2019. szeptember 13., péntek

A boldogság vadregényes útjai





Nagyon szeretem Tamás Rita Ne pánikolj, sportolj! nevezetű oldalát. Mindig rendkívül ösztönző cikkeket ír és saját példájával is bemutatja amire másokat bíztat. Mindene a sport, ez segítette át élete nagy tragédiáin, nehézségein. Megbirkózott a rákkal, a pánikbetegséggel, magánéleti válságokkal, s azon igyekszik, hogy másokat is bátorítson. Hol hírességek, hol egészen hétköznapi emberek történeteit meséli el, ezzel adva erőt, reménységet azoknak, aki betegek, megfáradtak, küzdenek a kg-okkal vagy egyéb nehézségeik vannak.
Rendkívül tetszett, mikor egy egészen idős hölgyről írt, aki már nem fiatalon kezdett el futni s a maratonig jutott. Valahol kicsit magamat láttam benne, hisz majd 50 évesen kezdtem a sziklákat kóstolgatni, néha még kicsit magamat is bolondnak tartva ezért. Hozzá is szóltam a cikkhez, s legnagyobb ámulatomra Rita megkeresett, hogy szívesen írna rólam. De hát én nem vagyok semmi különös....persze ne legyek a jónak elrontója, álltam elébe, ha ő úgy érezte, ez esetleg másoknak jelenthet valamit. Ő már pedig úgy érezte, így hát emailben elküldte a kérdéseit, fotókat kért, s azt mondta, majd szól, ha megjelenik a neten.
Eltelt pár hét, aztán hónapok, én úgy gondoltam végül érdektelen lett a dolog vagy nem volt idő a megírására, mígnem egy másik cikkhez való hozzászólásom kapcsán egészen véletlenül derült ki, hogy pedig bizony megjelent, csak valószínű a rengeteg elfoglaltság miatt Rita engem elfeledett értesíteni.
No de bánja kánya, végül fél év csúszással én is értesülhettem róla, s bevallom meghatottan olvastam el az írást, ami bizony nem is rövid és még képes galériával is ki van egészítve.
Elhoztam nektek is:



http://www.csupasport.hu/turazas/a-boldogsag-vadregenyes-utjai-16506/?fbclid=IwAR1NmOFRKS1DzQ0JNY6XqIRmcLmMHEwAthyhMvJ8FwLnpJSHjx2dpqY89n0



2019. augusztus 27., kedd

Hiányos









Hiányos a hold.
Akárcsak szuszogásom
éjjel a párnán.



2019. augusztus 11., vasárnap

Mentő hadművelet




Kobakom észrevett egy verebecskét az udvaron a lavórban fürdőzni. Aztán kiderült, hogy nem fürdőzik a lelkem, hanem még fiatal madárka és hiába próbál, nem bír kijönni a vízből. Gyorsan kimentettük, kiraktam a napra, de annyira remegett szegényke, hogy inkább a ruhámba csavartam és dédelgettem. Ott láthatóan jobban érezte magát, de be-becsukta apró gombszemét, féltem, hogy kihűlt, s még ott hal meg a kezemben. Uzsgyi be a fürdőszobába, elő a hajszárítót! Verebecske az ujjamba kapaszkodva némán és mozdulatlanul tűrte a műveletet, míg szépen meg nem száradt mindenhol a ruhácskája. Gondoltam még kicsit melengetjük puha rongyban, de a szobában szárnyra kelt. :-) Így hát kivittem az udvarra, s bátran útnak is indult a tenyeremből a kert felé.

Sok madárka tanyázik idén nálunk. :-) És ennek úgy, de úgy örülök!
Figyelnem kell a vízállás magasságára!










2019. június 25., kedd

Ide nekem a hiúzt!




Filmecske Szőrmesterről és a hiúzról.

https://vimeo.com/320606158


18.






Mivel fiam soha nem szerette a süteményeket, nagy fejtörést okozott, milyen tortát süssek neki a 18. szülinapjára. A hozzávalók beszerzése, bicajon való haza cipelése, a tészta és a krém összeállítása, a gyertyácskák elhelyezése sem volt könnyű feladat. De végül a sok fáradozás meghozta jutalmát, Bendegúzom kijelentette, ez eddigi élete legjobb szülinapi tortája és azonnal el is kezdte felszeletelni. Engem is megkínált.










2019. június 9., vasárnap

Pünkösd vasárnap





Eleinte egy tengelic fújt riadót a bodzafa csúcsán, aztán megérkezett a rozsdafarkú is. A kis büdös beletojta a tojásait a terasz gerendájára hevenyészett módon feldobott, réten talált fészekbe, ahelyett, hogy a biztonságos kuckóba építkezett volna. Alig győztem kibiztosítani egy ócska esernyő nyelével, hogy le ne pottyanjon az alkotmány. Azóta már a második fészekaljat költi a gyorsotthonban.
Áldott csend, ma nem szól egyetlen fűnyíró sem, fekszem az udvarban a szivacson és lesem az énekes rigót. Reggelente csodálatosan dalolt mostanában a bodzán, most kiszúrom, hogy mohát hord a lombok sűrűjébe. Óó, fészket rak ő is nálam, hurrá!  Előbújik, landol a fűben, gyüjtöget aztán irány újra az ágak közé. Belesekedek. Már szép kerek, formás a bölcső, remélem itt marad.
A cseresznyefa körül seregély mókázik sárgarigó hangot mímelve, fenn a kék égen cikáznak a fecskék, szerencsére itt még van egy csapat.
A galambocskát ma még nem láttam, de tegnap megtalálta magának a téli madáretetőt és hintázás közben sokáig csipegetett. A szomszédban vígan hápog a kacsa sereg jó dolgában.
Huba a fejemhez hajtja fejét, egyfolytában fészkelődik mikor mozdulok, hogy továbbra is hozzám érhessen, érezhesse a közelségemet. Mamusz a járda hűvösét választja, ott nyúlik el pihenőre.
Mennyei béke. Oly gyönyörűséges minden és oly boldog vagyok.
Pünkösd vasárnap.






