Haiku

 

Felhők a hegyek

között. Higgadt haldokló

lennék a csúcson.

Babics Imre

Nagybörzsönyi horgásztó

 

Zsóti barátommal tettünk egy kirándulást január 1-én. Ködös idő volt, de később kiderült az ég.

A horgásztó nagyon hangulatos volt így is, ráadásul egy autóból fél percre kiugró, gyors fotót készítő lányon kívül senki nem volt ott. Persze, ilyenkor mindenki pihen az éjszakai muri után. Mi pedig csöppet se bántuk ezt.

A képek alatti linken a tó fölött épp elkaptuk a déli harangszót, csodás volt. Szemben a ködkabátba burkolózó Magyar-hegy és körben a nagy csend, nyugalom.

Jó volna, ha ilyen lenne az egész esztendő!

Zsóti szüntelen előttem járt, de türelmesen viselte totyogásomat és mindig bevárt.

https://www.youtube.com/watch?v=Bnn-pSw229k

Rénszarvas kisasszony

 

Tesómnak készítettem karácsonyra

Semmi

 

Nem nagyon szeretek már semmit.

Az élet két éve abból áll, hogy kínlódva ledolgozom a napomat, alig várom, hogy végezzek, aztán átkínlódom az éjszakát, mert a fájdalomtól két éve nem tudok normálisan aludni, aztán kezdődik az egész elölről.

Egy értelmetlen és tartalmatlan semmi.

Ki tudja meddig kell még így létezni...

Gyuri padja

 

Délelőtt ködös idő volt, de dél körül kisütött a nap, így útnak indultam, mert szerettem volna felkeresni Gyuri padját.

Gyuri sok éven keresztül volt itt erdész, az Ő emlékére és tiszteletére állították ezt a kis csodát.

Huba kutyám tőlük került hozzám kölyök korában, s habár eleinte sok baj volt bele, később kiigazodtak a dolgok, s rengeteg utat bejártunk együtt itt a Börzsönyben.

Egy másik szál is kötött hozzá, mert kedves gondozottam, Margit néni az anyósa volt. Többször is összefutottunk nála, mikor a hegyről hazafelé tartva beugrott a mamához, aki fiaként szerette. Margit néni rengeteget mesélt nekem a faluról, az erdőről, a régi dolgokról, a férjéről, gyerekeiről, unokáiról én pedig nagyon szerettem hallgatni.

Így hát mikor megtaláltam a csendes, félreeső kis bércen az egy törzsből kifaragott padot, nem csak Gyurira emlékeztem, hanem Margit nénire, Julikára és sok minden más is eszembe jutott.

Olyan béke és nyugalom volt ott, hogy akár a tenyerembe tudtam volna venni.

Habár már későre járt az idő, még egyszer előbújt a nap a felhők mögül és aranyra festette az erdőt. Fölöttem halkan neszezett egy őszapó csapat, ci-ci-cii-mondogatták egymásnak, közben ágról ágra reppentek hosszú farkukat billegetve, míg el nem tűntek a völgy fölött.

Huba merengve bámulta a távoli bérceket, s a pad körül így október végére még néhány sárga virágocska is kinyílt a hajdani erdész tiszteletére.

Első randevúm a kajakkal

 

Van kedved evezni jönni?-hívott fel minap egyik Laci barátom.

Azonnal rávágtam, hogy igen, bár azt hozzátettem, hogy csak kétszer ültem életemben kenuban s akkor is társakkal, no meg tudok ugyan úszni, de nem érzem biztonságban magam mély vízben.

Nem baj, kapok úszómellényt.

Hát rendben.

Aztán mikor indulás előtti nap olyan üzenet jött, hogy :Felpakoltam a hajókat, reggel találkozunk Szobon!

No szóval akkor hirtelen valami gyanú kezdett kerülgetni. Hajókat?? Többesszámban? A nemjóját, ennek fele sem tréfa, erről nem volt szó, hogy nekem egyedül kell ülnöm egy hajóban...

