2019. január 18., péntek

Hat lábon a Cserhátban 3.




Szeptember 10. Szendehelytől Ősagárdig




Bevallom őszintén az indulás pillanatáig nem mertem felvenni a hátizsákot. Kicsit féltem is, de leginkább fel akartam magam spanolni. Tudom, hogy őrült és teljesen logikátlan taktika.
Emlékeztem a legelső vándortúrára, mikor kb. 20 kg-os zsákot cipeltem, és a kezdő percekben azt hittem nem leszek rá képes. De mégis képes voltam, pedig a Fogarasi-havasok nem alacsony és nem igazán kiépített hegyei közt vándoroltunk 2-2500 m magasan. Az utolsó kenyérmorzsáig mindent vinni kellett, mert ott a gerincen nincsenek barátságosan hívogató hütték mint az Alpokban, az egész hihetetlenül vadregényes.
Igaz a barátnőmmel annyi edzést azért csináltunk, hogy megpakoltuk a zsákjainkat lexikonokkal és mentünk egyet a Budai-hegyekben, hogy mégis lássuk, mire számítsunk. Persze ez gagyi volt ahhoz a valósághoz képest, ami a Fogarasban várt ránk.
No, most még ennyit se csináltam. Nem fej homokba dugása volt ez, inkább arra apellálás, hogy a helyzet izgalma, s, hogy úgyis mindenképp vinnem kell a cuccot majd erőt ad, mint ahogy erőt adott annak idején sok éve is, és az elkövetkezendő  túrákon mindannyiszor. Persze ez mások számára semmiképp nem követendő példa, ez teljesen egyedi stratégia. :-D Mindenesetre az ember sok mindenre képes ám, amit nem is tud magról.
Hát akkor vágjunk bele a nagy kalandba, lesz ami lesz! Ha 5 km-re jutok, akkor annyira, de a makacsságom nem engedte volna, hogy meg se próbáljam.



Laci és Kata ígéretükhöz híven elfuvaroztak bennünket Szendehelyig, itt találkozik a Börzsöny és a Cserhát






Az utolsó térképtanulmányozás még indulás előtt. Míg én  kutakodok, Laci a fegyverhordozó :-D






Hátizsákok fel! Menetre készen!








Éééééés...indulás a Cserhát dimbes-dombos vidéke felé! Talán itt látszik legjobban a teljes batyunk.





Mákos Huba, a túrakutya kalandra készen





Neki még fogalma sincs, hogy ez nem a szokásos napi túra lesz, szalad előre. :-)





Első szólózásra éppen megfelelő vidéknek tűnt, mert teli van kis falvakkal és nem különösebben magasak a dombok, viszont sok szép látnivaló ígérkezik.
Az ösvény kezdetén, amin elindultunk, hamar emlékhelybe ütköztünk, amit alaposan megszemléltünk, tisztelettel adózva a híres elődnek. Itt halt meg Rockenbauer Pál 1987-ben.





Nem tudom ti hogy vagytok vele, de én nagyon szerettem gyerekkoromban a Másfélmillió lépést nézni. Mindig elvarázsolt, izgatottan vártam minden újabb részt. Gondolom akiben megvan a természet szeretete, a látnivalók, a falvak, régi mesterségek utáni érdeklődés, az már kiskorában kiütközik. Apukám szeretett hasonlóképp mint én térképeket bújni, bóklászni a réten és szőlőhegyen, anyukám pedig nyugdíjasként rengeteg buszos kirándulásra járt országszerte. Szóval mindkét oldalról örököltem némi géneket, hogy az legyek, aki lettem.






Ezeket a plecsniket gondolom az okostelefonnal lehet használni, de nekem olyanom nincs, így hát buta maradtam.







Eztán hamarost elértük a Gyadai tanösvényt, amit már rég szerettem volna látni.
Szépen kiépített hely, most is ott zsibongott épp egy gyerekcsapat a játszóterén. Ösvények, kis tavacska, ismertető táblák, előadások tartására szolgáló épületek várják a kicsiket és nagyokat. Az egész tanösvény 5 km hosszú, szóval bárki könnyen bejárhatja, igazán érdemes meglátogatni, főleg gyerekekkel.









A pihenésül szolgáló padoknál és asztaloknál meg is főztem az első kávémat, hogy vidámabban folytatódjon az út. Huba nem kívánt reggelizni, inkább csavargott a környéken, még fogalma sem volt, mi vár rá, bár sokszor mondogattam neki, hogy túrára készülünk, de bizonyára a szokásos egy napos kiruccanásra gondolt. Most még semmi nem tűnt fel neki, csak később kezdett szokásával ellentétben le-leheveredni az út mellett.






