2018. július 21., szombat

Haiku









Új hang nyírfámon.
Még csak barátkozunk, a
kabóca meg én.

2018. július 11., szerda

Bőség



Tavaly nagyon csúfos esztendő járt a kertre a hatalmas mínuszokkal és a húsvéti hóeséssel.
Idén úgy néz ki bepótolja a Teremtő sokszorosan. Hála neki!

















































2018. július 6., péntek

Nevenap







Mondtam Hubának, hogy koccintsunk Csaba egészségére. Túlságosan nem volt lelkes, csak unottan vakarózott. Muszáj volt az ő adagját is meginnom.






2018. június 26., kedd

Mi kell még?





Esővel telve
hordóm. Hegyem hív. Mi
kell még a nyárhoz?






2018. június 25., hétfő

Ismeretlen ismerős





Néha onnan jön vigasz, ahonnan az ember legkevésbé várná. Tudom, ilyen a világ körforgása, valakinek adsz, aztán lehet egészen máshonnan kapsz, valaki olyantól, akinek még soha nem segítettél semmiben.
Alig-alig ismerős, szinte idegen üzenetét találtam minap a fb-os postaládámban. Semmi mellékelt szöveg, csak egy kis videó amin ő gitározik, de valami csodálatosan. Százszor meghallgattam egymás után, nagyon jól esett a szívemnek. Igaziból nem is értettem miért küldi nekem ezt egy szinte ismeretlen ember.
Megköszöntem neki és leírtam, milyen sokat jelentett. Azt válaszolta, eredetileg a párjának írta a zenét, de aztán elküldte egy rákkal küzdő barátjának, aki éppen CT-re várakozva kapta meg és mézként simogatta őt. Ekkor azt gondolta, talán nekem is jót fog tenni, mert olvasta, hogy apum meghalt.
Úgy szerettem volna nektek is megmutatni, de sajnos erre nem kaptam engedélyt, amit persze teljes mértékig megértek, hisz elég személyes az egész. Hát higgyétek el enélkül is, hogy igazán szép!


2018. június 24., vasárnap

A fák fölött






Nyakadban hordtál 
egykoron, most lám elférsz
két tenyeremben.













2018. június 10., vasárnap

216 év




Nagyon rossz mikor az ember elveszíti egyik szülőjét, de utána mégis ott van egy kapaszkodó a másik személyében. És habár tudja a megváltoztathatatlant, mégis-mégis reméli, hiszi, hogy az a másik még soká itt lesz.
13 év elég hosszú, és mégis annyira kevés, annyira hamar elfogy.
Szembesülni a ténnyel, hogy az ember végképp árva lett....nem is tudom mikor értem majd ezt meg teljes tudatommal, mert most még valószerűtlen. Most még csak olyan, mintha majd nemsokára megint haza mehetnék, és apu főzi a kondérnyi kajákat, aztán majd veszekszik velünk: Csomagoljatok, csomagoljatok, mit csináljak én ezzel a sok ennivalóval???
De már nem fog veszekedni velünk senki. Senki nem főz már nekünk karácsonyi meg húsvéti meg szülinap lakomákat, senki nem bicajozik hajnalban a pékhez, hogy mire kelünk, ott legyen a friss sütemény, és a megfőzött kávé sem vár majd a piros pikszisben a konyhában.
Napok óta melankóliás vagyok, rám ült a szomorúság, mintha többé nem is akarna innen elmozdulni.
Persze tudom, hogy elfog. Majd idővel, majd szépen lassan...csak az ember képes legyen kibírni addig.
Napok óta csak emlékek hada jár-kel a fejem zegzugaiban, ezernyi apró dolog.
Mikor egyszer régen apu el akarta nekünk mondani, mi a kívánsága, így kezdte: "Ha pillanatnyilag meghalok...."
Hatalmasat hahótáztunk: Jól van Papa, de csak pillanatnyilag halj meg!

