2016. szeptember 29., csütörtök

Apró örömök





Amikor rozmaringos, sült zöldségeket vacsorázol és a hozzávalókat a saját kertedből húzgálod ki.
Na jó, a krumplit nem, azzal nem bajlódom a kiskertemben.



2016. szeptember 28., szerda

Dupla vagy semmi





Az utóbbi időben kétszer is lemaradtam sziklamászásról. Egyszer az időjárás szólt közbe, pedig akkor a szlovákiai Szitnyára terveztünk menni, másodszor pedig a munkarendem volt az akadály, mert míg a többiek a falra kapaszkodtak, én maximum az öregotthon lépcsőire.
Múlt hét pénteken viszont legalább Lacival kijutottunk a sziklánkhoz. Igaz nem voltam valami fényes passzban,  mászópajtásom meg is jegyezte, hogy bágyadtnak látszom. Mondtam neki: mert az is vagyok. Szóval túl sok reményt nem fűztem a teljesítményemhez, de nekem az is nagy örömet okoz, ha látom a társam ügyeskedését.
Most vittem masinát is, hogy meg tudjam nektek mutatni a sziklánk hosszabbik oldalát. Igaz a teteje koránt se látszik, mert egyrészt áthajlás van rajta, másrészt mert magas. Ahogy utólag számolgattuk 13-15 m lehet.
Laci elkészítette a standot, aztán elindított engem az utamra. Fogalmam se volt, most meddig sikerül majd feljutnom, de legalább küzdöttem. Az eleje, az elindulás elég nehéz, utána meg az a nehéz, hogy kifárad az ember, pedig  látja, hogy még messze a teteje. Néhol viszont adódott olyan lehetőség, hogy biztos támaszt találva a lábamnak, neki lapulva a falnak, karjaim leengedve tudtam kicsit pihenni. Mert leginkább a karjai fáradnak ki az embernek, sokszor már remegésig. Közben persze ne úgy képzeljétek, hogy  erkélyen áll az ember, csak épp valami peremen, amin jobban meg tudja vetni a lábát. Ilyenkor kellett biztassam magam: Most ne gondolj rá, hogy magasan vagy, csak pihenj! Ne gondolj rá, ne gondolj rá, ne gondolj rá!
Mert ha belegondolok úgy igazán, akkor még képes vagyok bepánikolni. :-)
Eljutottam addig a pontig, ahonnan múltkor le kellett jönnöm. Úgy éreztem, ha itt is pihenek kicsit a falhoz lapulós módszerrel, akkor tán képes leszek tovább  mászni. És képes voltam! Hú, képes voltam!  Lihegtem meg minden, de mégis egyre feljebb jutottam és már eltűntem Laci szeme elől, vagyis magasra jutottam. Egyszerűen nem is értem hogy sikerült, de ott találtam magam az utolsó kis teraszon, amin múltkor Laci hihetetlen sokáig kínlódott. Egészen el kellett oldalaznia az egyik irányba, hogy feljutást találjon, de még ott is hosszasan keresgélt és próbálkozott.
Felnéztem egyenest és úgy véltem fel lehetne itt is kapaszkodni, nem kell oldalaznom. Ha megpróbálom, tulajdonképp mit veszthetek? Hallottam lentről Laci csodálkozó hangjait ahogy elkezdtem kapaszkodni. És huh, ott volt a stand karabinere. FEL TUDTAM MÁSZNI A HOSSZÚ OLDALON MÁSODSZORI PRÓBÁLKOZÁSRA!
Annyira boldog voltam, és Laci is annyira megdicsért. Nem hittem, hogy ez sikerülhet. Vagy legalábbis nem hittem, hogy máris sikerülni fog. A csuda se tudja mitől függ ez, hisz még azt se mondhatom, hogy jó formában voltam. Nem volt könnyű, egyáltalán nem, szinte hihetetlen volt az egész. Olyan sikerélmény töltött el, amire nagy szükségem volt. Ha az embernek nincs sikerélménye, hajlamos elkedvetlenedni, nincs ami tovább lökje.
Megérdemeltem hát egy mászópajtási sisakkoccantást és Laci elismerését. Ő se hitte, hogy feljutok, s annál inkább csodálkozott, főleg az utolsó teraszról való kapaszkodásomat dicsérte meg.
Most már rajta volt a sor, hogy útnak induljon.





