Attila emlékére

 

Túl korai ősz.

Egy lehulló falevél

szívemhez tapadt.

Kincsesláda mélye

A cím  hangaztos, és nekem valóban kincset ér az alábbi fotó, persze ne számítsatok valami nagy durranásra.
Már említettem tán régen, hogy van egy zárt csoport, ahol szülőfalumról, annak életéről lehet látni régi fotókat. Egy velemkorú nagyon lelkes és kedves hölgy az, aki nem kímélve időt, energiát, kutatgatja a még fellelhető ilyen képeket, szerzi be hozzátartozóktól, szkenneli és tölti fel az internetre sokunk örömére.
Karácsony előtt egy nagyon szép, régi viseletbe öltözött lányokat ábrázoló képen szemetszúrt, hogy egyikük vonásai nagyon hasonlítanak anyuéra.
Az ünnepek alatt nővérem hozta fel a dolgot, aki megmutatta nekem a telefonján ezt a képet, mert ő meg mamát vélte benne felfedezni. Izgalomba jöttünk, mert ha kettőnknek is feltűnt, akkor csak van benne valami. Kérdezősködtünk, próbáltuk összerakni a képen lévő többi szereplőt is. Megmutattuk anyu nővérének, aki ugyan már idős és nem úgy gondolkodik ahogy kéne, de ő is rábólintott, igen ez a mama és a komaasszonya, lánykori barátnője is rajta van.
Szóval most örvendezek ennek a fellelt kincsnek, aminek a létezéséről nem is tudtunk a családban.

A fák fölött

Nyakadban hordtál 

egykoron, most lám elférsz

két tenyeremben.

216 év

Nagyon rossz mikor az ember elveszíti egyik szülőjét, de utána mégis ott van egy kapaszkodó a másik személyében. És habár tudja a megváltoztathatatlant, mégis-mégis reméli, hiszi, hogy az a másik még soká itt lesz.
13 év elég hosszú, és mégis annyira kevés, annyira hamar elfogy.
Szembesülni a ténnyel, hogy az ember végképp árva lett....nem is tudom mikor értem majd ezt meg teljes tudatommal, mert most még valószerűtlen. Most még csak olyan, mintha majd nemsokára megint haza mehetnék, és apu főzi a kondérnyi kajákat, aztán majd veszekszik velünk: Csomagoljatok, csomagoljatok, mit csináljak én ezzel a sok ennivalóval???
De már nem fog veszekedni velünk senki. Senki nem főz már nekünk karácsonyi meg húsvéti meg szülinap lakomákat, senki nem bicajozik hajnalban a pékhez, hogy mire kelünk, ott legyen a friss sütemény, és a megfőzött kávé sem vár majd a piros pikszisben a konyhában.
Napok óta melankóliás vagyok, rám ült a szomorúság, mintha többé nem is akarna innen elmozdulni.
Persze tudom, hogy elfog. Majd idővel, majd szépen lassan...csak az ember képes legyen kibírni addig.
Napok óta csak emlékek hada jár-kel a fejem zegzugaiban, ezernyi apró dolog.
Mikor egyszer régen apu el akarta nekünk mondani, mi a kívánsága, így kezdte: "Ha pillanatnyilag meghalok...."
Hatalmasat hahótáztunk: Jól van Papa, de csak pillanatnyilag halj meg!

Az egyik legvidámabb, legéletigenlőbb ember volt a világon. Erre kell gondolnom, ezt kell tovább vinnem örökségként! Muszáj!


Unokája Kata, aki baba korától rengeteg időt töltött a nagyszülőknél, így írt róla:

