2020. január 9., csütörtök

Egy nem tipikus mai fiúcska




Egy cikket szeretnék a figyelmetekbe ajánlani, ami nekem nagyon megmelengette a szívemet.
Gondolom, néha én is valami csudabogárnak számítok, hogy nem veszem igénybe a technika egyes vívmányait, hogy nincs okostelefonom és nem is tervezek beszerezni, hogy bár sokat járom az erdőt,  nincs GPS-em csupán papír térképem, de van erről egy elképzelésem, amihez egyelőre tartom magam. Nem mondom, hogy soha nem fog megváltozni, mert ki tudja mit hoz a jövő, és ha valakinél van emilyen okos eszköz akivel túrázom, cseppet sem határolódom el tőle és elismerem, hogy hasznos, de én boldogulok ezek nélkül is.
No de ha én fura vagyok, akkor milyen lehet egy 19 éves fiatalember, aki papír térképek alapján indul el a nagyvilágba, nem fb-ozik és kézzel írja a naplóját?
Én minden sorát, minden szavát élveztem ennek a cikknek és a szívembe zártam ezt a fiúcskát.


https://www.turistamagazin.hu/hir/hazajottem-mert-jollaktam-a-csenddel?fbclid=IwAR3l01goWQsFcXIfDtXMOmK4J6LaACGoEN2_7TMBT9uVHmLbWwhPQJ1ovlE



2020. január 6., hétfő

Szilveszteri túra




Mi mást is csináltam volna szilveszterkor, mint irány az erdő.
Zsóti barátommal megbeszéltük már korábban a túrát, de ha nem jön én akkor is nekivágok. Végül még egy jelentkező akadt Laci személyében aki Kecskemét mellől érkezett. Őmiatta viszont elég későn indultunk neki a reggeli tervezett helyett, így biztos volt a sötétben való lejövetel.
A fiúk teljesen rám bízták magukat, igaz általában én kullogtam leghátul, de azért mindig elirányítottam őket, hogy merre menjenek.
Volt mászás, esés, puffanás, vadak teperték le egyik bajtársat, besikerült egy, még a '14-es jégtörés után maradt jó kis fakidőléses szakasz, aztán valami térkép által sem feltüntetett seggmeredek bércen való ereszkedés, végül vagy másfél-két órán át való sötétben menetelés, akarom mondani bukdácsolás kb. 6-7 átkeléssel fűszerezve a patakmeder félig jeges kövein. Szóval minden, ami egy valamirevaló Börzsönyjárónak dukál szilveszter napján. Este jutalomként jóféle házi körte és rakott sajtos tészta, aztán édesded durmolás kutyástul, macskástul.
Persze előbb még átvészeltük a durrogtatást, amit Huba harciasan ugatva dühösködött végig az udvar közepén, Mamusz viszont már az első puffnál hozzám szaladt és nyüszögött. Ő inkább a ház biztonságos belsejét választotta a hadviselés helyett. Vicces volt ez a felállás, mert máskor Huba a nyuszi és Mamusz a bátor.



Gyönyörű napsütést fogtunk ki




Ezüst patak




Zsóti haját is befényezte a napsugár, ez nagyon tetszett nekem :-)





Ez itt egy hard fogkefe




Bükk óriás




Csapatom ma csupa fickókból állt. Mindenki szép rendben, mint a katonák




Szalonnát is hoztál Gazdanő?





A téli napfény és a bükkerdők mindig elvarázsolnak. Az a különös kékes-szürkés-ezüstös szín, ami a rozsdás avar  között még hangsúlyosabbá válik utánozhatatlan.






Vakarózó fa. Ezt már jól megdolgozták a szarvasok az agancsukkal.










Mint egy katedrális oszlopai




A meredek emelkedőt nem mindenki viselte jól, Laci kidőlt :-D Huba és Mamusz szorgalmasan igyekezett őt újraéleszteni.