Laci igyekszik felfelé. Időnként akkorákat nyög, mintha legalábbis szülne. :-D Szerintem ezt ő igaziból észre sem veszi, mert annyira koncentrál.



Baltás ember :-) No nem favágáshoz van szükség a szerszámra, hanem az útjába eső mozgó köveket kiverni vele. A karját az embernek meg muszáj rázogatni időnként, mikor már nagyon fáj és görcsös.




A legfelső terasznál pajtásom újra elcsodálkozott, vajon nekem hogy sikerült egyenesben felmásznom. Igaziból fogalmam sincs, csak azt tudom, hogy ott fenn akkor megoldhatónak tűnt, de ez persze nem jelenti azt, hogy legközelebb is sikerülni fog. Volt már olyan rész, amit először megmásztam, aztán később csak kínlódtam vele, és már kezdett mumussá válni.
Mikor Lacit leeresztettem, még kísérleteztem az út elején egy másik feljutási módszerrel, ami végül egészen parádésra sikeredett, mert amolyan guggoló formába leereszkedve a falon lógva lendültem fel egy messzebb lévő fogásra. Már másodszor meg harmadszor nem tudtam ezt újra megismételni, de fenemód izgat a dolog. Laci is próbálgatta.
Közben hallottuk, ahogy a sípálya felől bőg egy bika, ez aztán megkoronázta a mászást.

Nagyon boldogan mentünk hazafelé. Irtóra szükségem volt erre a mai sikerélményre, egészen feldobódtam tőle. Elég sokat gyötörtem magam itthon a létrán és már valamiféle állandósult, soha nem szűnő izomlázam lett, aminek nem találtam az okát. Nem értettem, miért lesz újra meg újra az izomláz, miért nem szokok hozzá végre ehhez a fajta terheléshez.
Most még a fájdalmat is elfeledtem nagy boldogságomban, meg is ünnepeltük Lacival ezt a klassz délután két kupica Vénemberféle pálinkával.


Vasárnap aztán újra lehetőségem lett falat fogdozni, mert egy kis csapat érkezett, hogy megrohamozzuk azt a sziklát, amit még tavaly találtunk teljesen véletlenül Lacival egy hegyi csatangolás alkalmával. Fel is tettem ide képet róla, akkor még csak vágyakoztam, hogy bár lenne kötelem.
Autóval mentünk ki ameddig lehetett, mert ilyenkor elég sok batyu van, cipelni kell az egész felszerelést. A sziklát aztán már gyalog közelítettük meg.


Az erdő mesés és csodás, nem lehet megunni ezt a látványt








A sziklák tetejénél lévő tisztáson száz meg száz őszi kikerics pompázott. Épp tavaly is akkor jártunk itt, mikor találkozhattunk velük.




Először a standot kellett megépíteni, aztán szép sorban leereszkedtünk a kötélen. Ez is egy külön tudomány, számomra még nem volt teljesen világos, hogy kell összekötni a hevedereket, karabinereket, kötélgyűrűt, ereszkedő eszközt, hogy az összeálljon egy működő, biztonságos rendszerré. Hibázni nem lehet. Ezt még párszor el kell majd ismételnem, hogy rögzüljön bennem.
Az is izgis, hogy fentről el kell indulj a mélységbe miközben irányítod a csomók meg karabinerek halmazát. Leesni nem tudsz, mert van egy úgynevezett pruszik csomó ami vész esetén megtart, mert terhelés hatására rászorul magától a főkötélre. De ettől függetlenül mégis kicsit félelmetes bele a semmibe.




Bogit is hamar sikerült megfertőznünk ezzel a szenvedéllyel, nagyon nem is kellett noszogatni. Itt készül életében másodszor mászni.



Olyan ügyes volt, hogy csak na! Hihetetlen boldogság töltötte el, mikor felért és kimászott a tetejére. Lekukucskált, és örömtől sugárzó arccal kiabálta le nekünk: Sikerült felmásznom! Egyedül! :-)




Pihe, az "öreg" mászó volt az egyik fő biztosító ember. És nem csak a földön, de a sziklán is ugyanebben a bakancsban mozgott, ami számomra hihetetlen. Ráadásul úgy szaladt fel a falon mint a gyík.