2019. május 15., szerda

Zöld Menedékből zöld kertbe, zöld erdőbe





Régóta fontolgatom, hogy izgő-mozgó, folyton játszani akaró, túramániás Hubám mellé hozok egy barátot, s ha már így alakult, az a barát olyan legyen, akinek örömet tudnánk szerezni egy saját otthonnal. 
Május 1-én Vácott jártam a Zöld Menedék Állatvédő Alapítványnál, ahol egy végtelenül kedves fiú fogadott és türelmesen, segítőkészen végig mutogatott mindent, mindenkit.
Persze a kenneleket járva az ember az összes lakót szeretné haza hozni, és nehéz a választás, jaj, de milyen nehéz. 
Végül már csak két kutyi maradt a jelöltek közül, akiket a kedves fiatalember kieresztett, hogy megnézhessem őket egy nagyobb téren szaladozva, ne csupán a rács mögött. A nagyobbik, Hunor nevezetű  rögtön barátkozott, futkározott, a kisebb Ügyes viszont csak megszeppenve állt mozdulatlanul és lapított. Lehajoltam hát hozzá, hogy simogassam, de még így is nagyon félénknek tűnt.
Hamar eldőlt a kérdés, mert ahogy felvettem és megöleltem a fekete gubancot, azonnal beleszerelmesedtem. Hunornak amúgyis kezelés alatt volt a szeme, így még nem állt teljesen készen a gazdához költözésre.




Megírtuk a szerződést és indulhattunk is haza. Csupán az oltás és chip árát kellett kifizetni, de én valamivel több pénzt hagytam ott, jó helyre került. 
A kutyus továbbra is félősnek tűnt, az autóhoz is az ölemben vittem, s hihetetlen nyugalommal, csendben üldögélt egész úton a lábaimon. Nem ehhez vagyok szokva, bruhahaha, hisz Hubának fél pillanat nyugta sincs, majd kidönti a kocsi oldalát. Persze valahol érthető, hisz a járgányt összeköti a túrázással, fél lábbal már az erdőben van, míg az úton gurulunk.
Kíváncsian vártam, hogy fognak egymásra reagálni az új lakóval. Huba roppant játékos, barátkozós, felőle nem aggódtam, de a jövevény annyira csendben volt egész úton, hogy izgultam, nem fog-e halálra rémülni, ha ugra-bugra ebem ráront.
Az autóból kiszállva újra ölben vittem be a kertbe, s amint leraktam a fűbe, némi szaglászás után pisilt egyet. El voltam ájulva. Ilyen jól nevelt, illedelmes kutyust, nimáá! Nem brunyált véletlenül se az ölembe, megvárta míg újra föld közelbe kerül.
A barátkozással sem adódott gond, nem sok ismerkedés kellett, úgy tűnt nincs semmiféle ellenségeskedés vagy rivalizálás.
Aztán az új lakó bátran bejárta az udvart, elindult felfedezni a hatalmas kertet, nem gyulladt be, nem mulyáskodott egy percig se. Csak néztem ámulva. Mintha nem is ő lett volna, aki a menhelyen még simiért se akart sorba állni.
Egyedül a házba nem mert bejönni. Megállt a küszöbnél és nyüszögött. Ki kellett érte menni, és ölben behozni, mert semmiféle csalogatásra nem volt hajlandó beljebb merészkedni. De ez is csak eddig tartott, utána már teljesen természetesen beszaladt ha épp úgy adódott.
Azóta megállíthatatlanul tart a játék, a birkózás, mindkét kutya tiszta nyál, és lihegnek mint akik lefutották a maratont.



Gyere  öcsi, birkózzunk!




Kicsi a bors, de erős





Klassz ez a zöld fű!




A kert felfedezése






Na látjátok, van itt hely mindenkinek a szivacson!



Elég jó ez a kéró, asszem maradok!




2019. április 25., csütörtök

Masina, haiku és hold




Egy lépcsővel feljebb léptem. Vettem egy volt évfolyamtársaméktól egy valamivel ügyesebb kis fényképezőt. Ők is nagy túrások, nagyon szerették ezt a Lumix masinát, de váltottak valami komolyabbra. Az adásvétel egy közös túra keretében történt, ahol mindjárt ki is próbálhattam és tudtak tanítgatni is. Valahogy azonnal magaménak éreztem a gépecskét, s pont az a nagyság és súly, amit még nem nehéz cipelni. Kezdem kapsigálni a használattát, de még sok felfedeznivaló akad rajta.
Nagyon élvezem a dolgot.
Persze a régi szerelmetes kis skatulyám is marad, hisz több napos túrára ezt az újat nem fogom cipelni, s a hétköznapokban is állandóan ott lapul a hátizsákomban, hogy úton-útfélen előkaphassam.