 Sikertelenül. Így aztán a hős, hűséges kutya őrizte a hős katona holttestét. 






Nimááá, ezen a fatörzsön meg felmászott egy cica!






Szeretem az ilyen különös ábrákat és formákat, ráadásul mindig Katici jut róluk eszembe, hisz ő folyton kiszúrja az ilyesmit.




Sajnos a napocska a túra felénél elbújt. Így jár aki hiába kel korán mégis későn indul. :-D De legalább a szép színekben gyönyörködhettünk.





Egy sziklán gyönyörű, növőben lévő jégcsapokat találtunk, ezek fotózásával jól el is ment az idő











Az utolsó, visszanéző napsugarak még felcsillannak a jégcsodákon













A lefelé ereszkedés nagyon meredek volt, elő is került a túrabotom, amit mostanság elég keveset használok, de itt nagy szükség volt rá. Egyre inkább ránk ereszkedett a félhomály, de még szürkületben sikerült elérni a völgyet amin felfelé jöttünk. Én nagyon szeretek fejlámpa nélkül ballagni, elég sokáig lehet így látni. De ha már valaki felkapcsolja, utána rossz, mert a fény elvakít és nem tud hirtelen a szem a szürkeséghez visszaállni.  Én igyekszem a lehető legtovább lámpa nélkül haladni, no meg szeretem is ezt a hangulatot. Zsóti viszont világított, hát próbáltam tőle lemaradni. Még így is besikerült egy hatalmas bukfenc. :-D Csak-csak felvillant az a fejlámpafény amott előttem és ez megzavart. Akkora sziklának mentem neki, hogy szabályosan átbukfenceztem felette. Hiába, a térdem alatt már sötétségbe borult minden. Szerencsére nem lett semmi baj, csak röhögtem egy jó nagyot és örvendeztem, hogy a fiúk jóval előttem járnak és nem látják a csúfos előreszaltót.
Még kitartottam egy darabig, de a patakon való átkeléshez már muszáj volt nekem is a fény.
Sokszor mulatok magamon, mert ezeknél az átkeléseknél tiszta fostos vagyok, nem nagyon megy az egyensúlyozás, sokáig elpipskedek, mire átjutok. Közben a sziklán meg minden további nélkül mászogatok felfelé. Ki érti ezt?

Végül csak lebotorkáltunk a  hegyről, a fiúk nagyon köszönték a túrát. Laci ráadásul amúgy egyedül búslakodott volna otthon, ha én nem telefonálok rá.
Úgy 17 km lett a végeredmény, de ezt csak onnan tudom, hogy Zsótinak van mérőkéje. Ettől függetlenül kb. én is ennyit éreztem a lábamban, másnap meg a karomban is, a lefelé túrabotozástól.
Huba és Mamusz persze legalább ötször ennyit mentek, de ez nem látszott rajtuk. Otthon nyúltak csak el, ahogy az már lenni szokott.

Megyezetünk abban, hogy soha jobb szilvesztert. Túra, barátok, kutymákok, finom vacsora, hát kell ennél több?












2020. január 4., szombat

Kincsesláda mélye





A cím  hangaztos, és nekem valóban kincset ér az alábbi fotó, persze ne számítsatok valami nagy durranásra.
Már említettem tán régen, hogy van egy zárt csoport, ahol szülőfalumról, annak életéről lehet látni régi fotókat. Egy velemkorú nagyon lelkes és kedves hölgy az, aki nem kímélve időt, energiát, kutatgatja a még fellelhető ilyen képeket, szerzi be hozzátartozóktól, szkenneli és tölti fel az internetre sokunk örömére.
Karácsony előtt egy nagyon szép, régi viseletbe öltözött lányokat ábrázoló képen szemetszúrt, hogy egyikük vonásai nagyon hasonlítanak anyuéra.
Az ünnepek alatt nővérem hozta fel a dolgot, aki megmutatta nekem a telefonján ezt a képet, mert ő meg mamát vélte benne felfedezni. Izgalomba jöttünk, mert ha kettőnknek is feltűnt, akkor csak van benne valami. Kérdezősködtünk, próbáltuk összerakni a képen lévő többi szereplőt is. Megmutattuk anyu nővérének, aki ugyan már idős és nem úgy gondolkodik ahogy kéne, de ő is rábólintott, igen ez a mama és a komaasszonya, lánykori barátnője is rajta van.
Szóval most örvendezek ennek a fellelt kincsnek, aminek a létezéséről nem is tudtunk a családban.







