Nem nagyon szeretek már semmit.
Az élet két éve abból áll, hogy kínlódva ledolgozom a napomat, alig várom, hogy végezzek, aztán átkínlódom az éjszakát, mert a fájdalomtól két éve nem tudok normálisan aludni, aztán kezdődik az egész elölről.
Egy értelmetlen és tartalmatlan semmi.
Ki tudja meddig kell még így létezni...
Délelőtt ködös idő volt, de dél körül kisütött a nap, így útnak indultam, mert szerettem volna felkeresni Gyuri padját.
Gyuri sok éven keresztül volt itt erdész, az Ő emlékére és tiszteletére állították ezt a kis csodát.
Huba kutyám tőlük került hozzám kölyök korában, s habár eleinte sok baj volt bele, később kiigazodtak a dolgok, s rengeteg utat bejártunk együtt itt a Börzsönyben.
Egy másik szál is kötött hozzá, mert kedves gondozottam, Margit néni az anyósa volt. Többször is összefutottunk nála, mikor a hegyről hazafelé tartva beugrott a mamához, aki fiaként szerette. Margit néni rengeteget mesélt nekem a faluról, az erdőről, a régi dolgokról, a férjéről, gyerekeiről, unokáiról én pedig nagyon szerettem hallgatni.
Így hát mikor megtaláltam a csendes, félreeső kis bércen az egy törzsből kifaragott padot, nem csak Gyurira emlékeztem, hanem Margit nénire, Julikára és sok minden más is eszembe jutott.
Olyan béke és nyugalom volt ott, hogy akár a tenyerembe tudtam volna venni.
Habár már későre járt az idő, még egyszer előbújt a nap a felhők mögül és aranyra festette az erdőt. Fölöttem halkan neszezett egy őszapó csapat, ci-ci-cii-mondogatták egymásnak, közben ágról ágra reppentek hosszú farkukat billegetve, míg el nem tűntek a völgy fölött.
Huba merengve bámulta a távoli bérceket, s a pad körül így október végére még néhány sárga virágocska is kinyílt a hajdani erdész tiszteletére.
Van kedved evezni jönni?-hívott fel minap egyik Laci barátom.
Azonnal rávágtam, hogy igen, bár azt hozzátettem, hogy csak kétszer ültem életemben kenuban s akkor is társakkal, no meg tudok ugyan úszni, de nem érzem biztonságban magam mély vízben.
Nem baj, kapok úszómellényt.
Hát rendben.
Aztán mikor indulás előtti nap olyan üzenet jött, hogy :Felpakoltam a hajókat, reggel találkozunk Szobon!
No szóval akkor hirtelen valami gyanú kezdett kerülgetni. Hajókat?? Többesszámban? A nemjóját, ennek fele sem tréfa, erről nem volt szó, hogy nekem egyedül kell ülnöm egy hajóban...
Pedig bizony úgy volt. Be is tojtam rendesen, mikor úszómellényestől, a tárolókban a cuccaimmal és vizekkel megrakodva vízre lettem bocsájtva azzal a jelszóval, hogy most átmegyünk a túlsó partra!
De várj!! Hogy kell ezt fogni??? Jó-jó, a kör átmérőjű a bal kezemben, az ellipszis a jobban. Rendben!
Jaj, de váárj! Hogy kell vele evezni??
Aha, értem, jó.
Bruhaha, akkor még azt hittem ez magától menni fog.
Jaj, és még váárj, hogy kanyarodik?
Úgy gondoltam az összes szükséges információt megkaptam, így aztán nekiveselkedtem, hogy átjussak a Duna túlsó partjára, mert hogy az az árnyékos oldal, ott fogunk haladni. Kicsit ijesztő volt benn süppedni a kajakban a víz színével egy szintben, halovány emlékeim szerint a kenuban mintha magasabban ültem volna. Tudtam ugyan, hogy stabil jószág, mégis illegő-billegő lélekvesztőnek tűnt benne lebegni a Duna közepén. Uhhh, mire vállalkoztam???