Az ügyesebbje mindenféle bravúros pózokban jutott fel, én csak tátottam a szám és nem győztem csodálni őket. István februárban kezdte el ezt a sportot, igaz nagyon gyakran műveli is, de ettől függetlenül úgy csimpaszkodott mint valami maki.
Ezek a képek nem igazán adják át a szikla magasságát, valahogy életben mások. Igaz István is jó hosszúkás fiú. :-)




Roci a másik "öreg" könnyed szökellésekkel viharzott föl, s közben vidáman mondogotta: Juj, de rég csináltam ezt! De jó ezt csinálni! Látszott, hogy a vérében van a dolog, teljesen otthonosan mozog  a falon.



Klaudia mint egy kis harcos, bátor pókocska akár foggal-körömmel is felküzdi magát.



Pipulka csak olyan sima, mezei gyaloglós pózban óvatoskodik, miközben Bogi és Pihe fentről biztatja. Tán majd egyszer belőle is válhat csimpaszkodó maki vagy fürge gyík, ha kitartóan gyűri a falakat. Hej, ha már gyerekkorában elkezdhette volna!





Hja kérem, azért az nem mindegy a falon, ki milyen magas. Míg István szinte két-három fogással felér a tetejére, addig Klaunak igencsak kell araszolnia a sikerért.  :-D




Fényben és vidámságban fürdik a mászócsapat. Nagyon klassz nap volt, reméljük még kapaszkodhatunk együtt máskor is fiúk, lányok, ifjak és vének! Milyen érdekes, hogy itt nem számít a kor. Teljesen különböző X-ek elférnek egymás mellett, mert mindannyian ugyanazért rajongunk. Pedig igazán nagy volt a szórás, de ez egy pillanatig se tűnt fel.





2016. szeptember 26., hétfő

"Ugye érzed a Föld így ringat el"




Egy szeptemberi túrámat még valahogy nem sikerült leírnom, hát  bepótolom. Jó is most kicsit visszagondolni rá, igazán kellemes elutazni az akkori napsütésbe.
Tudtam, hogy már nagyon hamar rövidülni fognak a napok, így mindenképp szerettem volna még egy hosszabb kirándulást beiktatni. A szabadnapomon, hétfőn erre sort is kerítettem, szerencsére az Ég jó idővel ajándékozott meg.
Nagyon érdekes, hogy miután elhatároztam, hogy én ugyan már senkire nem várok és senkinek nem könyörgök, hanem elindulok egyedül járni a hegyeket, s nagyon meg is szerettem ezeket a magányos bandukolásokat, úgy hozta a sors, hogy idén tavasszal voltam utoljára magamban kirándulni. Mindig akadt társ, szinte hihetetlen volt, pedig tulajdonképp már nem is kerestem ilyet magamnak, hisz annyira boldog voltam egyedül is az erdőben. Egész nyáron voltak barátok, ismerősök, s mostanra nagyon megkívántam, hogy újra kettesben legyünk a heggyel. Ha az ember egyszer megérzi ennek a varázsát, azt hiszem ugyanúgy vágyik rá, mint arra, hogy legyen társ néha.

Felnyergeltem a régi bicajomat, az ócskát, ami teljesen tönkrement a munkában, a szolgálatit mégse vihetem ki az erdőbe. Ezzel viszont az volt a baj, hogy a középső, leginkább használt fogaskerekei teljesen szétkoptak, így csak a legkönnyebben és legnehezebben tekerhető verzió állt rendelkezésemre. Előbbibe azért fáradtam el, mert irdatlan sokat kellett tekerni és közben alig haladtam, az utóbbiba pedig azért, mert nagyon nehéz volt tekerni, ráadásul az út végig emelkedett szünet nélkül. Próbáltam váltogatni, de egy idő után már annyira kifulladtam és annyira megfájdultak a térdeim, hogy muszáj volt pihennem.