Az egyik legvidámabb, legéletigenlőbb ember volt a világon. Erre kell gondolnom, ezt kell tovább vinnem örökségként! Muszáj!


Unokája Kata, aki baba korától rengeteg időt töltött a nagyszülőknél, így írt róla:

"Örökké szeretni foglak.
Nem csak nagypapa voltál, hanem apuka is, az életem legelső és legerősebb szerelme.
Az életem legnagyobb hőse. Akire mindenki felnézett, akinek életerejét ámulva figyelték. Az a végtelen jóindulat és szeretet ami belőled áradt,az a fel nem fogható önzetlenség, egy életen át elkísér majd.
Azért a húslevesért, amit főztél, azért a nótázásért két pohár száraz bor után, azokért a szülinapokért, azokért a nyarakért, amikor beléd kapaszkodtam a bicikli hátulján, azokért hétvégékért amiket melletted tölthettem, örökké hálás leszek.
Azt mondtad, mindig azt mondtad 300 évig fogsz élni. Lecsaltál 216 évet, Papa. Kérem azt a maradék 216 évet.
Azt a maradék 216 szülinapi sütögetést, azt a 216 töltött paprikát. Szeretnék még neked legalább 216 könyvet venni, és nézni ahogy olvasod. Szeretnék még legalább 216 alkalommal feküdni és hallani ahogy együtt énekelsz a Dankó rádióval.
Ez talán a legnagyobb fájdalom, amit 26 év alatt éreztem, és ez még 216 évig fog tartani.
Remélem a nagyival bepótoljátok az elmúlt 13 évet.
Örökké szeretni foglak Titeket. Végtelenül hiányoztok. ❤"













































2018. május 23., szerda

Potyogós





Ma reggel boldog voltam, mert sikerült valami jót tennem.
Nem direkt, csak úgy hozta a véletlen.
Egyik nénivel beszélgettünk az udvarán, mikor fél szemmel láttam, hogy az istálló ajtajában a földön, beleolvadva a szürke porba mintha mocorogna valami. Jobban odapillantottam, hát egy csepp tollpamacs az. Kicsi, drága, édeske madárfiók. Még nagyon pici. Benn az istállóban pedig idegesen cikázik a plafon alatt fecskemama.
Nézem-nézem, hol lehet a fészek, kérdezem Maris nénit is, meg is látom hamar egyik gerendához tapasztva. Nosza, ott egy kissámli, ami igaz billeg mint a fene, de tenyeremben a fiókával felágaskodok rá és behelyezem a sárzsebbe. Valahogy gyanús, nagyon üresnek tűnik. Kérdezem Maris nénit van-e másik fészek, vagy tán kirepültek már a fiókák? Másik fészek van, igen, ő nem tudja kirepültek-e, de minden hajnalban jön és kinyitja az istállóajtót, hogy tudjanak ki-bejárni. Miért nem hagyja nyitva-kérdezem, mire azt válaszolja, jönnek a rókák meg a nyestek. Hát igen, nálam is előfordult már sajnos, hogy épp csak kikeltek a rozsdáskák, másnapra el is tűntek, az utálatos nyest elhordta őket mind. Meghatódom Maris néni gondoskodásán, pedig nehezére esik már a járás, mégis hajnalonként útra kel hátra az istállóhoz.
Nézelődöm hát tovább, rálelek egy másik gerendán egy másik fészekre. Ez lesz az! Magasabban van, mint az első, ide már hokedli köll, de van az is egy ilyen régi istállóban, felállok, benyúlok óvatosan és meglepődök. Hoppá, ebben még csak tojások vannak, még sem járok jó helyen.
Vissza minden! Első fészeknél újra ugrás, most már inkább a nem billegős hokedlira, és óvatos vizsgálódás. Ejnye a kis büdös mindenüket, hát úgy meglapultak a fészek alján a többiek, hogy nem vettem észre őket. Így már minden rendben. Kicsi drága fecske babák nagyra nőjetek!