Pedig bizony úgy volt.  Be is tojtam rendesen, mikor úszómellényestől, a tárolókban a cuccaimmal és vizekkel megrakodva vízre lettem bocsájtva azzal a jelszóval, hogy most átmegyünk a túlsó partra!

De várj!! Hogy kell ezt fogni???  Jó-jó,  a kör átmérőjű  a bal kezemben, az ellipszis  a jobban. Rendben!

Jaj, de váárj! Hogy kell vele evezni??

Aha, értem, jó.

Bruhaha, akkor még azt hittem ez magától menni fog.

Jaj, és még váárj, hogy kanyarodik?

Úgy gondoltam az összes szükséges információt megkaptam, így aztán nekiveselkedtem, hogy átjussak a Duna túlsó partjára, mert hogy az az árnyékos oldal, ott fogunk haladni. Kicsit ijesztő volt benn süppedni a kajakban a víz színével egy szintben, halovány emlékeim szerint a kenuban mintha magasabban ültem volna. Tudtam ugyan, hogy stabil jószág, mégis illegő-billegő lélekvesztőnek tűnt benne lebegni a Duna közepén. Uhhh, mire vállalkoztam???

Azzal persze első felbuzdulásomban nem számoltam, hogy  a hajó nem azt akarja, amit én.  És igazság szerint a következő három napban sem akarta mindig azt amit én. Nem vagyok egy túlságosan logikusan gondolkodó ember, de mindenáron meg akartam logikusan érteni, hogy miért kezd  csak úgy ni magától befordulni valamerre, mikor én nem azt akarom. Pedig állandóan be akart. És én rém dühös kezdtem lenni, mert hiába akartam teljes bedobással visszakanyarintani egyenesbe, nem állt kötélnek ha fene fenét evett se. Attól kezdve ő már csak kanyarodott, kanyarodott, evezhettem én akárhogy, húzhattam én a legnagyobb tőlem telő erővel, akkor is befordult, aztán szépen karikáztunk 360 fokban. A karjaim egy idő után beton kemények lettek, úgy éreztem egy tapodtat se fogok már tudni tovább menni, hasonló volt az érzés, mint mikor a sziklán kapaszkodnál felfelé, de már teljesen lemerevedik az izmod. Próbáltam hát ugyanúgy rázogatni a karjaim, mint mászás közben. 

Halálos menet volt, az egyszer biztos.

A part közelében kellett aztán szépen haladni, persze ha nekem az ment volna, bruhaha, de minden energiámmal arra koncentráltam, hogy legalább valamelyest egyenesben tudjam tartani a ladikot. Pedig oly szép helyeken haladtunk, de alig mertem félre nézni,mert azonnal jött a 360 fok. 

A legizgalmasabb és számomra szörnyen félelmetes rész az volt, mikor a parttól be kellett jutnunk a folyó közepén lévő szigethez, ami táborhelyet adott nekünk. Addigra már rájöttem, hogy milyen hullámokat tud csinálni egy motoros hajó, és milyen frankón tud az engem dobálni. És semmi esetre sem akartam egy ilyen élményben részesülni a folyó közepén, ahogy haladok át a szigethez.

Szerintem hirtelen annyi adrenalin termelődött bennem ettől a félsztől és olyan elánnal kezdtem csapkodni az evezőt a sziget irányába, hogy egy delfin se jutott volna nálam gyorsabban a célba.

Mikor a folyó közepén is megtámadott a veszedelmes 360, teljes torokból kiabáltam vele: Neem! Neem!! Neem!!!

Ez az egy alkalom volt, hogy én győztem. 

Későbbi napokban, mikor a táborhelyről elcsalinkáztunk ide-oda, volt olyan hely, ahol ugyanazon a ponton 3X fordított körbe, hiába mentem neki újra meg újra. 