A bemutatkozást egy haikuval párosítva ejtem meg számotokra. :-)






Cseresznyevirág
és holdvilág, tündöklő
ünnep kertemben.




2019. március 20., szerda

A természet őrzői





Akcióban a természet őrzői c.-mel filmsorozatot lehet látni a hazai természetőrök munkájáról.


https://filmdzsungel.tv/akcioban_a_termeszet_orzoi/?fbclid=IwAR3MkepEo_4a6rXhLBr693ZLnKqz4B1vParc454qKQeky9Dt05aIbi625X4

A "Nyomkeresők a nagyragozókért" c. részben Szőrmester is szerepel. :-) Legrégebbi olvasóim még ismerik, de akit érdekel ez a téma szívből ajánlom megnézésre az összeset!

A sorozat előzetese kedvcsinálónak:

https://vimeo.com/311500965






2019. február 13., szerda

Szívküldi öregotthonosan







Évike nővér ma reggel lázasan lapozgatott a Bibliában: Hol is van a Szeretet himnusza?
Kiderült, hogy Valentin napi foglalkozásra készül az öregecskéinkkel, szívküldi lesz a program. Na tessék! Valentin nap-gondolom sokan fanyalognak ennek a ránk erőltetett ünnepnek a hallatán, de Évikénk sajátosan átformálta, s olyan délelőttöt rendezett, amit utólag még azok is meghatódva élvezhettek, akik ott sem voltak. Pedig nem volt vörös rózsa, sem marcipánnal töltött szív alakú csokoládé, sem egyéb pénzbe kerülő úri huncutság, csak papírból kivágott ákom-bákom szívecskék és sok-sok szeretettel teli gondolat.
Mindenkit sorra vettek egyesével, és ráírták egy-egy papírszívre a neveket illetve azt, hogy az illetőt miért szeretik. Az idősek közösen okoskodták ki a társaikra illő legjobb gondolatot. Volt aki még plusz szivecskét is kapott. :-) Utána bennünket, nővéreket, takarítónőket, házi gondozókat is sorra vettek, és igazán találó, frappáns dolgok kerekedtek ki. A nekünk szánt ajándékokat egy nagy borítékba tették, hogy majd alkalomadtán mindenki megkaphassa mikor épp rá kerül a sor a szolgálatban. Van akit azért szeretnek, mert kedves, van akit azért mert sokoldalú, van akit azért, mert nótás kedvű, de azt hiszem főnöknőnk, Marika kapta a legszuperebb szivecskét, amin ez állt: "Szeretjük, mert az egyik kezével fegyelmez, a másik kezével kegyelmez"

Talán akik a faluból, vagy látogatóként bejönnek az otthonba, csupán annyit látnak, hogy egy rakás idős ember üldögél félig szunyókálva a nappaliban a TV előtt. No ez aztán nagy tévedés. Ők még csukott szemmel is figyelnek. Nagyon is figyelnek! A szemükkel és a szívükkel is.











2019. február 9., szombat

Kalácsok





Fodorkánál láttam múltkor egy nagyon csini kalácsot, meg is akartam sütni, de akkor nem volt itthon hozzá elég vajam, hát lett belőle másféle kalács. Feltekerős. :-)
A recept innén való:

https://rupanerkonyha.cafeblog.hu/2018/11/22/bogres-kalacs-kakaosan-es-diosan/?fbclid=IwAR3v4FGK36SUkejqH66QuNOuKVSjaz5pWzBjE0dUi8xwJR50gru6vJqcFHU








De ma végre eljött a nagy nap és elkészült a Fodorka féle kalács is. :-)
Az Ő receptje itt van:

http://aranyosfodorka.blogspot.com/2019/01/akkor-most-mi-van.html












2019. február 7., csütörtök

Hat lábon a Cserhátban 4.



Szeptember 11.  Ősagárdtól  Alsópetényig



Békés éjszaka volt, szívemben meg öröm.
Közben fogalmam sem volt, hogy az Attilának küldött egyszavas sms-emből micsoda galiba támadt.
Ugyanis  barátja:Tomi , aki megnézte a gugliban hol járok, azt hitte Kemencéről indultam, tehát megtettem egy nap alatt 40 km-t, vagyis másnap odaérek Keselyrétre. Bruhahaha, nem tudom minek képzelt, gyorsgyaloglónak-e vagy mi a csudának, de én örültem volna, ha ekkora batyuval ennek a felét meg tudom tenni naponta. Így Attila, Tomi számításait elfogadva a hét folyamán nem mert kimozdulni otthonról, mert mindig azt hitte most érek oda. Pedig az még eléggé odébb volt, sőt az se volt biztos, hogy sikerül végigcsinálni az utat. Ahogy pár nappal ezelőtt éreztem magam, itt semmi sem volt biztos. Csak annyi, hogy marha nagy bennem az akarat meg a lelkesedés, meg valószínű egy jó adag őrültség is bujkál a fejemben, no de ez eddig sem volt titok.
Összerámoltam hát, igyekeztem mindent úgy hagyni ahogy találtam, de csak sokkal később, útközben jutott eszembe, hogy a sátrakat nem cipzáraztam be. Marhára szégyelltem magam emiatt, de már nem volt mit csinálnom azon kívül, hogy értesítettem a hiányosságról Bélát, aki megnyugtatott, hogy a gyerekek ennél sokkal trehányabbak szoktak lenni. Nem mintha ez megvigasztalt volna, legszívesebben elástam volna magam amiért rendkívüli bizalmát és vendégszeretetét ilyen figyelmetlenséggel háláltam meg.
Első utunk a közértbe vezetett elemózsia utánpótlás céljából, de előbb még szakítottam az almafáról magamnak, ahogy azt a kedves szomszédnak tegnap megígértem.