Azzal persze első felbuzdulásomban nem számoltam, hogy a hajó nem azt akarja, amit én. És igazság szerint a következő három napban sem akarta mindig azt amit én. Nem vagyok egy túlságosan logikusan gondolkodó ember, de mindenáron meg akartam logikusan érteni, hogy miért kezd csak úgy ni magától befordulni valamerre, mikor én nem azt akarom. Pedig állandóan be akart. És én rém dühös kezdtem lenni, mert hiába akartam teljes bedobással visszakanyarintani egyenesbe, nem állt kötélnek ha fene fenét evett se. Attól kezdve ő már csak kanyarodott, kanyarodott, evezhettem én akárhogy, húzhattam én a legnagyobb tőlem telő erővel, akkor is befordult, aztán szépen karikáztunk 360 fokban. A karjaim egy idő után beton kemények lettek, úgy éreztem egy tapodtat se fogok már tudni tovább menni, hasonló volt az érzés, mint mikor a sziklán kapaszkodnál felfelé, de már teljesen lemerevedik az izmod. Próbáltam hát ugyanúgy rázogatni a karjaim, mint mászás közben.
Halálos menet volt, az egyszer biztos.
A part közelében kellett aztán szépen haladni, persze ha nekem az ment volna, bruhaha, de minden energiámmal arra koncentráltam, hogy legalább valamelyest egyenesben tudjam tartani a ladikot. Pedig oly szép helyeken haladtunk, de alig mertem félre nézni,mert azonnal jött a 360 fok.
A legizgalmasabb és számomra szörnyen félelmetes rész az volt, mikor a parttól be kellett jutnunk a folyó közepén lévő szigethez, ami táborhelyet adott nekünk. Addigra már rájöttem, hogy milyen hullámokat tud csinálni egy motoros hajó, és milyen frankón tud az engem dobálni. És semmi esetre sem akartam egy ilyen élményben részesülni a folyó közepén, ahogy haladok át a szigethez.
Szerintem hirtelen annyi adrenalin termelődött bennem ettől a félsztől és olyan elánnal kezdtem csapkodni az evezőt a sziget irányába, hogy egy delfin se jutott volna nálam gyorsabban a célba.
Mikor a folyó közepén is megtámadott a veszedelmes 360, teljes torokból kiabáltam vele: Neem! Neem!! Neem!!!
Ez az egy alkalom volt, hogy én győztem.
Későbbi napokban, mikor a táborhelyről elcsalinkáztunk ide-oda, volt olyan hely, ahol ugyanazon a ponton 3X fordított körbe, hiába mentem neki újra meg újra.
A Helemba-sziget volt a táborhelyünk, aminek a felső csücskében kötöttünk ki. Ez egy keskeny sziget Szob és Esztergom között kb. félúton, lenti részén itt-ott horgász tanyákkal, de ez a fenti csúcsa már elég vadregényes, amolyan rejtelmes sziget érzésem volt. A partja gyönyörű kavicsos, benn tele öreg fákkal, rengeteg holtfával, uszadékkal és persze sajnos szemét is volt bőven amit a víz összehordott, de a part szép tiszta volt.
A napok folyamán képes voltam órákat ülni a kavicsok között, nézegetni, rakosgatni, gyűjtögetni őket és mindenféle képeket formálni belőlük. Nagyon jól éreztem magam a szigeten. Itt a csücsökben nem is volt más rajtunk kívül. Csodálatos volt csak üldögélni a parton és bámulni a fákat, a vizet, az arra haladó hatalmas és kisebb hajókat, integetni az evezőknek, pár szót váltani horgászokkal, éjjel baglyot hallgatni, várni, hogy reggel odaérjen a napsugár a fövenyre.
A pihenés, heverészés mellett csalinkáztunk is kicsit a környéken. Egyik délután körbe eveztük a szigetünket, akkor láttam, hogy az alsó felében még működő horgásztanyák is akadnak, vagy vannak akik csak egyszerűen kiköltöznek kempingszékestül, sátorostul, bográcsostul a partokra és jól érzik magukat hétvégén. Szemben a szlovák parton valami üdülőszerűség lehetett, a szombati tam-tam diszkónak azt hiszem nem igazán örült senki, de ezt szerencsére egy nagy széllel érkező eső elmosta.
Máskor a Helembai-hegység sziklái alá eveztünk el, ott szintén van egy szép sziget, de sajnos az alacsony vízállás miatt most nem lehetett megkerülni. A partján szürke gémek, kócsagok álldogáltak, még messziről is jó volt őket látni.