Kb. egy órát nyomtam felfelé a bicajt, s már majdnem ott voltam, mikor észleltem, hogy a hátsóm nagyon lapos. Hűha, megijedtem. Ha lyukas, akkor nagy bajban vagyok, mert pumpa nincs nálam, s mire lefelé jönnék délután, addigra totál leereszt. Csak reménykedni mertem miközben kikötöttem egy fához Királyházán, hogy hasonló állapotban találom majd, mert nem lenne kellemes hazáig tolni fáradtan sok km-t.
Már tekerés közben is egy dalt dúdolgattam a Dzsungel könyvéből, amit mostanában sokat hallgatok, s ez a napom mottójává vált:

https://www.youtube.com/watch?v=Z4kiZzNrdns


A kirándulás eleje nem a legidillibb a jégkár miatt, hisz hiába volt már tavalyelőtt, még mindig rengeteg lehordatlan fa van a hegyen, s ez az egyik fő útvonala a munkagépeknek. Ebből következett, hogy széles, saras, pocsolyás, teherautónyomokkal szétszaggatott úton kellett haladni. Egy helyütt találkoztam a lovas erdei munkások tanyájával is, ahol most csak a pacik voltak otthon.
Kis kitérőt tettem a Tűzköves-forráshoz, ami azért különleges, mert nem a szokásos ki csövön folyik a víz, hanem egy négyzet alakú mélyedés van faragva a kőbe, aminek sarkába egy keskeny csatornácskán érkezik a sziklából szivárgó víz, s ott gyűlik össze.




Két ilyen négyzet van,  a második szinte olyan, mintha inkább kifelé domborodna a növények között








A jégkár itt lenn is nagyon csúnya munkát végzett



És a favágók is. :-(
Rengeteg " hulladék" fa van elhajigálva, ami nem csak hogy nem esztétikus, de iszonyú pazarlás is szerintem. És nehogy azt higgyétek, hogy esetleg a szegényebb embereknek szabad ide kijönni gyűjtögetni. A teherautók is csak nyomkövetőkkel ellátva járhatják az erdőt és olyan drágán adják a fuvarozóknak a fa m3-ét, hogy nem éri meg nekik szállítani. Közben már bocsánat a kifejezésért, de szarért-hugyért megy a fa Szlovákiába az erőműbe.
Ugye azt gondolnátok, most itt nagyon olcsón jutunk ilyen kár után a tüzelőhöz? Igen, én is ezt gondolnám, ha nem itt élnék.  100.000 ft-ért vettem idén a felhasogatott 4 m3 tüzelőmet, amire egy évig kellett spórolnom, és ez csak úgy elég (talán), hogy csupán az egyik szobámat fűtöm.
Közben itt fekszik az erdőben szemétként az út mentén, félig földbe taposva, összegányolva a rengeteg fa.
Jó darabig tartott, míg ennek a hatása alól kicsit fel tudtam szabadulni, és arra koncentrálni amiért jöttem: hogy örüljek és élvezzem a természetet.




Az ösvényen a jelzést mostanában festették újra szorgos kezek. Ez a szakasz  teljesen járhatatlan volt a rengeteg kidőlt fa miatt, és még most is sokat kell kerülgetni, egyensúlyozni. Számtalan jelzés egyszerűen eltűnt, muszáj volt megújítani. A völgybe két oldalról bedőltek a fák, rá a patakmederre. Kész labirintussá változott a régebben szépen járható ösvény.




Ahol nem maradt fa, ott kövekre került a vadiúj festés




Egyes fák a mindenkori jelzésfestők kedvenceivé váltak :-)



Itt már nagyon meredeken elkezdett emelkedni az ösvény. Szerencsére a hátizsákba bedobtam a nyári lifegős nadrágom, hamar át is kellett vennem. Többször  megálltam lihegni, annak azonban örültem, hogy lassan-lassan eltünedeznek a kidőlt fák, és végre beértem az igazi rengetegbe.



 Fellélegeztem. Az érintetlen erdő és én. Hurrá! És a hollók! Jaj, a hollók csudálatosak! Olyan hangos surrogással, szárnycsapásokkal húznak el az ember feje felett, hogy az valami hihetetlen. Micsoda erő van ezekben a fekete madarakban! Csapkodhatnám én ezer évig is a kezeim-lábaim, akkor se tudnék ilyen fenséges hangot kiadni. A szabadság hangja, a boldog, könnyű, de egyben erőteljes szárnyalásé. Ha egyszer meghallod, soha nem feleded, ahogy az ölyvek vijjogást, vagy a szarvasok bőgését sem.