Hubát kikötöttem a kis falusi bolt előtt,  kárpótlásul kapott valami finomságot. Itt már megnézegették és megmosolyogták őkelmét a vásárolni jövő asszonyok, persze ezen egy percig sem csodálkoztam. Bizonyára nem túl gyakran mászkálnak errefelé hátizsákos kutyák.
Megtömtük a csomagjainkat kaláccsal, paradicsommal ezzel-azzal és irány a falu közepén végre megtalált kék jelzés. Tegnap csak erdőn-mezőn bandukoltunk, itt a házikókat is megnézegethettük, amit nagyon szeretek. Odavagyok a szép falusi parasztházakért, sosem tudom őket megunni.










A falu fő utcája













A falu vége felé tértünk le balra a fő útról, ami egyébként Keszeg felé vezetett  volna tovább. Az elágazásban találkoztunk az első OKT pecsételőhellyel utunk során, úgyhogy ezt meg is örökítettem.





Hamarosan fás, bokros részre értünk, ahol valaki lerakott tüzelő kupaca várakozott indulásra készen. Még az ivóvíz is ott volt. Felénk már nem nagyon járnak ki az erdőre emilyen hullott, száraz ágakért, de Erdélyben gyakran láttam, ahogy biciklin tolják a hasonlóan összegyüjtött gyújtóst. A nénijeim is mesélték, mikor lánybarátaikkal, bazárkával a hátukon indultak az erdőre. A bazárka tulajdonképp két Y alakú fából álló keret, amire keresztben a faágakat lehetett felhalmozni, vagy a babszárat is erre pakolták, ha bevitték a mezőről. A rőzsehordás a nők munkája volt annak idején, akár 20-30 kg terhet is vittek lefelé a hegyről a hátukon. Szóval én meg se nyikkanhatok a 15 kg-ommal, bár számomra épp elég ez is.






Amott meg kaptárak sorakoznak






 Felsőpetény volt a következő úticél. A térkép hátulján mindig megnéztem, van-e valami látnivaló az esetleges faluban. Felsőpetényben egy kastély ígérkezett, persze sosem tudtam előre, hogy megnézhető-e vagy sem.
Nagy, tágas mezőn vezetett az út, visszanézve látszott a Naszály, no tegnap még ott idétlenkedtem a lábánál. De utólag mindig azokon a dolgokon nevet a legnagyobbat az ember, ami miatt az adott pillanatban a legjobban bosszankodik. Ezekből lesznek az igazi, százszor felemlegetett sztorik.





A bokrokon madárkát pillantottam meg, ráközelítettem, de így sem lett az igazi. Talán tövisszúró gébics a lelkem. Mikor ilyen nagy batyuval közlekedik az ember, nem annyira megy flottul a kattintgatás sem. Persze nem is ez volt a fő cél, de ha már úton van a vándor, szeretne megőrizni néhány emléket magának még ha azok nem is épp művészi értékűek.




Egy magasleshez érve kicsit megpihentünk, hisz eddig napocskán vándoroltunk. Hihetetlenül kifogtam az időjárást. Olyan idő volt szeptember második hetében, akárcsak nyáron. Egyedül az éjszakák mutatkoztak hűvösebbeknek, gondolom ezért is volt a sátorban némi didergés, pedig mindkét poláromat magamra húztam. Az idő tehát kedvezett a bugyiszárogatásnak is, ami útközben önműködően megy, csak épp meg kell találni hozzá az ideális helyet a hátizsákon. Persze volt nálam több bugyi is, de a kerti csapnál klasszul ki lehetett mosni, ki tudja legközelebb mikor lesz hasonló alkalom, jobb felkészülni. :-)







Huba is, én is csillapítottuk szomjunkat, ő lenn, én fenn




Lett volna egy rövidítés, igaz, jelzetlen földúton, de azt kihagytuk, inkább végig gyalogoltunk a patkó alakú hegyháton. Végülis azért jöttünk, hogy minél több dolgot lássunk.







 A jelzések elég furák voltak, nekem nem mindig tűnt világosnak mi, miért és merre mutat, de az első napi túlélőtúra után már semmi sem rendített meg. Különben meg mi történhet, ha eltévedünk? Majd csak kikeveredünk, aztán megyünk másfelé és kész.
Az erdő, amiben haladtunk fiatalos volt, de időnként utunkba akadtak tekintélyesebb példányok is. Ha elfáradtam, lepihentem, Huba sem tiltakozott, a máskor izgő-mozgó, nyughatatlan eb most soha nem szaladt túlságosan messzire, komótosan ballagott hol előttem, hol mögöttem.

