A Helemba-sziget volt a táborhelyünk, aminek a felső csücskében kötöttünk ki. Ez egy keskeny sziget Szob és Esztergom között kb. félúton, lenti részén itt-ott horgász tanyákkal, de ez a fenti csúcsa már elég vadregényes, amolyan rejtelmes sziget érzésem volt. A partja gyönyörű kavicsos, benn tele öreg fákkal, rengeteg holtfával, uszadékkal és persze sajnos szemét is volt bőven amit a víz összehordott, de a part szép tiszta volt.

A napok folyamán képes voltam órákat ülni a kavicsok között, nézegetni, rakosgatni, gyűjtögetni őket és mindenféle képeket formálni belőlük. Nagyon jól éreztem magam a szigeten. Itt a csücsökben nem is volt más rajtunk kívül. Csodálatos volt csak üldögélni a parton és bámulni a fákat, a vizet, az arra haladó hatalmas és kisebb hajókat, integetni az evezőknek, pár szót váltani horgászokkal, éjjel baglyot hallgatni, várni, hogy reggel odaérjen a napsugár a fövenyre.

A pihenés, heverészés mellett csalinkáztunk is kicsit  a környéken. Egyik délután körbe eveztük a szigetünket, akkor láttam, hogy az alsó felében még működő horgásztanyák is akadnak, vagy vannak akik csak egyszerűen kiköltöznek kempingszékestül, sátorostul, bográcsostul a partokra és jól érzik magukat hétvégén. Szemben a szlovák parton valami üdülőszerűség lehetett, a szombati tam-tam diszkónak azt hiszem nem igazán örült senki, de ezt szerencsére egy nagy széllel érkező eső elmosta.

Máskor a Helembai-hegység sziklái alá eveztünk el, ott szintén van egy szép sziget, de sajnos az alacsony vízállás miatt most nem lehetett megkerülni. A partján szürke gémek, kócsagok álldogáltak, még messziről is jó volt őket látni.

Alkonyatkor egyszer erős vadszag csapott meg, csodálkoztam is, hogy ennyire áthozza a szél a parton magasodó Helembai-hegységből. De hát a hangok is felerősödnek a víz felett.

Másnap a társam némi időre magamra hagyott míg elment ellátmányért, így felfedező útra indultam. Akkor jöttem rá, hogy valaha a sziget ezen részén is voltak horgász tanyák, de mára  a legtöbbjük csak rom, pedig valaha nagyon szép kis házikók lehettek, körülöttük virágos kerttel, padokkal, asztalokkal. Most viszont kísérteties volt az egész a mindent benövő dzsumbujjal, a csenddel, az enyészettel,a tudattal, hogy magam vagyok. 

Ahogy ott halkan bóklásztam és fotózgattam, hirtelen lefagytam, mert 2 m-re tőlem egy kis vadmalac keresgélt orrát a földhöz nyomva, annyira elmerülve, hogy észre sem vett. A következő pillanatban pedig már láttam kissé távolabb a nagyokat is több kicsi társaságában a fák között. Annyira megdöbbentem a nemvárt dologtól, mert álmomban sem gondoltam volna, hogy ezen a keskeny szigeten vaddisznókba botlom. Azt ugyan tudtam, hogy remek úszók, úgy tűnik a kocák ide jöttek át szülni, mert rájöttek ez számukra zavartalan hely.  Na de mégis csak egy szigetecske ez! Nincs is hová távolabb menjek, mert nem nagy a sziget szélessége, ha nem lennének a fák, átlátni simán rajta. Most mi a fenét csináljak, ezek pont a táborunk irányába bóklásznak! Hová kerüljek, ha nincs hely??! Ilyen helyzetben még nem voltam. A Börzsönyben számtalanszor találkoztam vaddisznókkal, na de ott van heeely, tááágas! A malacos kocákat jobb elkerülni. :-D Mozdulatlanul álltam egy fa mögött, aztán némi várakozás után csak elindultam visszafelé olyan füttyszóval, ami a torkomon kifért. Legalább próbáljanak valahogy kitérni előlem az isteandták vagy menjenek úszni vagy csináljanak amit akarnak, de hadd jussak vissza a táborhoz!  Egyáltalán mi a fenéből tartják fenn magukat, mit esznek ezek itt ennyien??