2019. november 22., péntek

Szarvas-kőn októberben





Madárraj lebeg,
árva felhő megy,
nem únjuk nézni
egymást - én és a hegy." 


Li Taj Po




Öreg-sózó








Kilátás a Magas-Börzsöny puklijaira
(Elől az Öreg-sózó, mögötte középen a Halyagos, attól jobbra a három kis pukli a Kuruc-bérc, attól balra a Drinó patak-völgye)






Szemben a Godóvár (amin a tisztások vannak) és Miklós-tető








2019. november 6., szerda

2019. november 3., vasárnap

Az erő legyen veled!




És persze sose fogyjon ki a csont a kutyatálból! :-D









2019. október 26., szombat

Kettétört











Kettétört szívem
te már nem látod belül
hófehér maradt.



2019. október 12., szombat

Ketten








Hogy ide találj,
együtt világítunk a
barátom és én.



2019. szeptember 13., péntek

A boldogság vadregényes útjai





Nagyon szeretem Tamás Rita Ne pánikolj, sportolj! nevezetű oldalát. Mindig rendkívül ösztönző cikkeket ír és saját példájával is bemutatja amire másokat bíztat. Mindene a sport, ez segítette át élete nagy tragédiáin, nehézségein. Megbirkózott a rákkal, a pánikbetegséggel, magánéleti válságokkal, s azon igyekszik, hogy másokat is bátorítson. Hol hírességek, hol egészen hétköznapi emberek történeteit meséli el, ezzel adva erőt, reménységet azoknak, aki betegek, megfáradtak, küzdenek a kg-okkal vagy egyéb nehézségeik vannak.
Rendkívül tetszett, mikor egy egészen idős hölgyről írt, aki már nem fiatalon kezdett el futni s a maratonig jutott. Valahol kicsit magamat láttam benne, hisz majd 50 évesen kezdtem a sziklákat kóstolgatni, néha még kicsit magamat is bolondnak tartva ezért. Hozzá is szóltam a cikkhez, s legnagyobb ámulatomra Rita megkeresett, hogy szívesen írna rólam. De hát én nem vagyok semmi különös....persze ne legyek a jónak elrontója, álltam elébe, ha ő úgy érezte, ez esetleg másoknak jelenthet valamit. Ő már pedig úgy érezte, így hát emailben elküldte a kérdéseit, fotókat kért, s azt mondta, majd szól, ha megjelenik a neten.
Eltelt pár hét, aztán hónapok, én úgy gondoltam végül érdektelen lett a dolog vagy nem volt idő a megírására, mígnem egy másik cikkhez való hozzászólásom kapcsán egészen véletlenül derült ki, hogy pedig bizony megjelent, csak valószínű a rengeteg elfoglaltság miatt Rita engem elfeledett értesíteni.
No de bánja kánya, végül fél év csúszással én is értesülhettem róla, s bevallom meghatottan olvastam el az írást, ami bizony nem is rövid és még képes galériával is ki van egészítve.
Elhoztam nektek is:



http://www.csupasport.hu/turazas/a-boldogsag-vadregenyes-utjai-16506/?fbclid=IwAR1NmOFRKS1DzQ0JNY6XqIRmcLmMHEwAthyhMvJ8FwLnpJSHjx2dpqY89n0



2019. augusztus 27., kedd

Hiányos









Hiányos a hold.
Akárcsak szuszogásom
éjjel a párnán.



Web Statistics