Eddig a kezdeti gyerekcsapatot kivéve, erdőn-mezőn nem találkoztunk össze senkivel a kis vadászháztól nem messze elbrummogó teherautón kívül, de ezt nem is bántam. Ez az erdőrész is nyugalmas volt, ember nem zavarta  menetelésünket egészen a faluig. Otthon a Börzsönyben is csak akkor igyekszem valamerre másfele kerülni, ha hallom, hogy favágók dolgoznak. Valahogy nem igazán kívánok összefutni velük, tartok az esetleges beszólogatásaiktól vagy hülye vicceiktől.
Sokszor kérdezgetik tőlem ismerősök, kolléganők, nénijeim, hogy jaj, hát nem félek? Persze ők az állatokra gondolnak vagy az egyedüllétre, sötétre, valószínű meg se fordul a fejükben, hogy én meg az emberekre. Egy állat sosem bánt indokolatlanul, találkoztam már többfélével, még vadmalackákkal is, akik nem igazán szoktak egyedül kódorogni, szóval valahol a közelben lehetett a mamájuk is. Persze az ember ilyenkor hirtelen megszeppen, de ha szépen, nyugodtan maradsz és elsétálsz onnan, általában semmi nem történik. Eddig még nem haragudott meg annyira senki, hogy rám támadjon, és olyankor Huba is szótfogadott és nem piszkálta a malackát, hanem szépen tovább indult a felszólításomra.
A nénijeim legtöbbször a "kígyótól" félnek, ahogy felénk minden csúszómászóra mondják. Hiába próbálom nekik magyarázni és megértetni velük, hogy az sikló és nem árt senkinek, mintha meg se hallanák. A legtöbben rettegnek a "kígyótól" és agyon verik az ártalmatlan, sőt hasznos állatot. Mindig fáj a szívem, mikor kudarcot vallok a meggyőzéssel.
No de most se kígyó, se sikló, se vaddisznó nem került az utunkba, csendben baktattunk az erdőben, majd egy  jó meredek réten kellett elkezdenünk leereszkedni a falu felé. Itt bele is kellett kapaszkodjak a botokba, mert húzott volna lefelé a zsák súlya. A támaszok amúgyis végig a kezemben voltak, habár otthon inkább csak meredek lejtőn használom már őket, most nagyon is elkéltek mindenütt.







Ez olyan igazi dimbes-dombos cserháti táj





Különös szigetecske a szántó tengerében





Végül a szántók és fasorok mellett haladva lassan bebattyogtunk a faluba, de legalábbis a szélébe. Túl sokat nem időztünk a házak között, célirányosan az Almásy-kastélyt szerettem volna megnézni, ha egyáltalán lehetséges.
Azt azért megállapíthattam a tábla alapján, hogy Alsópetényig mennyit kell majd megtennünk.





Egy újabb szép, de elhagyatott parasztház




Hát ez nem hiszem, hogy a kastély lenne, de régi épület, az biztos






Ennek szomszédságában egy elkerített terület volt nagy, régi kapuval, de sehol semmi kiírás vagy tábla, csak egy kamion parkolt a rozzant út szélén. A térkép szerint viszont itt kellett legyen, így némi körbenézelődés után belopakodtam a kapun, eldugtam a batyumat a bozótban és felfedezőkörútra indultam. Huba természetesen mindenféle kérdezősködés nélkül követett.
A fák, bokrok, borostyánhajtások keszekuszaságában egy titokzatos, mohos lépcsőt találtunk, amin elindulva izgalmas dolgok kezdtek előbukkanni.
Persze óvatosan, állandóan körültekingélve haladtam, mert fogalmam sem volt, hogy legálisan vagy illegálisan tartózkodunk itt.






Ahogy felértem a lépcsőn, teljes valójában szemem elé került a kastély. Lakatlannak tünt, de azért szinte lábujjhegyen jártam körül a nagy csendben.





Érdekes, idén ez már a második hely, ahol hasonló táblával találkozom. A másikat Püspökszentlászlón láttam egy szintén gyönyörű kastély falán, Barnabás barátommal való motoros kirándulás alkalmával. Remélem egyszer annak elmesélésére is sor kerül, mert csodás hely.



Szerencsére az épület elég jó állapotban van, de hogy jelenleg mire használják, ez még az utólagos netes kutakodás alkalmával sem derült ki. Különben sem találtam sok információt.
A település külterületén áll a 1902-ben épült Almásy-kastély, amelyben korábban nevelőotthon működött. A Kastély utolsó tulajdonosa Gróf Almásy Imre volt, felesége Széchenyi Antoinette. Gyermekeik: Orsolya, Miklós, István. 1956. október 30. és november 2. között itt tartották házi őrizetben Mindszenty József bíboros, esztergomi érseket. Emlékét a kastély falán elhelyezett emléktábla őrzi. Minden év októberében Mindszenty-emléknapot tartanak a kastélynál. ForrásWikipedia





Huba elfoglalta őrhelyét a bejárat előtt :-)








A hátulsó bejárat









Ez a hevenyészett hullámpalával fedett lépcsősor egy különálló épülethez vezetett. Ott helyben arra tippeltem, hogy talán gyermeküdülő volt régen a kastélyban, és az ebédlőhöz vezet a lépcső. Tulajdonképp valamennyire megközelítettem a valóságot feltevésemmel.