"Örökké szeretni foglak.
Nem csak nagypapa voltál, hanem apuka is, az életem legelső és legerősebb szerelme.
Az életem legnagyobb hőse. Akire mindenki felnézett, akinek életerejét ámulva figyelték. Az a végtelen jóindulat és szeretet ami belőled áradt,az a fel nem fogható önzetlenség, egy életen át elkísér majd.
Azért a húslevesért, amit főztél, azért a nótázásért két pohár száraz bor után, azokért a szülinapokért, azokért a nyarakért, amikor beléd kapaszkodtam a bicikli hátulján, azokért hétvégékért amiket melletted tölthettem, örökké hálás leszek.
Azt mondtad, mindig azt mondtad 300 évig fogsz élni. Lecsaltál 216 évet, Papa. Kérem azt a maradék 216 évet.
Azt a maradék 216 szülinapi sütögetést, azt a 216 töltött paprikát. Szeretnék még neked legalább 216 könyvet venni, és nézni ahogy olvasod. Szeretnék még legalább 216 alkalommal feküdni és hallani ahogy együtt énekelsz a Dankó rádióval.
Ez talán a legnagyobb fájdalom, amit 26 év alatt éreztem, és ez még 216 évig fog tartani.
Remélem a nagyival bepótoljátok az elmúlt 13 évet.
Örökké szeretni foglak Titeket. Végtelenül hiányoztok. ❤"

Bár mindenki...

Sok temetésre járok, gondolom az átlagembernél sokkal többre.
Van amikor elsírom magam még mindig, van, hogy csak állok-állok és már semmit nem érzek, nem tudom mitől függ ez, mitől nem. Általában én már előbb búcsúzom. Ha benti lakó és még ott érem mielőtt elviszik, óvatosan felemelem a fehér lepedőt, elköszönök, megsimítom az arcát, kezét, volt akit meg is csókoltam búcsúzóul. De számomra ezek már üres testek, hidegek, kemények, csupán valamiféle papírdobozok, amiket kiraknak a bolt elé, miután kipakolták belőlük a polcra az árut.
De bennem ezernyi élő emlék.
Van olyan nénim, aki több éve meghalt, mégis benézek mai napig az udvarába ha ott megyek el, és nem tudom megszokni, hogy már nincsen. Van, kinek meglátom a fényképét itt a gépemen, és eszembe jut sok kedves kis epizód, számtalan szeretetmorzsa, s már pityergek is.

Az idei esztendőből még alig telt, de már annyi rossz dolog történt, hogy egész évre elég lenne. Csak temetünk egyfolytában, és más egyéb tragédiák is árnyékolják kis kollektívánk életét. Szerencsére összetartó csapat, eddig még senki nem maradt vigasz, támasz nélkül, s ez rettenetesen sokat jelent mindannyiunknak.

Nyáron lesz hetedik éve, hogy véletlenségből belecsöppentem ebbe a szakmába, vagy inkább hivatásba, bár hitem szerint nincsenek véletlenek. És bár hiába halt már meg sok kedves saját gondozottam ez idő alatt, most történt először olyasmi, ami szerdán történt.
Egyik olyan nénimet temettük, aki már nem lakott otthon, az állapota rosszabbodása miatt lánya elvitte magához, s ott éldegélt vele. Karácsonykor beszéltünk telefonon, elmesélte, hogy ott is van "dadája", mint amilyen én voltam. Nagyon örültem, mert erőteljes, élettel teli volt a hangja, nem olyan kis gyámoltalan, és zavarodott, mint mikor elköltözött a faluból.
Ez katolikus település, a szokásos ceremónia zajlik, de most  a református vagy egyéb temetésekhez hasonlóan felsorolták Maris néni életútját is, fontosabb állomásait, jellemző tulajdonságait, s végül a családot, hogy kiktől búcsúzik: gyerekeket, unokákat, dédunokákat, szomszédokat, barátokat s végül engem és másik gondozóját is.
Csak álltam és álltam, mint akit különös nagy tisztesség ért, nem is tudtam hirtelen hová lenni. Az otthonban lakóknál van, hogy megemlékeznek a nővérkékről, de ilyen, hogy engem név szerint említsenek a hét év alatt még sosem fordult elő.

Nagyon nagy vigaszom volt, mikor megtudtam, hogy Maris néni szépen halt meg. Reggel felébredt, kiment, de mondta a lányának, még kicsit visszabújik, míg készül a reggeli. Mire a reggeli elkészült, ő már végleg elaludt.
Előző nap ünnepelték a születésnapját, köszöntötte a család, boldogan készült a húsvétra.

Óóó, bár mindenki így halhatna meg!