Alkonyatkor egyszer erős vadszag csapott meg, csodálkoztam is, hogy ennyire áthozza a szél a parton magasodó Helembai-hegységből. De hát a hangok is felerősödnek a víz felett.
Másnap a társam némi időre magamra hagyott míg elment ellátmányért, így felfedező útra indultam. Akkor jöttem rá, hogy valaha a sziget ezen részén is voltak horgász tanyák, de mára a legtöbbjük csak rom, pedig valaha nagyon szép kis házikók lehettek, körülöttük virágos kerttel, padokkal, asztalokkal. Most viszont kísérteties volt az egész a mindent benövő dzsumbujjal, a csenddel, az enyészettel,a tudattal, hogy magam vagyok.
Ahogy ott halkan bóklásztam és fotózgattam, hirtelen lefagytam, mert 2 m-re tőlem egy kis vadmalac keresgélt orrát a földhöz nyomva, annyira elmerülve, hogy észre sem vett. A következő pillanatban pedig már láttam kissé távolabb a nagyokat is több kicsi társaságában a fák között. Annyira megdöbbentem a nemvárt dologtól, mert álmomban sem gondoltam volna, hogy ezen a keskeny szigeten vaddisznókba botlom. Azt ugyan tudtam, hogy remek úszók, úgy tűnik a kocák ide jöttek át szülni, mert rájöttek ez számukra zavartalan hely. Na de mégis csak egy szigetecske ez! Nincs is hová távolabb menjek, mert nem nagy a sziget szélessége, ha nem lennének a fák, átlátni simán rajta. Most mi a fenét csináljak, ezek pont a táborunk irányába bóklásznak! Hová kerüljek, ha nincs hely??! Ilyen helyzetben még nem voltam. A Börzsönyben számtalanszor találkoztam vaddisznókkal, na de ott van heeely, tááágas! A malacos kocákat jobb elkerülni. :-D Mozdulatlanul álltam egy fa mögött, aztán némi várakozás után csak elindultam visszafelé olyan füttyszóval, ami a torkomon kifért. Legalább próbáljanak valahogy kitérni előlem az isteandták vagy menjenek úszni vagy csináljanak amit akarnak, de hadd jussak vissza a táborhoz! Egyáltalán mi a fenéből tartják fenn magukat, mit esznek ezek itt ennyien??
Hogy hol haladtak el újra mellettem fogalmam sincs, de aznap már nem láttam őket. Talán a sziget másik oldalán bandukoltak visszafelé, ahol meredeken szakadt le a part. Egy helyütt megtaláltam egy vadmalac maradványait is.
Négy nap volt az egész táborozás, de annyi élményben volt hirtelen részem. Pedig igaziból nem is történt sok minden, csak bénáztam egy kajakban, keringőztem a Dunán, kavicsokkal babráltam, kidőlt öreg fákat csodáltam, nagyokat ettünk, fröccsöztünk, pár órára megosztoztunk egy postagalambbal a szigetcsücskön, aki oda szállt le megpihenni és új erőt gyűjteni. Csak az éjjelek voltak gyötrelmesek, mert mióta fájnak az ízületeim, nem aludtam soha végig az éjszakát még otthon dunnákkal és párnákkal kibélelt ágyon sem, nemhogy sátorban.
Ügyesebbnek nem lettem ügyesebb a négy nap alatt, mert összesen egyszer sikerült megakadályozom, hogy megpördítsen a folyó de sebaj, megtanultam megadni magam a sorsnak és újra meg újra elölről kezdeni a harcot. Ráadásul gazdagabb lettem vagy három vízhólyaggal és számtalan kék-zöld folttal amit a beszállások során szereztem, mikor próbáltam két lábam közé venni a kajakot.
Szóval nem volt azért eredménytelen a hosszú hétvége. :-D
Mára megszoktuk, hogy a szomszédban háború van. Egyre kevesebbet emlegetjük, mennek a hétköznapok a maguk útján. Ha a kormány nem hivatkozna erre minden megszorítás kapcsán, tán el is felejtenénk.