Játszik a fény a fák között



Sok kapaszkodás után értem el a Pogányvári-kaszálót. Tudtam, hogy ez kikericses hely, rögtön el is kezdtem őket keresni a hatalmas, egész nyáron -nevével ellentétben- kaszálatlan réten.



Mesések ezek a kis törékeny jószágok. Az ember inkább tavaszi virágnak gondolná, de a kikericsek fordítva dolgoznak. Először levelet majd termést hoznak, nyáron azonban ezek elszáradnak, selymes virágaik csak ősszel, a hagymában raktározott tartalék tápanyagból fejlődnek ki fittyet hányva a hidegebb időkre.









A napsütötte tisztás után igazi mesebeli, bükkös rengetegben vezetett az út. Az ilyen helyek annyira megdobogtatják a szívemet. Már a hegy magasabb régióiban járunk, mennyi, de mennyi mindent mesélhetnének ezek a fák, ha odatapasztanánk fülünket a törzsükhöz. Itt tényleg azt érzed, hogy nincs semmi más a világon csak a rengeteg erdő, a csend, a  béke, a nyugalom, s ebben a végtelennek tűnő nagy hegyben a kicsi te, tele a lelkedben minden elképzelhető gyönyörűséggel. A szív meduzzad, a tüdő kitágul, az erekben melegen susog a vér, kevés a hely a testedben, csak ki kéne repülni belőle, csak kiszárnyalni mint a hollók és lebegni vagy hasítani a fák fölött, a sziklák fölött bele a nagy kék mindenségbe.
Ilyesmit mindig csak magányos túrán érzek, talán ezért is vágyom újra meg újra megtapasztalni.
-Nem félsz egyedül?-kérdezik sokszor ismerősök, kolléganők vagy az öregecskéim.
Félni?? Óóó, mitől? Ettől a csodától, amit az erdő a tenyerén nyújt neked, ha elfogadod? Mitől? A madaraktól, a bogaraktól, a pillangóktól, a vadaktól, recsegő ágaktól, vihartól? Érhet baj, persze, hogy érhet, mint bárhol másutt is. De az ember élete nem telhet állandóan félelemben, és hiszem, hogy a Teremtő vigyáz rám, kíséri a lépteimet.










Hát lehet ennél gyönyörűbb egy ösvény?




A napfény igazi festőművész



Ahogy kanyarogtam az úton, jobboldalra tőlem mély völgy zuhant alá, s valahonnan a másik oldaláról, a távolból megszólalt egy szarvasbika. Ez már mindennek a betetőzése volt. Fenséges előadás, amitől megremeg az ember szíve.
Lassan oda kellett érnem a Pogányvárhoz, ami egy bronzkori földvár a hegycsúcs tetején.
Éppen azon morfondíroztam, hogy pisilnem kéne, s már-már lekucorogtam nem foglalkozva fölösleges elbújással, mikor tapsot hallottam. Valaki egyszer, határozottan összecsapta a tenyerét.
Mglepődve nézegettem körbe, mikor kiáltást hallottam az úttól távolabb. Két fiatal üldögélt a földön, tán falatoztak és azt hitték egy társuk megy arra, azért jeleztek. Megkérdeztem tőlük, valamilyen felmérést végeztek. Na az aztán szép előadás lett volna, ha a pucér fenekem pucsítom feléjük az ebéd mellé. :-D
Hát szóval az erdőben néha még akkor se vagy egyedül, mikor arról szentül meg vagy győződve, tehát pisiléskor használj fát, bokrot, mélyedést, akármit fedezékül. Legalábbis ha lány vagy. :-D
Az út egy nagy, széles kanyarulat után végül tényleg már a sáncon vezetett, s felértem a meredek Pogányvár tetejére, ahonnan ugyanolyan meredeken kellett leereszkedni.
A lejtő aljában varázslatra bukkantam, de megmondom őszintén, ezt már én is csak otthon, a képeket nagyban kinyitva fedeztem fel.
Egy angyalgyerek üldögélt békésen az egyik hatalmas fán, és onnan fújta harsonáját a világba. Hegyes térdecskéi, fürtös hajacskája olyan bájosan illeszkedtek ebbe a mesevilágba, hogy annál szebbet elképzelni se lehet halandó embernek.