A töviskoronás

Vannak olyan gondozottak, akik igen nehéz természetűek, akikkel nem könnyű bánni, akik akár simán meg is sértenek, a lelkünkbe gázolnak, a jóért nem mindig jót kapunk cserébe, de még a legkiállhatatlanabban is találunk valami szeretnivalót. Emlékszem, mikor kolléganőm egyik ilyen nénije beköltözött a szomszéd város öregotthonába és előtte elbúcsúztak, a kolléganőm elsírta magát.
A hetek, hónapok, évek alatt szívünkhöz nőnek, akármilyenek is.
Hát akkor mennyivel nehezebb valaki olyantól elbúcsúzni, ráadásul örökre, akit különösen szerettél. Nagyon nehéz hivatás ez ilyen szempontból is. Nem olyan rég összeszámláltam, hány gondozottam utazott el végleg már ebből a földi létből, s bizony igen hosszú volt a lista. Vannak olyanok, akik már évek óta nincsenek itt, mégis hiányoznak, benézek az udvarukba, mikor ott gurulok el a bicajon és összeszorul a torkom. Sok-sok emléket őrzök, pedig még csak nyáron múlt öt éve, hogy itt dolgozom.
S hiába tudjuk valakiről, hogy már nem sok van hátra, ettől még ugyanúgy fáj, mikor lehunyja a szemét. Az egy kis vigasz, ha nem sokáig szenvedett, ha nem volt túl nehéz a halála.
Franci néni nyáron még kapált, aztán egy agyvérzés után már az otthonba hozták a kórházból, ahol nem akarom ecsetelni, hogy bántak vele, mert a gyomrom forog tőle. Attól, mert valaki elmúlt száz éves, még emberként kellene kezelni, nem kikötni a kezeit az ágyhoz, mert mászkál éjjel, s nem agyon nyugtatózni. Az otthonban sokáig kötözgették a lányok sebes csuklóit, és sokáig le volt bambulva szegény, de aztán hála Istennek helyrerázódott, visszanyerte jókedvét. Reggelente hangos kurjantásokkal fogadott mikor beléptem az ajtón, hogy máris, de azonnal meg kellene őt fésülni. :-) Eleinte a benti nővérkéknek nem is engedte ezt a műveletet, mert csak, de csakis én tudom olyan jó szorosan befonni.
Október végén még megünnepelte 103. szülinapját, otthon is tartottak neki bulit, ahol jól mulatott.
Aztán egyre gyengécskébb lett, egyre gyengécskébb lett, az utolsó pár napot már ágyban töltötte, de még ott is csókolgatta az éjszakás nővérke kezét, aki mikor nyugtalan volt ott ült mellette. Mennyit, de mennyit csókolgatta az enyémet is! Minden egyes hajfonás után. Amennyi áldást ő osztogatott, az el se fér az emberen.
Emlékszem mikor tavaly köszöntöttem, azt mondta, már nem sokáig fog élni, talán még egy évet.
-Honnan tudja, Franci néni?
-Érzem.

A töviskoronás Jézus domborművet az otthonba is behozták neki, ott függött az ágya felett, hisz azt nagyon szerette. Néha eltévedt a folyosókon, mikor a a szobáját kereste, volt, hogy a tálalókonyhában kötött ki a nővérkéknél.
-A töviskoronást keresem-mondta nagy hangon-, vezessetek oda!

Reggel elpityeregtem magam, mikor megláttam kitéve a fekete zászlót és bementem a szobájába, hogy még egyszer megcsókoljam a hideg kezét. Most már nem tudta viszonozni, régen közelharcot vívtunk emiatt. Már a töviskoronást se kell többé keresgélnie, nem téved el a folyosókon, nem hiszem, hogy a mennyországban szükség van útjelzőtáblákra. Ezentúl ott lehet Vele bármikor, s úgy hiszem nagy örömmel fogadták odafenn.

Rozika

Anyukám 14 évesen

Ellenőrző könyv

Névnapi üdvözlet feladásához kerestem borítékot, mikor kezembe került általános iskolai ötödik osztályos ellenőrzőm.
No lássuk csak:

Na ja! Hát ha egyszer akkor még blogot nem lehetett írni, valamit csak kellett csinálni.
Most már kezd derengeni, a fiammal miért mindig ugyanez a baj. :-D