A tanösvény gyönyörű, egymást követő zöld réteken vezetett keresztül, amelyek telis-tele voltak nyíló őszi kikericsekkel. Üde és friss volt a látvány, szeptember második hetéhez képest pedig igazán nyárias időt fogtunk ki, az előrejelzés is ilyet ígért.





Virág a virágok közt












A térkép szerint egy helyen le kellett térnem a tanösvényről, hogy Ősagárd felé kanyarodjak, de az út jelzetlennek volt feltüntetve. Ez eléggé megzavart, mert a valóságban piros négyzettel találkoztam, ilyet viszont a térképem nem mutatott. Keresgéltem más megoldást, találtam is, igaz, ahhoz tovább kellett még jócskán mennünk a tanösvényen, de inkább bevállaltam azt, mintsem, hogy rossz felé kanyarodjak. Huba persze nem szólt semmit, ő bőszen követett, bármerre is mentem. Most már nem rohangált minduntalan előre, mint egyébkor szokott, nagyjából egy tempóban haladtunk, pedig én a nagy batyuval a hátamon nem voltam valami fürge nyúl.







Utunkba esett az Óriások pihenője a maga fapallóival és nagyra méretezett tűzrakó helyeivel, majd mocsárjárást imitáló cölöpökön kellett lavírozni, amit Huba inkább kihagyott, de én még batyustól is megpróbálkoztam vele. Nyugodtan idétlenkedhettem, mert hétfő lévén üres volt a tanösvény, nem nyüzsögtek rajta a látogatók.
















Kevésbbé bátraknak van járda, a még kevésbbé bátrak pedig, mint kutyám, maradhatnak akár a sima talajon is :-D




A Naszály lábánál haladtunk, jobbra végig felnézhettünk rá 





Ha vadvirágokban nem is akadt már bőség, azért néha ránk mosolygott az ezernyi őszi kikericsen kívül más is





És egy kiürült madárfészek. Vajon merre járhatnak a kirepült fiókák?







A facsoportokkal elválasztott rétek egymást követő sokaságával nem tudtam betelni. Minden évszakban szépséges lehet ez a vidék.








Egy helyütt úgy döntöttem levágunk egy kanyart egy jelzetlen úton, hogy majd elérjük az országos kéket, ami legurul a Naszály csúcsáról. A terv jó lett volna, csak épp a kéket nem akaródzott meglelni. Ha pedig az ember terhet cipel a hátán, nem annyira van kedve össze-vissza kacsázni, utakat keresgélni, bolyongani az erdőben. Szerencsére némi idő elteltével, ha a kék jelzést nem is, de egy aranyos házikót megpillantottam a fák között. Rögtön arrafelé vettük az irányt, hogy megszemlélhessük.





Előhámoztam a térképet, örömmel nyugtáztam, hogy rajta van a házikó, s így megpróbáltam újra tájékozódni. Itt kell legyen pedig nem messze a kék jelzés!





Leültem kicsit pihenni, uzsonnázni, majd egy forrást is felfedeztünk a vadászház közelében, amiből megkínáltam Hubát. Merítős lévén én nem annyira mertem belőle inni, nagyobb bizodalommal vagyok a kifolyósokhoz, de ebben most nem volt akkora a víz magassága, hogy ki  tudjon csurogni és frissüljön.