Mikor később valaki látta ezt a képet, megkérdezte: Ez valami látványosság a hegyen? :-)
Ki tudja, ha máskor megyek, más napszakban, más évszakban, más fényeknél, lehet előlem is elbújt volna a kis angyal, de most megmutatta magát.
Azonban a faóriás önmagában is megér egy misét, elég látványosság csak így is.




A lejtő alján kis tisztás, a tisztás szélén megint csak csoda egy ezüstfehér, százfelé nyújtózó facsoport személyében.
Egyfolytában egy mesekönyv lapjain jártam becsszó, s még szerencse, hogy volt nálam fotómasina, mert egy szavamat se hinnétek el.




Üde párnácska




Az erdő később maradt ugyan bükkös, de átalakult ligetessé, szellőssé






Ez a széles út haladt, haladt, haladt egyre feljebb, mígnem elértem a Csóványost, a Börzsöny legmagasabb csúcsát. Nagy csend fogadott. Időnként egy-egy neszezésre azt hittem, na érkezett valaki, de mégsem. Soha nem tartózkodtam még egyedül itt fenn, ez teljesen szokatlan és új élmény volt. Legalább egy vagy két turista, terepbicajos mindig akadt.
Felmászva a kilátóba is minden lentről jövő zajra felkaptam a fejem, de csak a madárkák voltak az alattam magasodó fák lombjai között.
A kilátás pazar volt, sokáig elidőztem fenn, bámulva a kicsit már őszbe hajló hepehupákat.






Lefelé egy másik jelzésen indultam, ami a Pogányvár gerincével szomszédos bércre vezetett. Mindjárt közel a kilátótoronyhoz intim pillanatokat kaptam el, igyekeztem nem sokáig zavarni a romantikát, de muszáj volt néhány felvételt készítenem. :-)











Aztán itt is a rengeteg nagy bükkösök, de mindig más arculattal







Újra kidőlt fák között kellett haladni, aztán lassan elértem a Sasfészek-bércet. Különösen kedvelem az olyan keskeny ösvényeket, amik a gerincek tetején futnak, két oldalukon a völgyekbe  zuhanó,  hol enyhébb, hol egészen meredek lejtőkkel, vagy éppen sziklafalakkal. Hát ez ilyen.






Szeptemberi üde pázsit és hívogató napocska



A Sasfészek-bércről leereszkedve megint szörnyen siralmas a látvány. Erre már elpucolták a jégkár maradványait, de ami utána maradt, az végtelenül nyomasztó. Itt-ott néhány gyufaszál még próbál csupaszkodni a magasba, de mindenütt a gépek által feltúrt talaj, a törzsek csonkjai.






Vidítónak  találkoztam egy katicivel. Nem harlekin, hanem igazi, hagyományos hétpettyes. Ki gondolta pár éve, hogy majd kuriózumnak számít a gyerekdalok hőse.



A Nagy-Mánát magát nem érintette szerencsére a baj, de jobbra és balra tőle a völgyekben mindenütt katasztrofális. Nagyon elszomorított ez a dolog, mert ez a hely annyira vadregényes volt régen, az ember úgy érezte, nincs se vége, se hossza az erdőnek akármerre is néz. Most ahogy a gerincen haladtam, balra csak egy keskeny erdősáv maradt meg, különben teljesen le lehet látni az addig áthatolhatatlannak tűnő völgybe. A Pogányvár gerincét, ahol felfelé jöttem és most jobbra esett tőlem megkímélte a kár, de az oldalban rengeteg fa hevert gyufaszál módra. Onnan hangokat is hallottam, talán az útközben uzsonnázó felmérők lehettek. Visszhangzott szavuk át a völgyön idág.







A Nagy-Mánáról visszatekintve a Pogányvár és a Csóványos felé, ahonnan jöttem



Gyönyörű hely, a Holló-kő mellett a szívem egyik csücske. Van valami nagyon békés, marasztaló hangulata.  Egy Bibliai rész jut róla eszembe:

"És hat nap múlva magához vevé Jézus Pétert és Jakabot és Jánost, és felvivé őket csupán magukban egy magas hegyre. És elváltozék előttük;
És a ruhája fényes lőn, igen fehér, mint a hó, mihez hasonlót a ruhafestő e földön nem fehéríthet.