Meglepetés képek a múltból

Egy szülőfalumbéli lány nyitott a fb-on egy oldalt régi fotókkal. Oda került fel ez a kettő is, amit se a tesóm, se én nem ismertünk eddig, és szívmelengető volt meglátni.
Ahogy benneteket ismerlek, anyukámat fel fogjátok ismerni, de az elsőn rajta van a nővére is fehér kötényben.
A másodikon apu kimagaslik a lakodalmas menetből nem lesz nehéz kiszúrni. :-) Akkor mi még biztos nem léteztünk, mert ott vonulnánk nagy büszkén valami szép ruhában. Kislány koromban nagyon csíptem ezeket a lagzis vonulásokat. Ha messze laktak a templomtól, annál hosszabb volt az út.
Mi elég messze lakunk, úgyhogy a tesóm vőlegényét jó hosszan vezethettem első koszorúslányként kezemben a piros almával meg  a rozmaring koszorúval a sor elején. De akkor már nagy voltam. :-)
Ma már nincsenek ilyen lakodalmak. Kár.

Élni Jó

Egy  CD-t hallgattam ma, amire mindenféle válogatásokat vett fel egy régi ismerősöm több mint tíz évvel ezelőtt, s ahogy keresgéltem rajta, a számok  címei közt a saját nevem látom. Mi a csuda ez? Rákattintottam, s egy fényképet találtam, amit ő skennelt be egy papírképről számomra. Megállt bennem egy pillanatra a lélegzet, aztán hosszan elnézegettem. A fotó 2004-ben készült itt a Börzsönyben a Nagy-Hideg-hegyen. A fiút, akivel vagyok  a Teve Clubon ismertem meg sok más kedves emberrel együtt. Mivel az ottani neveinket használtuk, számunka ő csak Élni Jó maradt. Becsületes neve különben Árpád, vagy ahogy az akkoriban 3 éves Kobak átkeresztelte: Árpa.
Amolyan forrófejű, ízig-vérig öntudatos székely fiú volt, szeretett a középpontban lenni, szerepelni, mindenféle marhaságban benne volt, emellett szépen gitározott és énekelt, s Debrecenben járt a tanítóképzőre. Egyszer egy versemet meg is gitározta.
Első élő találkozásunk igazi szűkebb hazájában, Szovátán történt, s számomra nagyon emlékezetes maradt. Még abban az évben eljöttek hozzánk a barátnőjével, s csináltunk egy nagy kirándulást. Ő az itteni hegyeket azzal a nagy székelységével csak domboknak nevezte, de ahogy egyre feljebb haladtunk, megtetszett neki a Börzsöny, s végül azt mondta Szováta fölött is ilyesmi az erdő. Ez pedig tőle nagy szó volt. :-)

Aztán eltelt pár év és Élni Jót gyakorlatilag lemészárolták néhány társával együtt Bolíviában, azzal az indokkal, hogy az elnök ellen készültek merényletre. Akkoriban ez nagy port kavart, talán néhányan még emlékeztek rá.
Hogy miért ment oda, hogy került oda, igaziból mi volt a szándéka, azt én már soha nem fogom megtudni, de terrorista nem volt, az biztos. Barátjának, Elődnek, aki szintén székely fiú és szintén a Teve Clubból ismertük idén sikerült kiszabadulnia Bolíviából a börtönből. Őt valamiért nem lőtték agyon, de nem sok remény volt, hogy valaha is haza kerül. Mégis csoda történt.

Hát ez ennek a több mint tíz éves a képnek a története, ami megállított ma este pár percre.
Azt a bizonyos dalt pedig itt meghallgathatjátok "Lennék" címmel:


http://magyarosiarpad.hu/letoltes.html

Melyik baba Pipulka?

És vajon melyik kislány volt a legjobb barátnője? És vajon melyik kisfiú volt a szerelme? :-)
A jelem kosár volt. Egy szép, fonott karkosár, mindjárt az udvarra nyíló ajtóhoz közel. És még igazi kék betonmedencénk is volt az udvaron! De jó volt benne meleg nyári napokon pacsálni.
A dadus néni-fönt a bal szélső- ha alvás előtt megkérdezte melyiket énekelje, mindannyian teli torokból üvöltöttük: A kisbencéééét!!!
A legjobb volt a világon gyereknek lenni! A legeslegjobb!