Ez a szoborcsoport is arra utalt a kastély bal oldalánál, hogy valamiféle köze volt a gyerekekhez




A kastélytól jobbra, valamivel messzebb lakóházak vagy effélék voltak, számomra úgy tűnt, hogy használatban vannak. Talán azok lehettek régen a cselédlakások. Ezeket nem is mertem különösebben megközelíteni, nehogy valaki rám kiabáljon, hogy mit keresek itt. :-)
Teljesen megkerülve a szép épületet, újra az első bejáratnál bukkantunk ki,  s most nem az oldalsó, bokrok közt megbúvó keskeny, hanem a középső fő lépcsőn sétáltunk le.
Visszanézve egészen mesebeli volt a látvány, mintha egy filmbe csöppent volna az ember.







Egy öreg faóriás a parkban





Azt hiszem ez a sárga gévagomba





Bogaraktól félig már kirágva kapaszkodik a földbe





Nagyon feldobott, hogy meg tudtam nézni a helyet. Jól esett a hátamat is megpihentetni egy kis teher nélküli kóricálással, a lelkemet meg felmelte a kicsit titokzatos és szép látvány.
Most már csak abban reménykedem, hogy nem fog elpusztulni ez a csodás épület, mert sajnos erre rengeteg példa van kis hazánkban.
A kerítésen lévő kapun kilépve körbenéztem, aztán újra fel a batyut és indulás!



Ha jól sejtem, az ott az én hegyem, a Börzsöny





Valami volt tsz vagy ilyesmi mellett vezetett el a jelzés, majd homokos úton haladtunk. Bányafélét sejtettem a környéken, s erről a feltevésről szintén csak később, otthon a neten bizonyosodtam meg. Úgy olvastam, hogy túrákat is indítanak le.





Aztán újra teljesen az erdőben találtuk magunkat, folytatódott a csendes, békés vándorlás. Itt nem voltak különösebb emelkedők, eléggé sík terepen haladtunk. Persze ez sem könnyű ám. Az embernek egy idő után elkezd sajogni a bakancsban a lába, húzza a vállait a nagy zsák, izzad a háta, mindig azt lesi, hol pihenhetne le kicsit. Nekem a kiálló csípőcsontjaimmal is mindig baj van, mert ha a derékpántot feszesre húzom, hogy ne csupán a vállamra háruljon a teher, akkor az marhára nyomja a medencecsontom. Visszagondoltam rá, hogy anno az első, igazi vándortúrán a Fogarasi-havasokban mindig volt egy kötött mellényke rajtam, mert védte a mellkasomat a magas hegyekben szinte állandóan fújó szél ellen, illetve a vállamnak is jobb volt, hogy nem közvetlenül nyomta a zsák vállpántja. A derekamra szintén egy kötött pulóvert tekertem bélelés gyanánt, így elég kibírható lett a dolog, bár egy idő után már mindenhogy fájnak az ember csontjai és izmai. Ráadásul akkor még bütyköm sem volt, hehe.
Most csak a száz éves kötött mellényke volt nálam, meg a polárok. A polár pulcsit nem akartam a derekam köré tekerni, mert az nem annyira levegőzik, jól aláizzadok, így maradt a mellényke, de ugye az meg tényleg csepp, épp csak a derekam tetejéig ér, nehéz volt hát magam köré fabrikálni úgy, hogy fennmaradjon és ne csússzon le minden második lépésnél. Egy pulcsit az ujjainál fogva könnyen a derekadra tudsz kötni, ezt viszont nem.
Aztán eljött a pillanat, mikor tényleg muszáj volt megállni, ledobáltam hát magamról amit csak lehet, Hubát is megszabadítottam, aztán úgy ahogy voltunk ledőltünk az út szélén. Egyébre nem volt lehetőség, mert egyik oldalon kerítés, a másik oldalon meg aljnövényzettel sűrűn benőtt erdő, tisztás sehol. Sebaj, jólesik a pihenés bárhol az elcsigázott vándornak. Huba sem tiltakozott egy percig sem, hogy nincs puha föveny vagy pázsit, úgy eldőlt az agyagos úton, mint a sicc. Jómagam összegömbölyödve a mellényemre kuporodtam  szundítani egyet.
Az se zavart minket, hogy elkezdett szemeregni az eső.







Ez aztán a kavalkád! Bugyi, bakancs, flakon, vizestálka, mellényke, póráz, szájkosár, fáradt kutya művészi összevisszaságban. Nagy mázli, hogy ebben a fergeteges szétpakolásban nem kezdett rá jobban az eső. Szerencsére nem jött arra se eltévedt vándor, se erdei munkás, s drótos tót. :-D





Egy idő után viszont muszáj volt felcihelődni és megkísérelni a tovább haladást, mert így sosem érünk Keselyrétre. Még jó darabig ezen az agyagos, kerítéstől határolt úton haladtunk, aztán üde zöld legelő került a szemünk elé. Nem győztem gyönyörködni a látványban, csak kattogtattam a fényképezőm, s közben nagy örömömre a barik is megjelentek.





Hijnye, nem is akármilyen barik! Itt aztán éppenhogy a fehér lógna ki a sorból! Csak bámultam meg bámultam őket ahogy közeledtek a terepasztalszerű, fákkal tűzdelt mezőn, s ahogy elhaladtak mellettünk, majd szépen felsétáltak az oldalba. Mint a porszívók, ügyesen legelésztek menet közben is.












