket.

Két nappal a kirepülés után sikerült elcsípnem az egyik kis gombócót, ahogy épp a veteményes szélén ügyeskedett. Annyira kis tündériek ilyenkor. Még nyilvánvaló rajtuk a babakori pufókság, a szájuk is tejfeles, a farkuk is kis kopott tollseprűnek néz ki inkább, de már nagy komolyan tekingélnek a világba. És persze csicsogva várják a papát vagy a mamát, hogy hozza a következő adag uzsonnát.





Aztán pár napra rá a bodzafán is kiszúrtam egyiküket. Most, hogy van egy fokkal jobb fényképezőm, egész klasszul rá tudtam zoomolni az ágak között.




Nagyon sok örömet adott a fészekbeli életük lesése is, de most meg számtalanszor csaltak mosolyt az arcomra, mikor hol itt, hol ott hallottam a hangjukat a kertben vagy a ház előtt a mandulafákon. Estefelé aztán már elcsendesednek, nyugovóra térnek, de reggel gőzerővel indul újra a csacsogás.
Egyik nap arra lettem figyelmes, hogy az udvarra nyíló ablak szúnyoghálóján madárkaki van. Fel is tekintettem ösztönösen az eresz alá, hátha fecskék nyomait látom, de sajnos nem úgy volt. Mindenesetre érdekesnek találtam, vajon hogy került oda a potyadék.
Két napra rá alkonyatkor bentről meg akartam piszkálni a szúnyoghálót a felmosóval, gondolván a megszáradt kaki majd lehull róla, ne csúfoskodjon ott. Nagy meglepetésemre egyik fióka röppent fel onnan. Akkor döbbentem rá, hogy ő volt a tettes, s gyorsan vissza is húztam a felmosót, nehogy még jobban megijedjen és ne merjen visszajönni. De ezzel nem ért véget a történet, mert a többiek is befutottak egymás után. Amindenit, mi folyik itt? Hát a kis dudrancsok épp azt a 2 cm széles peremet nézték ki maguknak éjszakázó helyül, oda gyülekeztek az alkony közeledtével és egymáshoz bújva várták az alvás idejét.
Kióvatoskodtam az udvarra és a nyírfa ágai közül igyekeztem lefotózni ezt a szívmelengető jelenetet. Így most az is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy az ötből négyüknek sikerült átvészelni az első napok nehézségeit és veszélyeit, amivel egy kismadár számára telisteli van a világ.
A masinával való lavírozás közben nem győztem magamba fojtani az ujjongásomat, nehogy elrepüljenek. Annyira édesek voltak ahogy összegombócolodva kuporogtak a peremen. A képek persze a sötétedés miatt nem túl jók, de nekem mindent megérnek. Ilyet még soha egyik fészekalj sem csinált az évek során. Egyem a kicsi szívüket, hát lehet őket nem szeretni?


















Web Statistics