Gyökerek

Erre a bejegyzésre már rég készülök. Tulajdonképp azóta, hogy megtaláltam a következő kisfilmet. Csupán egy fotó hiányzott hozzá, amit végül Ozser segítségével sikerült ide varázsolni. Ezúton is köszönet érte!
Talán nem lesz olyan különös, leginkább magam miatt rakom ide. Bár sejtésem szerint azért Mamkának valamelyest biztos érdekes lesz a viselet miatt. Igaz, egyszerű viselet, nem különösebben díszes, de  nekem a legszebb a világon.
Számomra azért kedves a videó, mert a gyökereim vannak benne. Ahogy látom a képeken a ruhákat, amilyeneket a nagymamáim is hordtak, valahogy könny szökik a szemembe. Azt hiszem az utolsó generáció vagyok, aki elcsíphetett még valamit ősei kultúrájából. Az én nagymamáim még parasztruhában jártak, Kobak mostani szekrénye is egyik mamámé volt, annak idején hat ember tárolta benne a ruháit, most már neki egymagának alig elég. Az ajtaja belső falára ceruzával be van írva az esküvő és az első két gyerek születésének ideje. A második kettő úgy látszik már nem volt olyan lényeges. :-D Anyukám a harmadik volt.
Kaptam anno néhány gyönyörű ruhadarabot (kacamajkát, repikát, szoknyát) is a nagymamáimtól, de azok sajnos már nincsenek meg. Két nagykendő maradt csupán és az emlékek a fejemben.
Nagyon sokat jelent számomra, hogy még láthattam valamicskét a régi világból.
A  fotón az egyik leány az anyai nagymamám. Mit gondoltok, melyik? :-)



http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/magyarorszagi_nemzetisegek/szlovakok/_multimedia/a_tarnoki_szlovak_noi_viselet/a_tarnoki_szlovak_noi_viselet.htm

Bátyó

Vannak dolgok, amikről régesrég szeretnék írni, aztán tolódnak, tolódnak, végül van, hogy el is maradnak.
Ez is egy ilyen. Most a sziklák miatt újra eszembe jutott, és tényleg nem akarom már halogatni, mert ki tudja, meddig él az ember. Szeretném hát, ha nyoma maradna itt egy számomra nagyon kedves személynek.
Bár sok éve nem találkoztunk, nekem azért gyakran eszembe jut.

Régen volt, húúú, nagyon régen, hogy egy csapattal Csobánkára indultunk hétvégézni egy kis faházba. A többség HÉV-vel, mi két fiúval bicajjal keltünk útra. Volt ott nagy közös főzés, hatalmas röhögések, gazdálkodj okosan, meg minden ilyesmi.
Egy Kálmán Imre nevezetűvel (milyen híres ismerőseim voltak, mi?) kicsit kirándulni is elindultunk, s persze először fölkapaszkodtunk a sziklákhoz, ahol hétvége lévén nagyban ment a mászás.
Tátottuk a szánkat egy darabig, aztán hirtelen megkérdeztem a legközelebb tevékenykedő fiútól:
-Kipróbálhatom?
Igazán kedves volt, rögtön beleegyezett, és készségesen belebújtatott a beülőbe. Hárman voltak különben, másikuk fentről biztosított, a harmadik különösebben nem törődött velünk, csinálta a maga dolgát.
Imre közben kissé ijedten bámult, és motyogott, mint aki még nem hiszi el, hogy valóban ki akarom próbálni.
Nekivágtam, de pár lépés után elakadtam, mert sehol se találtam kapaszkodót. Lestem felfelé veszettül, de semmi. Végül kénytelen voltam hátra kiabálni a fiúnak:
-Merre kell tovább menni???
Azt válaszolta jobbra nyúljak ki oldalra, majd ott találok. De hiába nyúltam, nem volt ott semmi. Lehet valami nagyobb termetű elérte volna, de kiderült, nekem ahhoz szökkenni kell oldalra, s csak akkor találom meg kézzel, miután a lábammal eleresztettem a sziklát. Szóval ha csupán pillanatnyi ideig is, de a levegőben kell lennem. Úúú, ez gáz, de most már szégyenszemre csak nem fordulhatok vissza, ha bekunyeráltam magam. Én naiv lélek azt hittem csupán szépen felfelé kell nyomulni. :-D
Igaziból ezután a sasszé után már tényleg csak azt kellett. Én meg mentem is ahogy tudtam. Közben a lenti fiú felkapaszkodott egy kiálló puklira, onnén nézelődött. Találtam is egy videót a helyről, ott ücsörgött a tetején.
https://www.youtube.com/watch?v=h0Cjam-Yu-g