Huba viszont örömmel fogadta a hűs nedűt









Kicsit felfrissülve újra nekivágtunk, hogy megleljük a kéket, de valahogy sehogy se akart előkerülni, s minél jobban néztem a térképet, annál jobban nem értettem a helyzetet. Közben egy nagy fahordó teherautó is elzúgott mellettünk, ez volt az első mozgás, amivel találkoztunk ma.
Mintha valami nem stimmelt volna. Hiába haladtam arra, amerre szerintem kellett volna, nem találtuk és megint csak nem találtuk azt a fránya országos kék jelzést. Visszakerültünk az utolsó rétre, ahonnan le akartam vágni a jelzetlen úton. Valahol figyelmetlen voltam és már elhagytuk volna  az elágazást? De a térkép szerint nem. Akkor most mi a frász van? Gyalogoltunk visszafelé, de csak nem került utunkba az annyira keresett ösvény. Újra elő a térképet, már ki tudja hanyadszor, és akkor végre rájöttem, mi a csuda történt. Most tűnt csak fel, hogy még egy vadászház van a másikhoz nagyon közel, és én úgy tájékozódtam, hogy amazt véltem emeznek, ezért nem akart sehogy összeállni a kép, és ezért nem voltak az utak se ott, ahol kellett volna lenniük. Úgy éreztem a túránk kezd hasonlítani Malacka és Micimackó fa körüli kerengéséhez, s közben rádöbbentem, hogy valahol elhagytam az egyik vizes palackot is, ez így együtt nem volt túl bíztató.
Semmi kedvem nem volt újra hátraarcot csinálni is visszamászni azon az úton ahol leereszkedtünk, hogy megtaláljuk a kéket. Így hát elő a térképet hatvanhatodszorra is, hogy kiokoskodjam a megfelelő megoldást. Arra gondoltam, ha mégsem jutok dűlőre, a helyes kis vadászháznál majd megalszunk. Víz van, magamnak legfeljebb forralok belőle, tető van, szóval semmi vész. Végülis úgy indultam el, hogy mindegy mennyit megyünk egy nap, nem ez a lényeg, hanem, hogy sok mindent lássunk és jól érezzük magunkat. Persze jobb szerettem volna, ha eddigi fáradozásaink nem itt érnek véget, hanem legalább haladunk is valamit az utunkon, mert az elmúlt héthez képest most egészen elfogadható passzban voltam. Rejtett gondolatom, hogy talán az első falunál tovább jutunk, már most kútba esett.
Úgy láttam, ha átvágok toronyiránt az előttem futó kisebb  gerincen keresztben, akkor egy idő után bele kell ütközzek a kékbe. Nagy levegő, újra fel a zsákot és előre a remélt siker érdekében! Nem sokára vidítónak egy nagy tisztás szélén két hatalmas almakupacot, mit kupacot, egész hegyet találtam.  Csak úgy mosolyogtak. A vadaknak szórhatták ki, bár ilyenkor még bőven találnak ennivalót.




Egyet azon nyomban be is habzsoltam, egy másikat folyadékpótlásnak beraktam a zsákba. Huba nem kért.
Felfrissülve vágtunk neki az emelkedőnek, de egy idő után gyanúsan másfelé kanyarodott az amúgyis jelzetlen út, mint amerre én szerettem volna, hogy kanyarodjon, így ismét elő a térképet, aztán némi variálás után hátra arc, majd balra le egy nyiladékon, ami szerencsére nem volt benőve sűrűn aljnövényzettel.  Utána megint jobbra, sűrű fiatalosban haladtunk dagonyákat kerülgetve, de hiába hittem, mégse lyukadtunk ki a kékhez, maradt a jelzetlen bizonytalanság.





Végül lassan kiértünk egy tágas mezőre, napraforgótáblák mellett haladtunk, egyre messzebbről tekinthettünk vissza a Naszályra, ami végre, végre(!) távolodott. Persze a kék még mindig sehol.







De nézzünk inkább előre! Legalább egészen bizalomgerjesztő út van, az is valami. És süt a nap, gyaloglunk, szabin vagyok, juhéjj!! :-D









Távolodik a Naszály, ezt is megértük :-D





Azt hittem soha nem keveredek ki abból a völgyből, hiába volt gyönyörű. Délutánra azért némileg már frusztráló volt az állandó újra meg újra tájékozódni próbálás, zsák le-felvétel, vízzel való spórolás és önmagam biztatása, hogy majd csak lesz valahogy.
Egy idő után villanypásztor miatt kellett kerülőt tenni, aztán már azt gondoltam elérem a kéket, de mégsem, csak egy újabb emelkedő jött. Amikor azon felmásztunk és körbe tekintettünk az előttünk tágasan szétterülő mezőn, próbáltam felmérni, hol is lehet az a jelzett ösvény, de nem igazán jöttem rá. Viszont a környező szántókon túl már látszott Ősagárd széle, így jelentőségét vesztette jelzés, nem jelzés, haladhattunk toronyiránt szó szerint.
Most kezdtem érzékelni, mennyi is lesz kb. az a napi adag, amit képesek leszünk a málha cipelése és az esetleges kavargások mellett megtenni.
Egyelőre viszont örültem, hogy lassan beérünk a faluba, mert tudtam, itt biztos szállás  vár ránk egy ismeretlen ismerős személyében.




A szélső háznál mindjárt üdvözöltek 






Mosolygós pirospaprikák integetnek: Üdvözlünk a falunkban!






És végre, húú, hihetetlen de végre a fő útra kiérve megláttam az országos kék jelzést. Ez fenomenális!
Most akkor irány megkeresni a szállást!