Engem most újra elfogott az iszonyat, mert Peti barátom aki a határ mellett lakik tegnap ezt mesélte:
Tekerek a múltkor a töltésen, és a szélén ül egy srác. Ahogy odaérek, elhaló hangon kér, hogy segítsek már neki. közben folyamatosan hányt. Kérdem tőle, hogy beszedtél valamit ? Csak annyit mond, hogy úsztam. És már hányt is tovább. Mondom én is szoktam úszni, de azért nem hányok..Aztán kapcsoltam.
Ukrajnából jöttél ? Igen. Kiderült, hogy katonák üldözték őt, meg a bátyját, ő a víz alatt úszott át. A bátyját meg lelőtték. Másnap volt a hírekben, hogy erővel vitték el az embereket a frontra, az első vonalba. Sokan próbáltak elmenekülni, volt aki meztelenül.
Csak azt mondogatta, hogy elcsípték a bátyámat, lelőtték. Teljesen sokkos állapotban volt. Nem is csoda..
Néha hallok lövéseket..a szirénákat meg tisztán lehet hallani, főleg a töltésen.
De olyan is volt, hogy a földúton egy terepjáróból mesterlövész puskákat szedtek elő. Látszott, hogy azok profik voltak, minden mozdulatuk erről árulkodott. Ez egy speciális alakulat. Isten tudja, mik mennek a háttérben..
Gyűlölöm a háborút és nem csak azért mert van egy 21 éves fiam.
Borzalmas faj vagyunk mi emberek, a legborzalmasabb itt a földön.
Még februárban történt, hogy fiam és három haverja elindultak a Csóványosra. Nem olyan nagy túrázók, de duzzad bennük az energia, mint afféle húszévesekben. A Királyháza-Pogányvár-Csóványos-Nagy-Mána útvonalat javasoltam, mert az viszonylag rövid, van benne kihívás és nagyon szép.
Térképet nem akar vinni a fiam, mert minek, szokott ő túrázni, fejlámpát se, mert minek.
De fiam ez a Börzsöny, nem a Budai-hegység!
Egyikük önként vállalkozik négyük összes sörének, vizének, szendvicsének cipelésére, mert pilóta tanuló lévén azt mondja gyakorolnia kell 15 kg-mal az erőltetett menetet.
Mielőtt indulnak, még egyszer elmondom: Szóval felfelé kis ideig a piros, aztán piros háromszög és lefelé a piros csík.
Jól van, jól van!
Főzögetem nekik a vacsorát, mikor anyai szívem elkezd szirénázni. 😃 Ezek képesek lesznek a piroson Nagy-Hideg-hegy felé lemenni!
Próbálom hívni, többször is, írok sms-t, persze nem elérhetőek.
Du. 2 előtt végre kicsöng a telefon.
-Hol vagytok?
-Már jövünk lefelé.
-Megnéztétek fenn a táblát, jó felé jöttök?
-Persze, én pöpec vagyok, a piroson jövünk-hangzik az önbizalomtól duzzadó válasz.
-De van másfelé is piros, megnéztétek??
-Jövünk lefelé a piroson, ami a kékkel együtt megy.
Na ha így nyernék a lottón, bruhahaha!
-Nézzétek meg a térképet, a Nagy-Higed-hegy felé is megy piros!!
Hallom messziről a tanácskozást, aztán csak ennyit:
-Basszus, rossz piroson megyünk!
Szerencsére még nem jártak messzire a Csóványostól.
Volt náluk térkép, mindenkinél telefon, valakinél még gps is, no de a húszéves egyetemisták roppant önbizalmával elindultak az első piros jelzés után, amit megláttak egy fán.
Szóval nem árt ha van egy öreg mami a háznál, akinek fejében van sok útvonal. :-D
Jól átázva, visesen, havasan értek haza, még enni sem álltak meg, mert fáztak a hideg szélben. Ezek után kettejüknek még az az elvetemült ötlete támadt, hogy megmártóznak az esővizes hordóban. Vajon kinek a fejében született meg a terv, ugye nem kell mondanom? :-D
Tegnap múlt egy éve, hogy utoljára túrázhattam a hegyen. Holló-kőn jártunk Zsótival. Igaz, már az is egy rövidebb kirándulás volt, de most visszagondolva annyira boldog lennék, ha ugyanazt az útvonalat most végig tudnám csinálni. De nem tudom, meg még annyit se. Csak teljesen síkon vagyok képes valamennyit gyalogolni, lépcső vagy emelkedő kizárva, de sokszor a sík is nagy fájdalmakkal jár, a bicajomra támaszkodva vonszolom magam.