Hogy hol haladtak el újra mellettem fogalmam sincs, de aznap már nem láttam őket. Talán a sziget másik oldalán bandukoltak visszafelé, ahol meredeken szakadt le a part. Egy helyütt megtaláltam egy vadmalac maradványait is.

Most már értettem, miért éreztem én alkonyatkor nagyon erős vadszagot. :-D

Négy nap volt az egész táborozás, de annyi élményben volt hirtelen részem. Pedig igaziból nem is történt sok minden, csak bénáztam egy kajakban, keringőztem a Dunán, kavicsokkal babráltam, kidőlt öreg fákat csodáltam, nagyokat ettünk, fröccsöztünk, pár órára megosztoztunk egy postagalambbal  a szigetcsücskön, aki oda szállt le megpihenni és új erőt gyűjteni. Csak az éjjelek voltak gyötrelmesek, mert mióta fájnak az ízületeim, nem aludtam soha végig az éjszakát még otthon dunnákkal és párnákkal kibélelt ágyon sem, nemhogy sátorban.

A sziget orrát még  a haza indulás előtt jártam körbe, átbukdácsolva a köveken, kidőlt fákon. Fantasztikus volt látni a víz munkáját,  néhol egész barrikádokat alakított ki. Ekkor találkoztam újra egyik malackával, de most észrevett és hamar lelécelt.

• 
  

Hód rágta törzsek

Hihetetlen mi mindent találni az uszadékban. Ez csak két kép a hűtő, tűzhely, flakonok tömkelege mellett.

 

Hazafelé újra el kellett érni a szigetről a partot, de most nem volt olyan adrenalinos a dolog, szép lassan evezgethettem, nem jött semmi hullámcsináló motoros épp, pedig hétvége volt. Útba ejtettük a Szobtól nem messze lévő zátonyt is, ami most jócskán kinn volt a vízből. Laci mesélte, hogy itt hatalmas összeröffenést szoktak tartani a motoros hajósok, idén még színpadot is szállíttattak a zátonyra akkora volt a buli. Most is voltak páran kikötve, s míg ott nézelődtünk, akkor is jött három hajó, szelfizett is bőszen az egyik szépség a jacht orrában fenemód, mondtam is Lacinak mi is bekerültünk a felvételbe. :-D Utána a tetkós barátja vitte ki ölben a zátonyra.

Kicsit ijedt voltam, mert ezek pont ott kötöttek ki, ahol mi megálltunk és félő volt, hogy  mikor indulunk, majd az alattomos 360 fok vagy a sodrás neki lök engem ügyetlenkedőt valamelyik luxus járgánynak. Igyekeztem marha lassan és marha óvatosan lavírozni közöttük, mikor hallom az egyik fedélzetéről: -Majd engem a hölgy kivisz. 

Felnéztem a csudatestű izmos fazonra: Éééén?- s valahogy úgy jött ki a mozdulat, mintha elindultam volna felé, mire ő mentegetőzve mosolygott:

-Jaj, nem! Kimegyek én magam.

Csudálkoztam is, hogy tán csak nem kell kivinni a térdig érő vízben az izomtestűt?

A zátonyon összesen két, sokat látott fácska küzdött az elemekkel, el nem tudom képzelni, mennyi látszhat ki belőlük magas vízálláskor és hogy élik azt túl. 

Amúgy a homokszigeten valamikor fennakadt egy uszály is és ott tanyázott sokáig, mert nem bírt

 elszabadulni.

Ügyesebbnek nem lettem ügyesebb a négy nap alatt, mert összesen egyszer sikerült megakadályozom, hogy megpördítsen a folyó de sebaj, megtanultam megadni magam a sorsnak és újra meg újra elölről kezdeni a harcot. Ráadásul gazdagabb lettem vagy három vízhólyaggal és számtalan kék-zöld folttal amit a beszállások során szereztem, mikor próbáltam két lábam közé venni a kajakot.

Szóval nem volt azért eredménytelen a hosszú hétvége. :-D