2018. április 20., péntek

Ridikül





Az öregotthon folyosóján összeszaladtunk Maris nénivel, aki teljesen fellelkesülten kezdett beszélni:
-Azt hittem benne voltál a Ridikülben!! Nézem, nézem, há ez rokony, jaj, há ez Erika!!!
-Tényleg??-kérdeztem hasonlóan fellelkesült hangon, hogy igazodjak hozzá-És miről beszéltem?
-Azt nem tudom.



2018. március 29., csütörtök

Bár mindenki...





Sok temetésre járok, gondolom az átlagembernél sokkal többre.
Van amikor elsírom magam még mindig, van, hogy csak állok-állok és már semmit nem érzek, nem tudom mitől függ ez, mitől nem. Általában én már előbb búcsúzom. Ha benti lakó és még ott érem mielőtt elviszik, óvatosan felemelem a fehér lepedőt, elköszönök, megsimítom az arcát, kezét, volt akit meg is csókoltam búcsúzóul. De számomra ezek már üres testek, hidegek, kemények, csupán valamiféle papírdobozok, amiket kiraknak a bolt elé, miután kipakolták belőlük a polcra az árut.
De bennem ezernyi élő emlék.
Van olyan nénim, aki több éve meghalt, mégis benézek mai napig az udvarába ha ott megyek el, és nem tudom megszokni, hogy már nincsen. Van, kinek meglátom a fényképét itt a gépemen, és eszembe jut sok kedves kis epizód, számtalan szeretetmorzsa, s már pityergek is.

Az idei esztendőből még alig telt, de már annyi rossz dolog történt, hogy egész évre elég lenne. Csak temetünk egyfolytában, és más egyéb tragédiák is árnyékolják kis kollektívánk életét. Szerencsére összetartó csapat, eddig még senki nem maradt vigasz, támasz nélkül, s ez rettenetesen sokat jelent mindannyiunknak.

Nyáron lesz hetedik éve, hogy véletlenségből belecsöppentem ebbe a szakmába, vagy inkább hivatásba, bár hitem szerint nincsenek véletlenek. És bár hiába halt már meg sok kedves saját gondozottam ez idő alatt, most történt először olyasmi, ami szerdán történt.
Egyik olyan nénimet temettük, aki már nem lakott otthon, az állapota rosszabbodása miatt lánya elvitte magához, s ott éldegélt vele. Karácsonykor beszéltünk telefonon, elmesélte, hogy ott is van "dadája", mint amilyen én voltam. Nagyon örültem, mert erőteljes, élettel teli volt a hangja, nem olyan kis gyámoltalan, és zavarodott, mint mikor elköltözött a faluból.
Ez katolikus település, a szokásos ceremónia zajlik, de most  a református vagy egyéb temetésekhez hasonlóan felsorolták Maris néni életútját is, fontosabb állomásait, jellemző tulajdonságait, s végül a családot, hogy kiktől búcsúzik: gyerekeket, unokákat, dédunokákat, szomszédokat, barátokat s végül engem és másik gondozóját is.
Csak álltam és álltam, mint akit különös nagy tisztesség ért, nem is tudtam hirtelen hová lenni. Az otthonban lakóknál van, hogy megemlékeznek a nővérkékről, de ilyen, hogy engem név szerint említsenek a hét év alatt még sosem fordult elő.

Nagyon nagy vigaszom volt, mikor megtudtam, hogy Maris néni szépen halt meg. Reggel felébredt, kiment, de mondta a lányának, még kicsit visszabújik, míg készül a reggeli. Mire a reggeli elkészült, ő már végleg elaludt.
Előző nap ünnepelték a születésnapját, köszöntötte a család, boldogan készült a húsvétra.

Óóó, bár mindenki így halhatna meg!






Web Statistics