Laci barátom tegnap fenn járt a Csóványoson és felemlegetett egy régi túrát, ami nekem is épp eszembe jutott és örök életre szép emlék marad. Valamiért ez az egyetlen írás megmaradt a freebolgos időkből, különben minden az égvilágon odaveszett Katici kávéházával és az összes kedves sorral együtt. Sajnálom...néha jó volna visszaolvasgatni azokat az időket.
De ha már az az egyetlen megmaradt, most ide másolom.
+++++++++++
Régen éreztem ilyen jól magam, mint tegnap délutántól ma reggelig.
Hát ez most végre-végre-végre összejött. Igaz már kicsit nem teljesen teliholdkor, de annyi baj legyen.
Munka után, úgy öt óra körül indultunk bicajokkal Királyházáig. Végig felfelé kellett tekerni a hátizsákokkal, de annyira dumáltunk, hogy észre sem vettem. Elrejtettük egy bokorba a járgányokat, aztán gyalog vettük irányba a Csóványost. Egy olyan utat választottunk a Pogányváron keresztül, amin elég hamar fel lehet érni a csúcsra, de igen-igen kaptatós. Viszont ha még viszonylag világosban akartunk felérni, mindenképpen ezen kellett felkapaszkodni. No de hát jó társaságban még az izzasztós utak is könnyebben telnek, és ez most sem volt másképp. Be nem állt a szánk és olyan szép helyeken baktattunk, hogy minden fáradtságot elfeledett az ember. Lentről kánikulában indultunk el, de mikor az utolsó pár száz méteren már sötétben bóklásztunk, a felhők begyűltek, és eléggé rákezdett szélúrfi. Ahogy a Csóványoson lévő toronyhoz értünk, felnézve már egy darab csillagot se láttunk. A torony maga elég lepukkant, tulajdonképp egy nagy betonhenger, nem túl bizalomgerjesztő. Kicsit elkenődtünk, hogy nesze neked telehold, de ahogy a vaslétrákon felkapaszkodtunk, valami különleges látványban volt részünk. Egyik oldalon tiszta égbolt, sugárzó telehold, a másikon iszonyúan be van borulva, minden tiszta felhő, és a látóhatáron időnként mindenen átcikázó hangtalan, hatalmas, a fél égboltot átívelő villámok. Eddig még csak fotókon láttam ilyesmit. Ahogy fenn álltunk a sötétben, a süvítő szélben, a vékony korlátba kapaszkodva és néztük a közelítő vihart, hát nem mondom, hogy nem voltam kissé betojva, de ilyen látványban még soha nem volt részem, úgyhogy mindent megért.
Jó ideig nézelődtünk, megtippeltük, hogy a vihar kb. 2-3 óra múlva fog fölénk érni, aztán lemásztunk, hogy megvacsorázzunk, mert igencsak megéheztünk. Igazán romantikus volt a hangulat, még egy mécsest is gyártottunk, mert Laci hozott befőttesüveget.
Igen ám, de amint falatoztunk egyre jobban fújt a szél, egyre hidegebb lett, mintha csak nem is kánikulában indultunk volna el 2-3 órája lentről. Aztán ahogy a torony felé néztem a sötétben, valahogy az egész irtó homályosnak tűnt.
-Mintha köd lenne-mondom Lacinak.
Erre ő felkapcsolta e fejlámpáját, és akkor jöttünk rá, hogy baromi nagy felhőkbe kerültünk, amik igen erőteljesen jöttek-mentek. Olyan valószerűtlen volt minden, olyan különleges, mintha valami filmbe csöppentünk volna, ahol régi, magányos lovagok róják a ködös, kietlen hegygerinceket és völgyeket.
No ez a vihar nem 2-3 óra múlva lesz itt-állapítottuk meg, és tanakodtunk, mitévők is legyünk.
Állítsunk sátrat a vaksötétben, vagy netán költözzünk be a toronyba aminek csupa vas minden létrája és emelete, amibe ki tudja mennyire csap bele a villám? Mindenesetre egyenlőre még falatozgattunk és finom juhfarkat iszogattunk hozzá, bár nem mondom, hogy jómagam teljesen nyugodt lettem volna. Lacin persze- ahogy az fiúkhoz illik-, semmi aggodalom nem látszott. Irigylem is ezért a férfiúi nemet.
