Sok mindent el lehet fogadni, sok mindenbe bele lehet nyugodni, de ha valami olyan dologtól lettél elszakítva, ami az életedet boldogította, ami erőt adott, ami feltöltött a hétköznapok mókuskereke után és nincs semmi ami pótolhatná, hát az katasztrófa.
Akik ocsmány szavakkal illették és kritizálták Suhajda Szilárdot, bizonyára még távolról sem értik és nem is akarják megérteni azt, hogy ő félember lett volna hegymászás nélkül. Akármilyen botrány ezt hallani, de van amit nem pótolhat semmi, még a család sem, bármennyire is szeretjük őket. Pedig ő aztán szerette az övéit, aki figyelemmel kísérte az útjait, az tudja ezt. És persze ez fordítva is igaz, a hegymászás sem tudja pótolni a családot, hisz mindig alig várta, hogy hazaérjen.
Tudom, rám is furán néztek körülöttem, de a kolléganőim nagyrészt elfogadták, hogy én ilyen vagyok. Micsoda nagy dolog ez! És hát most félembernek érzem magam vagy inkább negyednek. Olyan nagyrészt semmilyen lett az élet.
Próbálok persze menni amennyire tudok, előtte befájdalomcsillapítózom magam, csak kisebb távokat baktatok és lassan, de ez már messze nem olyan. Mindig ott a fájdalom, mindig ott a mérlegelés, vajon ezt vagy azt bevállalhatom-e, hogy le is bírjak jönni a hegyről. Az odáig jutás km-eit is számba kell venni és sokszor igazi menésre már alig marad idő, erő. Olyan gyász van bennem két éve, mintha meghalt volna valaki, akit nagyon szerettem.
Nem tudom mit kezdjek ezzel.
Emlékekből nem sokáig lehet élni.