Bélát, mint mostanában szinte mindenkit a neten ismertem meg, s mikor egyetlen rövid beszélgetés alatt megtudta, hogy túrázom, azonnal felajánlotta hétvégi házát ha arra járnék. Teljesen meglepett ez a hozzáállás. Soha nem találkoztunk, azt se tudja ki vagyok, maximum képeimet látta és ilyen bizalommal van felém! Szinte hihetetlen volt, még vissza is kérdeztem, hogy ezt tényleg komolyan gondolja-e? Összeakadtam egy olyan emberfajtával, akiből a mai világban már nem sok futkozhat.
Nos hát most jött el az idő, mikor arra jártam, megcsörgettem hát Bélát, áll-e az ajánlat? Ő sajnálkozva mondta a telefonban, hogy jaj, épp most ment onnan haza, az ajtó ugyan be van zárva, de az udvarba be tudok jutni, nyugodtan használjak mindent és elmagyarázta a ház helyét és a bejutás módját. Erősen faggatott, mire van szükségem, mert szól a szomszédjának, de nyugtatgattam, hogy semmire, van nálam minden, hisz úgy készültem. Semmiképp ne zavarjon senkit, teljesen jól megvagyok.

Hát a ház az valami csuda volt! Egy kincsesbánya, egy múzeum, egy bolhapiac, egy skanzen vagy mind egyszerre, csak kapkodtam a fejem, nem győztem nézelődni. Volt ott minden, amit halandó csak el tud képzelni, de még olyan is, amit nem.
Hiába csupán az udvaron tudtam tanyázni, semmiben nem volt hiány, ugyanis a kertben két sátor is állt teljesen felszerelve, mert Béla gyerekcsapatokat szokott itt táboroztatni. Millió játék, bicajok, boxoló hely, labda, kutya füle, macska farka, itt aztán nem lehet unatkozni az egyszer szent!







A kerítés ugyan nem kolbászból, de sílécekből és sícipőkből állt, gondolom ez is szorgos gyűjtőmunka eredménye.







Valószínű  Béla nem hitt nekem, vagy amolyan gondoskodó természet lehet, mert alighogy lepakoltam a málhát, előkerült a szomszéd, aki Zsolt néven mutatkozott be és kislánya Dorka.
Ők is kérdezték mire van szükségem és igyekeztem nyugtatni őket, hogy semmire, esetleg bolt van-e még nyitva, hogy Hubának vegyek valamit.
Az persze mint falun lenni szokott, délutánra már bezárt, így az aranyos kislány rögtön elszaladt, hogy hozzon Hubának a cicájuk tápjából, bár mondtam neki, hogy kutyám nem nagyon van oda a száraz tápért. De annyira jól esett ez a szívélyes vendégszeretet, hogy teljesen meghatódtam.
Apukája is rendkívül kedves volt, kérdezgetett az útról. Ezt én is csak kb. tudtam, ami biztos volt, hogy szeretnék felmászni Szanda várához és Becskén megnézni a sztúpát. Ez utóbbit ő is meleg szívvel ajánlotta. Valahogy azt is rögtön értette, miért vágyom csendre, nyugalomra telefonhívások nélkül.
A telefont napközben amúgyis kikapcsolva tartottam spórolás céljából, úgy beszéltük meg, esténként majd  mászópajtiéknak küldök sms-t, ők pedig továbbítják néhány aggódó emberkének. Ettől függetlenül jöttek a telefonhívások, de itt legalább volt lehetőségem az utántöltésre, mert a villanyóra dobozában találtam konnektort.
Attilának, mivel nála az erdőben nagyon bajos a térerő, s ha több szavas sms-t küldök neki, valami kutyulmány érkezik, csak ennyit írtam: Ősagárd.
A kedves szomszéd még búcsúzóul megígértette velem, hogy reggel szakítok útravalóul az almafájukról, aztán elköszöntünk egymástól.

Közben Attila felhívott:
-Oda kell érted menni??-kérdezte izgatottan, mivel ő ugye abban a tudatban volt, hogy ha esetleg nem jól vagyok, akkor akár el is jön értem.
-Jaaaj, neeem, csak itt alszom.
És hát igen, alakulhatott volna másképp is, de hihetetlen bolgogság töltött el attól a tudattól, hogy az első napot, ha nem is könnyen és zökkenőmentesen, de sikerült megcsinálni, mindketten megvagyunk, élünk, virulunk és máris rengeteg élményt szereztünk.

Vacsorára megettem a maradékot, teát főztem, aztán még felfedező utakat tettem az udvaron, fészerben, amit lehetett megvizsgáltam és újra elámultam Béla kreativitásán és lelkesedésén.






 Végül alaposan megmosakodtam az udvari csapnál, kiválasztottam a gyerekparadicsomnak berendezett kertben az egyik sátrat és nyugovóra tértem. Huba bőszen őrizte a házat, fel-alá szaladgálva a sílécekből készített kerítés mentén.
Éjjel kicsit fáztam, de annyi pokróc és hálózsák volt a sátorban, hogy csak magamra húztam egyet a sajátom fölé a készletből. Nem vagyok valami jó alvó, ilyen helyzetben végleg nem, de igyekeztem pihenni és erőt gyűjteni a következő napon rám váró izgalmas dolgokhoz.