Most már a fenti fiúhoz voltam közelebb, igyekeztem hát veszettül, annyira veszettül, hogy még térdelni is akartam valami vasra, de szerencsére rám kiabált, hogy jaj, azt ne!
Bizonyára fogták a fejüket utána rendesen, hogy te jóó ég, ez miket csinált! :-D
Tök jól feljutottam, örömmmámor, juhéjj, na de most akkor hogy kell lemenni?
Hiába mondta, hogy csak üljek bele nyugodtan a kötélbe, és leereszt, én ettől totál befrászoltam. Csak ott lifegjek a semmibe? Akkor inkább még tízszer felfelé!
De nem volt más választás. Görcsösen próbáltam lefelé menet időnként kapaszkodni a lábammal, ahelyett, hogy lazán lökdöstem volna magam, aminek az lett a vége, hahaha, hogy fennakadtam, és lógtam fejjel lefelé, de csak eresztett-eresztett. Végül a puklin ülő fiú kapott észbe-mert ők közben dumáltak-, hogy hééé, állj, állj!!!
Megszabadultam, és szerencsésen földet értem.
A felhőkön jártam az élménytől, marhára tetszett a dolog.
Imi, mint akinek a fogát húzzák, vette át a helyem. Szerintem esze ágában se lett volna kipróbálni, ha én nem vagyok ott, de így már nem maradhatott szégyenben. Mindenesetre hősiesen helytállt.

Nagyon köszöntük a fiúknak. Közben a harmadik is előkerült, s valahogy kiderült, hogy ugyanabban a Budapest melletti kisvárosban lakik, ahol én albérleteztem akkoriban Benyó cimborámmal. Bár mint említettem, ő nem sokat hederített ránk, mászott jobbra-balra a kék rövidnadrágjában.
Hát így volt az én nagy kalandom. :-)