És megjelenék nékik Mózes Illéssel együtt, és beszélnek vala Jézussal.
Péter pedig megszólalván, monda Jézusnak: Mester, jó nékünk itt lenni: csináljunk azért három hajlékot, néked egyet, Mózesnek is egyet, Illésnek is egyet."
















Az ösvénytől valamivel lejjebb kicsi emléket vehet észre a figyelmes szemlélő. Vajon kinek állíthatták? Mindenesetre varászlatos helyet választottak.
















Itt én is csak arra vágytam, hogy leheverjek a fűbe, s bár hajlékom nem volt, most megtette derékaljnak a pulóverem is. Az időre pillantva meglepetten láttam, hogy igazán hamar megtettem ezt a kört és még legalább egy órát maradhatok kedves helyemen.
Zizegett a fű, s én összekuporodva élveztem az egymás után sorjázó pillanatokat. Mindig éppen azt az egyet ami tartott.




Nehéz szívvel ugyan, de a sok pillanat elmúltával odahagytam szeretett bércemet egy jövőbeni viszontlátás reményében és elkezdtem az ereszkedést az igen meredek lejtőn túrabotomba kapaszkodva.


Ez az ökörfarkkóró majd jövőre fog virágozni, de most is nagyon szép








A favágók csinos kis ebédelőhelyet készítettek maguknak tűzhellyel, hokedlikkel, asztalkával, mindennel, amivel kell.




Folyamatos volt az ereszkedés, szinte gurultam  a Tóth Péter emlékhelyig, amit egy falunkban élő, természetszerető fiatal tanárnak állítottak, aki itt zuhant le a mélybe egy szikláról. Ha erre elmegyek, megkongatom a tető alatt lógó csengő-bongó,  tiszta hangú szélcsengőt, ami messze elhallatszik a hegyek között.









A szemüveg régebben nem volt itt, vele azonban még szívbemarkolóbbá vált a hely




A domb tetejéről még egy pillantás a távolba, utána pipiskedő tyúklépésekkel lehet csak továbbhaladni. Hogy miért?



Hát ezért! Az út annyira meredek, hogy inkább való tátrai síugrósáncnak, mintsem arra, hogy fát szállítsanak rajta. Mennyi lehet? 70 fokos, 80 fokos szög? Fogalmam sincs, de épeszű sofőr nem indul meg rajta. Pedig itt bizony lejár a nagy teherautó megrakva. Azt hiszem nekem tele lenne a gatyám, ha én ülnék a volánnál. Kolléganőm férje arról híres, hogy ő az egyetlen, aki a leglehetetlenebb helyeken is képes levinni a fával dugig pakolt járgányát. Bátorság, vakmerőség, ki tudja? Nekem még gyalog, erősen a botomra támaszkodva, apró lépésekben is elég volt lecsúzdáznom. Az egyetlen könnyebbség az, hogy a víz és a gépek már az összes földet lehordták kőig az útról, így legalább nem csúszik annyira.








Legurulva visszakapcsolódtam arra az útra, amin a túra elején elindultam. Szerteszét az eldobált fák, s itt is találkoztam a favágók leleményességével egy sámli kapcsán. Szabályos négy lába volt. :-)




Délutánba hajolván az idő a lovacskák gazdái is előkerültek tanyájukon. Egyikük kinn mozgolódott a lakókocsi körül, mire odaköszöntem. Válaszolt, majd hallottam, hogy a kocsiból kérdezi egy hang, hogy kinek köszönt.
A választ már nem jól értettem, de az arra hitetlen hangon való reagálást igen:
-Iiiiitt???

Úgy látszik csak furcsa még erdei emberek szemében is egy hétfői napon egyedül kódorgó nőszemély a rengetegben. Pedig ha tudnák, hogyan ringat a föld és hogy surrognak a hollók, s miféle varázslatos dolgokkal lehet találkozni öreg fákon ha magadban bandukolsz, cseppet sem csodálkoznának.



Web Statistics