Melegít benn a mellkasomban valami





Ma annyira büszke voltam a fiamra.
Tudom nem nagy dolgok ezek, de nekem azért jelentenek rettenetesen sokat, mert mikor még a pocakomban volt, azt az egyet kértem, hogy olyan ember legyen belőle, aki sok szeretetet tud adni majd az embereknek.
És persze nem csupán a sült galambot várja a szülő, hanem próbál is tenni az ügy érdekében. Aztán a kamaszkorban mégis kezd amolyan ingataggá lenni minden, mintha nem feccolt volna bele az ember semmit, és kezem a szájamra tapasztva lesem mi lesz belőle, beérik-e valami, vagy fölösleges volt minden.
Hát annyira jól esik, mikor pl. kíkísérem őt vasárnap a buszhoz, hogy induljon vissza-és igényli is ezt-, s látom, előre engedi a lányokat, asszonyokat, holott ötödikes korában azzal érvelt, dehogy engedi a lányokat előre, mert akkor elfoglalják a számtech teremben a legjobb gépeket. :-)
Ma beszélünk telefonon, miközben hazafelé ballag a karate edzésről, aztán hirtelen annyit hallok: -Segítsek?
Én csak kérdezgetek vissza, mert azt hittem hozzám beszél: Mit segítsél, mit segítsél?-de nem jön válasz.
Végre újra beleszól:- Segítettem egy tolókocsis bácsinak felmenni a padkára.
Megdobbant a szívem. Olyan felnőttesen mondta, mint akinek ez tök természetes és hétköznapi.
-Látod milyen jó, hogy nyáron megtanultad az öregotthonban, hogy kell a tolókocsit kezelni? - ugyanis nálunk töltötte az önkéntes munkája egy részét.
-Igen, csak ezen nem volt olyan kiemelő rúd-válaszolta ő szintén amolyan hétköznapian.
Kiskorában, ha valamit ügyesen, okosan, szépen csinált, mindig egy Janikovszky könyv sorát idéztem , mert mikor azt olvastuk nagyon tetszett neki.
"Na látod fiam, ezt vártam tőled!"
Most sem maradhatott el, s valószínű neki is jól eshetett, mert azonnal rávágta, hogy ma Rolanddal meg Áronnal a két jó barátjával leállítottak egy fószert (így mondta), mert egy csöves nénit piszkált és meg is ütötte, mire ők odamentek közbelépni.
Na ettől végképp elpirultam, mert manapság Pesten az utcán már senki nem mer ilyesmibe avatkozni vagy közbelépni, főleg nem egy hajléktalan nő miatt. Ez a három kamaszfiú nagy dolgot tett.
Mindhármójukra nagyon-nagyon büszke vagyok!!




2019. január 14., hétfő

Hat lábon a Cserhátban 2.



Mi került a tarisznyába?



Ez lehet kicsit unalmas rész, de önmagam miatt is fontos, hogy majd a következőkben ne kelljen újra sok-sok gondolkodás után kiokoskodni, hogyan is és miket pakoltam.

Van nagy, 80 l-es hátizsákom, amit régen hordtam vándortúrázni, de most vénségemre szóba se jöhet. No akkor se a ruhák foglalták a nagy helyet, inkább az ennivaló, mert hajdanán, ha felmentünk a hegyre, akkor ott már nem volt lehetőség utólagos készletpótlásra.
Most viszont minden nap falvakon fogok áthaladni, ilyen szempontból nincs gond, valamit csak tudok vásárolni. Persze azt be kell kalkulálni, hogy kis falvakban, akárcsak nálunk, délután már nem igen kapsz kenyeret.

A hátizsák, amit annak idején a kedves Alaptáboros fiútól vettem 55+10 l-es, ebbe feltétlen bele kellett férjek.


Így alakult hát a pakk:


A hátizsák egyik oldalára került a ponyvám, a másikra a polifoam. A ponyva zsákjába még beraktam egy pillekönnyű, teljesen egyszerű IKEA-s függönyt  szúnyoghálónak a menedék bejáratához. Az engem speciel nem zavar, ha alulról bemásznak bogarak vagy ilyesmi. De a polifoam alá amúgyis oda kerül kiterítve az esőkabát. Kívül csüngött még a szájkosár, minden eshetőségre, hátha valahol buszra volnánk kénytelenek szállni.
Az alsó fakkba a ruhák, a felsőbe az összes többi. Az alsó fakk hevederei alá szorítottam a vizes palackjaimat, mivel az oldalsó, kulacstartó zsebekhez nem tudtam hozzáférni.
Ami még nem fért be a zsákba, az a hálózsákom, így azt jó masszív nejlonba tettem, és  a zsák fedelét ráhajtva erősítettem fel.