Hirtelen szinte Erdélyben éreztem magam a látványtól




Van akinek jobban ízlik az aszalt fű





A szállásuk is felettébb csinosan van elkészítve, nem ám amolyan szedett-vedett kalyiba






Egy másik csapat már bent volt az udvarban, onnan figyelték csodálkozva a copfos bakancsost meg a hátizsákos kutyát










Jaj, hogy néznek a kis kerek szemükkel, és jaj, hogy megdörzsölném a fekete kobakjukat!



Utólag tudtam meg azt is, hogy itt, Alsópetény határában él Magyarország fekete racka juh állományának jelentős része. Hát voltak  egy páran, az biztos.

A sok kattogtatás után már nem lehettünk túl messze a falutól, mikor megdöbbenésemre szembe jött egy markoló, s épp lehúzódtunk az útról, hogy elférjen, azonban megállt és leöntötte a rakományát. Hát nem volt szívderítő látvány, mit mondjak, de sajna ez nem egyedi eset.
Persze még mindig jobb, mintha egy rakás szemetet pakolt volna le.










No és végre elértük Alsópetény szélét, ügyes táblácska mutatott visszafelé oda, ahonnén jöttünk











A térkép hátulján lévő kis ismertető itt újabb kastélyt ígért, amit hamarosan meg is találtunk. 
A Prónay-kastély 1750 körül épült barokk stílusban. Az eredeti tulajdonosa Gyurcsányi Ignác volt, a család kihalásával Prónay tulajdonba került. Most hivatalosan Gyurcsányi-Prónay kastély a neve. Jelenleg három épülete áll, 2011 májusától rendezvényhelyszínként üzemel.







Sajnos csak a kerítésen kívülről csodálhattam. Szépen rendben tartott ősfás parkja van, a másik oldalon tavacska is található, amit csak később láttam én is fotókról a neten. Kicsit utána olvasgattam, belül is gyönyörű, hát szó mi szó nem utasítanám vissza egy percig sem, ha valaki meg akarna hívni ide nyaralni. A modern szobákon kívül igazi régiesen is vannak berendezve lakosztályok, az ember valami bárónőnek képzelheti magát bennük.

Csak úgy mutatóba kerestem nektek a netről képeket. Jó nagyokat tudnék durmolni meg olvasgatni ebben a sarokra helyezett ágyacskában. Fény van bőven. :-D






No és ez a dundi, hófehér cserépkályha, mint valami habos álom




A kapunál kukucskáltam, mikor bentről, a kertből egy nagypapa mutogatta kis unokájának, hogy ni csak a kutya viszi a táskáját! Szóba is elegyedtünk pár percre. Huba amúgyis nagyszerű indok volt megállni az emberekkel egy kis csevejre, igen népszerű lett mindenfelé. Elég szép kutyus, túracucc nélkül is meg szokták csodálni, na de emígy, csomagostúl aztán különösen nagy sikere volt.
A nézelődés és beszélgetés után felszedelőzködtünk, mert meg akartam keresni azt a tavat, amit a térképen láttam. Ideális táborozóhelynek tünt. Egy turistaút épp oda vezetett és a kastély oldalában láttam is a jelzést, hát elindultunk egy meredeken emelkedő utcán.







A házak közül kiérve az út elég furának tűnt, de hát másfelé nem volt kanyar vagy kereszteződés, másztam rajta felfelé tovább





Aztán egyre furább meg furább lett, és egyre jobban emelkedett, már kapkodtam a levegőt menet közben





Aztán már szinte nem is volt út




Kászáldódtam az akácosban, közben szidtam a  térképkészítők és jelzésfestők felmenőit és egyre jobban nem értettem a helyzetet. Mi a frász van? Hova emelkedik már ez az útnak alig nevezhető valami?? Hol van már az a fránya tó?? Nem tűnt messzinek a térképen. És egyáltalán mi ez a bozót?
Végül az út jobbra kanyarodott,  itt végképp zavarba jöttem, hiába volt meg a jelzés. Ez már felettébb gyanús, muszáj utána néznem, és ez a kaptató amúgyis kibelezett bennünket, le a hátit, elő az innivalót nekem is Hubának is!
Kipurcanva ledobtam a zsákot, épp kitettem kutyám tálkáját a földre az itatáshoz, mikor felülről berregve közeledni látszott egy terepjáró. Most kivételesen megörültem a társaságnak, bár kellemetlenül éreztem magam, mert teljesen elálltam az utat a szétpakolt motyómmal. Ugrottam, hogy helyet csináljak, az autóból integettek, hogy csak nyugi.
Kicsit megkönnyebbülve kérdeztem meg az egyik fiatalembert, aki kinézett az ablakon:
-Erre van a tó?
Ő bizonytalankodott, szólt a társának, aki kiszállt a kocsiból. Erdészek vagy hasonlók lehettek. A második fiatalember készségesen  és udvariasan magyarázott míg meg nem értettem, hogy itt még tovább felfelé míg ki nem érek a fák közül, aztán balra a napraforgótábla mellett egészen le a műútig és azon kicsit vissza lesz a tó. Szóval emberes nagy kerülőt tettem, igaz a jelzés jó, csak éppen nem jó felé mentem rajta, bruhahaha. Bár, hogy ezt az akácokkal benőtt utat valaha használta-e rajtam kívül valaki, no ebben nem vagyok biztos. Mindenesetre megnyugodtam, hogy most már valahogy csak eljutunk a tóig, bizony ideje is lesz, mert eléggé kinyúvadtunk, ez a meredek kaptató nagyon nem hiányzott a nap végére.
Hubát persze most is megmosolyogták, de ez volt az egyetlen eset a túra alatt, mikor valaki kifejezetten rám figyelt és feltűnt neki, hogy ez a nőszemély itt "egyedül" bóklászik a bozótos erdőben. Meg is hatódtam ettől, mert a fiatalember ha nem is mondta ki nyíltan, de éreztem valamiféle féltést a hangjában ahogy búcsúzáskor kedvesen Huba felé fordult és azt mondta neki: Vigyázz a gazdádra!
Megmelegedett ettől a szívem.
Indulás után hamarosan meg is találtam a balra utat a napraforgótáblával, itt látszott csak igazán, mennyit kaptattunk felfelé fölöslegesen, mert most újra le kellett ereszkednünk amoda a völgybe.