Végül mikor már eléggé átfagytunk a süvítő szélben, amellett döntöttünk, hogy ilyenkor nem biztos, hogy túl értelmes dolog a sátorral bajlódni, így hát felkapaszkodtunk a torony első emeletére, ahol igazán barátságos szélcsend fogadott bennünket. Berendezkedtünk, kiteregettük a hálózsákokat, a befőttesüveg–mécses barátságosan pislákolt, valahogy a süvítő szél is csak tompán hallatszott be, s úgy éreztük magunkat, mint két igazi gyerek. Irtó jó volt! Nagyon-nagyon jó volt!
Még dumálgattunk, aztán két-három másodpercre csend lett, majd Laci szusszantott néhányat és megszólalt:
-Mikor találkozunk legközelebb?
Hirtelen nem tudtam hová tenni a kérdést, és vihogva válaszoltam:
-Hát holnap reggel!-de már abban a pillanatban rá is jöttem, hogy Laci elaludt, és ezt álmában kérdezi. Annyira elkezdtem hahótázni, hogy szegény rögtön felriadt, és amint elmeséltem mi történt, már röhögött is velem. Pedig nem csoda, hogy szegény bekómált, hisz 24 órai munka után minden alvás nélkül vágott neki a hegynek. Hálás is vagyok neki ezért rettenetesen, mert nélküle nem történhetett volna meg mindez a csuda.
Az éjszaka hála Istennek békésen telt, nagy esőt nem hoztak a vészjósló felhők, csak maradt az erős szél, még dörgést se hallottunk, valahogy hangtalanok voltak a villámok. Én ugyan nem igen aludtam, hallgattam Laci jó kis szuszogását de valamelyest mégiscsak pihentem a hajnali 4 órás ébresztőig.
A napfelkelte-nézésből nem lett semmi mert még mindig iszonyú vastag felhők borítottak be minket, süvített a szél, nem is volt értelme felmászni a torony tetejére. Nagyon sötét volt, de mindenképp el kellett indulnunk a szemerkélő esőben, mert nekem 8 –kor munkába kellett állnom.
Lassacskán azért világosodott, és végre kikapcsolhattuk a fejlámpákat. Addig nem volt túl könnyű lámpafényben botorkálni lefelé, mert valahogy a páráról visszaverődött a fény, és ez rettentő zavaró, főleg nehéz terepen lefelé. Szóval megváltás volt a közelítő szürkület.
Igaz most nem voltunk olyan beszédesek mint felfelé, a gerincen lévő kilátást sem élvezhettük, de egy percig sem bántam meg a túrát. Nagyon ügyesen, az előzetes számítások szerint értünk le a bicajokhoz. Itt már könnyű dolgunk volt, hisz a faluig szinte csak gurultunk. És ahogy ereszkedtünk, egyre tisztult az idő, gyönyörű friss zöld színekben pompáztak a rétek, felhők kóricáltak ide-oda, teljesen, mint a magas hegyekben szokás. Ezért is rajongok többek közt a Börzsönyért, mert teljesen olyan jelenségeket tud produkálni, mint pl. Bihari-hegység.
Olyannyira boldog voltam, hogy el sem tudom mondani. A hegy és egy jó barát társasága, mi a csuda is kellhet ennél több? Ahogy az utcánk sarkán elváltunk, abban a pillanatban felragyogott a nap.
2011.augusztus 15.
Gondolom mindenkinek eszébe jut, hogy mi lenne, ha neki kéne menekülni.
Én ott azonnal el is akadtam, hogy van két kutyám és két cicám, ennyi állatot úgyse tudnék magammal vinni sántikálva, 20 méterenként leülve a fájdalomtól.
Szóval a kérdés el is döntetett, maradunk.
Kosztolányi Dezső "Boldog szomorú dal" c. verse jutott eszembe, mikor délután a gyógyteám készítgettem. Nagyon szeretem. A verset is meg a teát is, a verset különösen a Kaláka megzenésítésében.
Hallgassátok:
https://www.youtube.com/watch?v=qkXQQCsvnbs&ab_channel=LeviKov%C3%A1cs
A tea pedig szép is volt, illatos is volt, finom is volt.