Utána telt, múlt az idő, már nyár végére járt, mikor egyik reggel munkába menet a totál tömött buszon állva látom, hogy az azutáni megállónál, ahol én laktam, felszáll a kék rövidnadrágos fickó.
Meglepődtem, meg is örültem, meg is ismert. A tömegben nyomorogva próbáltunk eszmecserélni, vigyorogtunk is a helyzeten. Mivel közeledett a szülinapom, megkérdeztem volna-e kedve eljönni egy kert partira. Így került szóba, hogy szeptemberben születtem, mire mondta, hogy ő is. Persze ez még nem annyira érdekes, de kiderült, hogy a nap is stimmel, ezt már nem igazán akartam elhinni, azt hittem hülyéskedik,  csak nevettem rajta. Vigyorgott ő is, de közben kínlódott, mert mondta, hogy felszakadt a szája, a kollégája belefejelt, és marhára fáj, ha vigyorog.
De akkor rákérdezett, hogy milyen évben születtem, és mikor megmondtam, csak fogta a száját, csak fogta és szorította, és könyörgött, hogy ne röhögtessem, és nem igaz, hogy akkor születtem, mert ő is.
-Na neeee! Ezt már igazán nem hiszem el!
-Nem hiszed? Ott ül az anyukám!-bökött a fejével valahová a tömegbe- Megkérdezheted!
-Jaaa, persze, ahaa! Ott ül az anyukád, pont ott ül.
Pukkadoztunk a röhögéstől, az egész helyzet ebben a heringcsapatban annyira abszurd volt, olyan valószerűtlen.
Az igazi meglepetés akkor ért, mikor letüremkedtünk a buszról és újdonsült ikertestvérem oda kiáltott egy néninek:
-Anyu, mikor van a születésnapom?
A néni odafordult és pontosan megmondta a dátumot.
Azt hittem bepisilek. Ilyen nincs!
Hát így kezdődött a barátságunk, vagyis testvérségünk. Ő lett az én bátyusom, én meg a hugicája, mert néhány órával azért előbb született, mint én. Még éjszaka, én meg reggel.
És persze eljött a születésnapomra, ami igen emlékezetes volt, mert mindenkinek olyasvalamiben kellett jönni, amit amúgy soha nem venne fel. Én pl. barbieruhában voltam vörös parókával kiegészítve.
És kikönyörögtem nagy nehezen még egy sziklamászást is, ami nem volt könnyű, mert ő igaziból egy elég magánakvaló ember volt, aki csinálja, ami jól esik, különösebben nem foglalkozik másokkal, űzi a kedvteléseit. De azért egyszer, egyetlenegyszer mégis beadta a derekát.
Az azért volt különösen klassz, mert hétközben történt és senki nem volt ott rajtunk kívül. Így én is kicsit bátrabban mertem bénázni. Viszont máig büszke vagyok rá, hogy megdicsért. Azt mondta, hogy mikor ő először mászott itt anno, rendesen be volt tojva, én meg mászok mint a gép.
Nagyon emlékezetes számomra az a délután. Vittem egy doboz sütit, ültünk fenn a szikla tetején egymás hátának dőlve, majszoltunk és bámultuk az erdőt. Kell ennél szebb?
Magánakvaló volt, céltudatos, cseppet önző, de időnként voltak nagyon kedves dolgai. Például, mikor hozott nekem a Kaukázusból az Elbrusz tetejéről egy követ azzal, hogy otthon kalapáccsal törjem szét és akkor olyat látok, amit még soha senki előttem. :-)
Ma is megvan.
Vagy mikor egy fergeteges Oregon koncerten voltunk, s már hazafelé a buszon valahogy nagyon elkámpicsorodtam. Annyira fantasztikus volt a zene, és olyan jól éreztem magam, egy porcikám se kívánta, hogy hazamenjek a tök üres házba. A cimborám ugyanis minden hétvégén elment a szüleihez, s tudtam, csak a süket csend vár. Nem tudom, miért viselt ez meg akkor ennyire, de teljesen magam alá estem, s ezt a bátyóm is észrevette. Annál a megállónál, ahol neki le kellett szállni, letuszkolt a buszról, bevitt az éjjel-nappal nyitva tartó kis közértbe (akkoriban ez még kuriózum volt), vett nekem sajtot, mert tudta, hogy nagyon szeretem. Aztán elterelt hozzájuk, megvacsoráztatott, nem kellett egyedül maradnom, ott aludhattam náluk hálóing gyanánt egy nagy férfiingben.
Ezt soha nem felejtem el neki, míg élek. Olyan jó volt hozzám akkor.

Azóta lett két szép gyermeke, a sűrű, göndör, fekete haja fehér lett, s bár hosszú évek óta nem láttam, ugyanúgy szeretem, mint valaha. Ő az ikertesóm! :-)





Bognár Barnabás: Érintés


Lepergek néha az időről,
Mint korhadt fáról a kéreg, a héj,
És elidőzöm kissé a semmiben,
Hogy ne féljek, és hogy te se félj.





Ezt a képet Bátyus egyik barátjának albumában találtam. Az Elbruszon készült.  Mivel nyilvános, ezért remélem nem haragszik meg senki, ha kölcsönvettem.

Maris nene

A szüretin még táncoltunk. Két héttel a végleges elutazása előtt még hatalmas családi körben megünnepelték 95. születésnapját, ahol nagy hangon szervezkedett, rendezkedett.
Maris nene mindenkit kiosztott-minket, nővéreket is-, mindenről volt véleménye, mindent erős, mély hangon ecsetelt.
Már fiatal korában is ilyen volt, valamiféle csoportvezetőként dolgozott a tsz-ben.
Jól megmondta a magáét, ellenkezni nem lehetett vele, de egyszerűen képtelenség volt rá haragudni.
Azt hiszem mindannyian szerettük.
Nekem két különösen maradandó élményem van vele.
Öregotthonos pályafutásom kezdete felé lehetett, mikor nagyon erős hideg nap volt. Az ebédet szállítottuk ki, én jól bebugyolálva rohangáltam be az ételhordókkal a házakba a kocsitól.
Maris nene akkor még otthon lakott. Szinte minden nap kiosztott valamiért. Hogy későn értünk oda, ő nem vacsorát kért, hanem ebédet, hogy megint milyen szörnyűséget főztek azok az asszonyok, szóval csupa olyasmiért, amiről igaziból abszolút nem tehettem. :-)
Mindig irtó hangosan kellett vele beszélni, mert eléggé nagyothallott. Tán ő is ezért beszélt olyan nagy hangon.
Beestem a konyhájába, ahol tanyázott. Egy sparhelttal melegített, ott volt az ágya is, ahogy sok idősnek, hogy csak egy helyiséget kelljen fűteni.
Az asztalra már kikészítve az üres, csere ételhordó, mellette egy jó nagy, de tényleg jóóó nagy stampó teli töltve pálinkával.
Azonnal rám parancsolt:
-Ezt most megiszod, mert hideg van kinn!!
Atyaég, ez iszonyú sok. Bátortalanul megpróbáltam ellenkezni, de tudtam, ez az a dolog, amit vele egyszerűen nem lehet. Ha akarod, ha nem, meg kell csinálni, amit mond.
Jobb, ha mihamarabb túlesünk a dolgon.
Tekergő szemekkel értem ki az autóban váró kolléganőmhöz, s pillanatokon belül elkezdett rólam csorogni a víz.
Hát nem fáztam meg, az egyszer biztos.