Aztán itt a teljes felszerelés, amit magammal vittem a vizen és az aktuális kaján kívül.
A sárga szatyorban a gúnyáim, mellette a kis mosódiós zsákok különböző dolgokat rejtenek. Ezt a rendszerezést azért találtam ki, hogy ne kelljen mindent  áttúrnom, ha konkrétan keresek valamit.
Egy zsákocskában volt az elsősegélycsomagom, egyben a technikai felszerelésem, ami a töltőket jelentette, egyben pedig a tisztasági csomagom, ami fogkeféből, fél tubus fogkrémből, egy darabka kecsketejes szappanból, egy kis doboz sudocremből, egy kis tégely saját keverésű desodorporból, nedves törlőkendőből, valamint a két zsebkendőnyi mikorszálas törülközőből állt.
Aztán a hálózsák mellett a kis gázpalack, ami pont belefért a főzőedényembe (az edénynek íves, ki-behajtható füle van, ezt külön élvezem), gyufa és mosogatószivacs, műanyag bögre, mert a fémet ugyan jobban szeretem, de nehezebb, bicska, kullancsriasztó spray, ez is saját keverés a gyári flakonban, fejlámpa, ami tölthető, alatta az igazolványaim és a pénztárca, ezek jó erős nejlon zárható tasakban elázás esetére, és a sor végén némi irodalom, kis Új Szövetség és sudoku esős napra unaloműzőnek. A legalsó sorban  a kajás dobozom, ezt majd bővebben is kifejtem, kamásli, egy újabb mosódiós zsákocska, amiben a térképet és az olvasószemüveget tartottam és az egészet az oldalamon lógattam, hogy mindég kéznél legyen, esőkabát, szandál váltócipőnek és Huba póráza.
Az egész cucc cakkpakk 12,5 kg-ra sikerült, ennél könnyebbre nem tudtam csinálni. Ha a vizes flakonjaim tele voltak és kaja is utazott a zsákban, akkor 15 kg.






A kajás dobozomban amolyan vésztartalék volt a szükséges dolgok mellett. Müzliszeletek, szőlőcukor, instant zabkása, amit meleg vízzel lehetett elkészíteni, kukoricadara, méz, aztán kis só régi filmes dobozban, könnyű konyharuha szalvétaként és terítőként, előre megkevert 2/1-ben, hogy ne amolyan sok kis tasakossal növeljem a szemetet, édesítésnek meg jó volt a méz, néhány filter tea és apu aluminum kanala <3, amihez egész életében ragaszkodott és nem volt hajlandó mással enni, mert azt mondta neki más kanál nehéz. Ez utóbbi most különösen jól esett a lelkemnek, hisz pár hete Papa még köztünk volt, elhoztam hát otthonról ereklyének és túratársnak a megkopott kanalat.




Huba hátizsákjába került a két polár pulcsim, mert azok nagyon könnyűek, viszont nálam már hely nem nagyon volt és két 1/2 l-es vizes palack, mindkettőhöz kis tálka, hogy ne kelljen mindkét oldalt nyitogatni és keresgélni. Itt fontos volt a súlyelosztás, mert különben félrebillent a kutyuson a motyó.
Amúgy a négylábúak a testsúlyuk 10 %-át vihetik, legalábbis így olvastam, mikor tájékozódtam a témában.

Hát ez volt kettőnk csomagja, amit összekészítettem.
Amit utólag feleslegesnek találtam, az a szandál, de nem azért mert nem láttam volna hasznát, hanem azért mert nagy volt rám, így nem jelentett felüdülést a bakancs levétele után abban csónakázni és jobbra-balra bicsaklani lábpihentetés céljából, valamint a pólók száma. Persze ha kifogok egy esős időt, lehet használtam volna többet, de mivel végig napsütés volt, így sem ezek, sem a kamásli nem került elő.

Akárhogyis, de maga a pakolás és készülődés is rettentő izgalmas volt, kár, hogy beárnyékolta a betegeskedés.
Az egész hóbelevanc az utolsó estén került végül a zsákba, hisz végig bizonytalan volt, el tudok-e indulni.




2019. január 12., szombat

Fantasztikus!







https://nogradmegye.blog.hu/2019/01/11/kaprazatos_felhotanc_nograd_megyeben?fbclid=IwAR3Sti9c8knH
T4G7xTVylIo2R7L9hqEMn_TWFIUUeRnOpttucd-F9cqciE0




Hat lábon a Cserhátban 1.