A fasornál elértük az aszfaltot, ott pórázra kellett vennem Hubát, míg újra letérhettünk a füves részre.


Kis szentély az út mellett




És végre valahára, csak eljött ez is, ott voltunk a tavat szegélyező mezőn, amit az úttól kis fakerítés választott el. Beljebb haladva szabadtéri színpadba ütköztünk, bár mostanában túl sok előadás nem lehetett itt.






A békét, csendet és nyugalmat árasztó Cser-tó. Hétköznap lévén sehol egy ember.





A tó partján különböző épületeket találtam, de minden üres volt. Nagy rendezvénysátor, bárpult, zuhanyzók, a vízen hajószerű építmény amiben talán aludni is lehet, büfé és miegyéb. Egy hatalmas  szabadidőpark lehet ez az egész.









Azt mondjuk furcsának találtam, hogy a rengeteg kialakított stég egyikén sem horgásztak, majd megláttam egy táblát is, hogy magánterület. Elbizonytalanodtam. No most akkor mi tévő legyek?
A csomagokat lepakolva elsétáltunk a tó másik oldala felé is, de nem lettem okosabb. Mire viszont visszaértünk, a tavon lévő hajószerű építményre átvezető kis hídon egy fiú horgászott, vagy legalábbis valami madzagot lógatott a vízbe.
Megkérdeztem tőle, vajon szabad-e itt sátorozni?
Azt válaszolta, hogy a terület a polgármesteré, ő neki az ismerőse, és megengedte, hogy mágnes horgásszon. Fogalmam se volt, mi lehet az a mágneses pecázás, így ki is faggattam.
Tulajdonképp csupán annyi, hogy egy kötélre kötött erős mágnessel keresgéli a vízbe pottyant fém tárgyakat, pl. kanalakat, késeket, ilyesmit.
Felajánlotta, hogy megadja nekem a polgármester számát, tőle kérdezősködjek a sátrazás felől. Megköszöntem a dolgot, s a szám birtokában megcsörgettem a tulajdonost, aki ugyan nem vette fel, de hamarosan visszahívott. Felvilágosított, hogy most nincsenek nyitva, de nyugodtan verjem le a sátram és készségesen felajánlotta, hogy majd oda küldi hozzám a halőrt is. Igazán kedves volt, egy újabb szívmelengetést kaptam.
Az engedély birtokában igyekeztem a tó egyik hátsó sarkába húzódni a teljes nyugalom érdekében, ott aztán magányoskodhatok kedvem szerint.
Az otthon kikísérletezett módszer szerint felállítottam a menedéket, berendezkedtem, Huba is rögtön elfoglalta a helyét. Ennél ideálisabb tábort nem hiszem, hogy találhattunk volna.







Őrző-védő egység



Fogalmam sincs, mit ettünk vacsorára, úgy egy az egyben fogalmam sincs miket is falatoztunk általában, annyira nem ez a dolog érdekelt útközben. Talán száraz szalámiféléket vettem, volt májkrém is, egy-két paradicsom, reggelre mindig kávé kaláccsal, este mézes tea, néha keksz is lecsusszant.
Alkonyatfelé egy férfit láttam közelíteni a parton, a halőr volt az. Ő is nagyon segítőkésznek mutatkozott, csodálkozott, hogy ennyire messze vertem fel a tanyám itt a hátsó zugban. Előzékenyen megadta a telefonszámát, bátorított, hogy éjfélig nyugodtan hívjam ha bármi baj van, itt lakik a faházban szemben a túlsó parton. Beszélgettünk még egy darabig, aztán jó éjszakát kívánva elköszöntünk.
Annyira szépséges és békés volt minden. Huba le-lement a tóhoz inni, én ki ültem hol egyik, hol másik stégre, aztán néma csodálatba esve gyönyörködtem a naplementében, a percről percre változó színekben.

















Végül eltűnt minden, leereszkedett az est, én pedig összeszedve a motyómat lementem a stégre mosakodni. Nagy volt a kísértés az úszásra ebben a végtelen csendben, de annyira kedvesen helyet adtak, hogy nem mertem kockáztatni. Ez mégis csak egy halastó. Inkább csupán alapos pacsálást rendeztem a deszkákon ücsörögve, aztán bebújtam az alvós gatyába, magamra ráncigáltam a két poláromat és bekuckóztam a hálózsákba. Micsoda nap!! Mennyi élmény! Milyen gyönyörű alkony és milyen hatalmas békesség a szívben! A fűben ott szuszog kutyabarátom. Ez maga a boldogság!










Web Statistics