A másik történet előtt el kell mesélnem, hogy Maris néninek voltak némi gondjai főleg a kulccsal, de más egyéb dolgokkal is. Ugyanis tőle állandóan "elloptak " valamit.  Hol diót, hol pénzt, de legfőképp a kulcsot.
Volt, hogy napokig a kerítésen kellett bemásznunk az ebéddel, mert ellopták a kulcsát.
Akkoriban meg is jegyeztük, hogy házi gondozónál alapkövetelmény a kerítésmászás tudománya.
Hát egyik reggel megyek be az otthonba, s a főnöknőm azzal fogad, hogy ki kell szaladni Maris nénihez, mert felhívta a rendőrséget, hogy valaki bezárta őt, és nem tud kimenni a házból. Máris itt vannak a rendőrök, el kell kísérnem őket. A szomszédok ide, az öregotthonba irányították őket.
Fogtuk a fejünket, mosolyogtunk, a rendőröket megnyugtattuk, hogy valószínű semmi baj, csak Maris nenének időnként gondjai vannak a kulccsal.
De hát a szabály szabály, nekik ki kell menni, meg kell nézni, mi történt.
Így hát bevágódtam a rendőrkocsi hátsó ülésére, s már előre láttam, hogy egy óra múlva tele lesz a falu, hogy a házi gondozót rendőri kísérettel vitték el. :-)
Elirányítottam a hivatalos közeget, majd először én- a már rutinos kerítésjáró-, majd az egyik rendőr, majd a másik rendőr mászott be szép sorban a kapun. Igazán reprezentatív látvány lehettünk.
Megyek fel a teraszra, nyitom az ajtót, hát az simán enged.
Maris nene békésen ül a sparhelt mellett, és kerek szemekkel rám csodálkozik:
-Hát te hogy tudtál bejönni??
A rendőröknek is nagy hangon, hosszasan ecsetelte mi a hézag, ők próbáltak türelmesen figyelni, aztán szép sorban, ahogy jöttünk, távoztunk.
Maris nene, mint később hallottam elégedetlenül morgolódott:
-Hiába jöttek a rendőrök, azok se csináltak semmit!

Szóval nem lehetett rá haragudni. :-)
Remélem a Mennyben is szerez sok kedves, vidám percet a körülötte levőknek.

Hiányzik

Sokszor nagyon hiányzik a freeblog. Eszembe jutnak egyes dolgok, pl. egy fantasztikus túra holdnézőbe a Csóványosra, a gólyaruha varrás, a haikus díjátadó ünnepség, havasi cincérek, szarvasbőgés hallgatás, vagy úszás az Ipolyban, s a mindezekhez kapcsolódó fotók, s olyankor úgy de úgy szeretném visszanézni, visszaolvasni, meglesni a régi kommenteket....de nem lehet. A hagyományos papír napló úgy tűnik maradandóbb lett volna.
Ma két éve jártunk Alcsúton hóvirágot őrizni, ó, bár elolvashatnám az ottani élményekről írtakat, olyan nagyon jól esne. Annyira szép emlék, annyira jól éreztem magam. Bárcsak két évvel ezelőtt lenne!

Bartuska emlékére

Pitypangpihék a
napok. Egy fuvallatra
tova repülnek.