Bevezető


Életem egyik nagy kalandjáról szól majd ez a bejegyzés, amire egy éve vagy még régebb óta készültem tudatosan és önkéntelenül egyaránt.
Tudatosan azért, mert mióta rákaptam a magányos túrákra és kifejezetten élvezem azokat, próbálgattam a határaimat ezen a téren. Eleinte ugye csak olyan helyekre mentem, ahol már jártam társasággal, aztán már olyanokra is, amit nem ismertem régebbről, végül belevetettem magam a jelzetlen utak vagy teljesen út nélküli völgyek, bércek felfedezésébe csupán papír térkép alapján. Nekem ez természetes volt, csak később szembesültem vele, hogy manapság a legtöbb túrázó használ már valamilyen kütyüt, okostelefonra feltölthető applikációt, GPS-t. Nekem, mint tudjátok nincs okosom, még mindig nem adtam meg magam és nem csupán elvből, hanem egészen egyszerűen azért sem, mert nincs szükségem rá. Ráadásul tavaly az erdőben, aztán kétszer a vonaton hagytam el a butámat és hihetetlen módon mindannyiszor előkerült épségben. Ez csak még jobban megerősített abban, hogy ragaszkodjak hozzá. Azt hiszem egy okostelefont senki nem adott volna le a Nyugati pályaudvaron és Szobon, és lehet az esőt sem bírta volna két napig az erdőben, mint a több éves kis egyszerű masinám.
Ha jól belegondolok, olyan igazán egyszer tévedtem csak el, de akkor is megtaláltam a célt, ahová igyekeztem, csak épp más útvonalon. Viszont mászópajtinak minden egyes alkalommal megadom merre indulok és hová tartok, hogy ha estig nem érnék haza, tudjon róla, hol kell keressen.
Az önkéntelenül szót pedig azért használtam, mert visszaemlékezve, már tizenéves koromban is tettem határfeszegető lépéseket mindenféle komolyabb cél nélkül, csupán az önmagam képességeinek kipróbálására.
Arra pl. határozottan emlékszem, mikor egy vaksötét nagy mezőn átvágva mentem haza direkt, hogy lássam  félek-e vagy sem. Huszonévesen ugyanezt próbálgattam sötét erdőben, hegyen keresztül.
Fogalmam sincs honnan volt bennem ez a hajlam vagy kíváncsiság, de volt, és most idősebb koromra újra feltámadt, én pedig engedtem neki, amivel aztán rengeteg örömet és önbizalmat szereztem magamnak. Utóbbi éveim legboldogabb percei, órái voltak az erdőben magányosan töltött idők, s most visszaemlékezve ezt megalapozták azok a régi szárnypróbálgatások.
Tavaly beszámoltam nektek arról az újabb sikerről, mikor Hubával kint aludtunk egy vadetetőben, és emiatt még a madarász fickó ismerősömtől is elismerést kaptam. Számomra nagyszerű volt, hogy idáig eljutottam, de semmivel se tartom nagyobbnak magam annál, aki nem vállalkozik ilyesmire, hisz látom, hogy ehhez muszáj legyen az emberben egy belső hajlam, valami, ami hajtja. Persze nekem is kellett dolgoznom az ügyön, nem pottyant rögtön az ölembe, hogy minden frászolás nélkül azonnal bármire képes legyek. Ezért is hívják ezt határfeszegetésnek. Hisz sziklamászás közben is voltam olyan helyzetben, mikor akarattal kellett nyugtatni az agyamat, hogy visszanyerjem a bátorságomat. Ha minden csak úgy ni, simán menne, akkor nem is volna az ember számára önbizalomnövelő és sikerélményt adó egy-egy ilyen akció.
No szóval mivel tavaly túlestem illetve túlestünk ezen az éjszakai, erdei kinnalváson, láttam, hogy erre is képes vagyok. Újabb lépést lehet tenni, ami már amúgy is mocorgott valahol bennem, s a végső lökést Attila barátom adta, aki azokat a menő fotókat szokta rólam csinálni. Ő az erdő közepén lakik Nógrád megyében, a legközelebbi falu is 6 km-re van tőle. ITT van néhány kép a birtokáról.  Egyszer  azt mondta, hogy mindig arról álmodozott, hogy éjszaka bekopog hozzá két eltévedt túrázó lány, ő pedig segít rajtuk. Én erre akkor azonnal kacagva rávágtam, hogy majd valamikor elgyalogolok hozzád.
Te meg is csinálod!- válaszolta ő nevetve.

Attól kezdve a fejemben elkezdtem készülődni.
Egy használt hátizsák vásárlása kapcsán megismerkedtem egy nagyszerű fiúval-itt is említettem őt, mert tündéri rajzot készített a csomagra-, aki csinált a fb-on egy túrás oldalt Alaptábor néven. Nagy figyelemmel lestem a profi túrás fiúk-mert valamiért főleg fiúk szóltak hozzá a témákhoz-bejegyzéseit. Nagyon sokat tanultam ott, amit később igyekeztem hasznosítani. A felszerelésem is ezen ismeretek alapján próbáltam beszerezni. Mindig valamit. A hátizsák, túrabot már megvolt, jött hozzá könnyű kis gázfőző, palack, praktikus fejlámpa meg egy ponyva és Huba hátizsákja. Ebből Huba batyuja volt a legnagyobb kiadás, az sem a benne lévő anyagfelhasználás miatt, inkább gondolom azért, mert kutyának készült, hát kopasszuk meg kicsit a gazdit, úgyis megveszi. A ponyva azért kellett, mert sátram ugyan van, de az csak magában 3 kg, mindenképp ki kellett találnom valami más megoldást. Talán ezen variáltam a legtöbbet. Gondolkoztam függőágyban is, ez mostanában nagyon népszerű és irtó vagányakat lehet kapni, persze azok nem túl olcsók. De rájöttem, hogy súlyban szinte ugyanott lennék, mint a sátorral, ráadásul lehet nem is tudnám használni, mert leginkább hason alszom, hát nagyon rizikós lenne kiadni rá annyi pénzt. Végülis nyert a ponyva, ami nem túl kényelmes, és neked kell kitalálni, milyen menedéket készíts belőle az adott körülmények között, viszont csak 1kg madzagostul, sátorszegestül cakkpakk, és ez az érv minden egyebet söpört. Számomra ugyanis a legnagyobb félelmet a batyu cipelése jelentette. Valaha, huszonévesen cipeltem én nagy hátikat, no de azóta eltelt 30 év, és emlékeztem, hogy pl. a Tátrában tavalyelőtt még az egy napos cucctól is mennyire fájt már a vállam lefelé jövet.
Miután a Cserhát térkép is beszerzésre került, elkezdtem élvezettel azt bújni és megtervezni az útvonalat. Nagyjából az is összeállt a fejemben.
Megkérdeztem Attilát, komolyan gondolta-e, hogy jöhetek és haza hozna-e bennünket kocsival? Mivel Hubát nem szerette volna beengedni a szép autóba, s ezt teljesen megértettem, a visszafelé utat is gyalogra terveztem, csak egy más útvonalon.
Egy évig álmodoztam, készültem, izgultam, már nem is tudom mikor gondolkodtam utoljára ennyire előre, illetve mikor terveztem egyáltalán utoljára bármit is. Mindig a mai napnak élek, hisz sose tudjuk, mit hoz a holnap.

Először augusztust szemeltem ki, de annyira nagy volt a hőség, hogy emberkínzás lett volna elindulni. Végül áttoltam szeptemberre a túrát, ki is kértem két hét szabit. Az indulás előtti héten ütött be amire nem számítottam, olyan szarul lettem, hogy alig bírtam dolgozni. Szörnyű szédelgések jöttek rám, zsibbadt a nyelvem, a lábaim térdtől lefelé össze akartak csuklani, mintha rongyból lettek volna. Fogalmam sincs mi történt velem, el kellett mennem orvoshoz, aki elküldött laborba, de oda csak következő hét szerdára kaptam időpontot, azt is csak úgy, mint egészségügyi alkalmazott, elsőbbséggel.  Eléggé magam alá estem. Itt van végre a szabim, ezt vártam egy év óta és tessék! Tavaly a fele esztendőt végig nyomorogtam, orvostól orvosig jártam, sehol semmit nem tudtak kideríteni, aztán a kórház, brrrr, még mindig nagyon frissen élt bennem a több hónapi megpróbáltatás, a sok fájdalom, szenvedés. És most itt van megint egy újabb titokzatos nyavaja, a csuda megette az egész mindenséget! De így képtelenség elindulni egy cipekedős vándortúrára!
Ha pihentem, kicsit jobb volt a helyzet, de csupán enyhült. Aztán szerdán labor, eredmény csak péntekre, el is ment a szabim első hete, hurrá!
No és jött a szokásos tavalyi program, mikor sehol semmit nem találtak, a laborleletem teljesen tökéletes lett, még egy árva pöttynyi csillag se volt az értékek között, ami eltérést jelzett volna. Ez persze szuper, de mit csináljon az ember, ha ennek ellenére szarul érzi magát? A doktor úr is csak hümmögött, esetleg a változókorra tippelt, de én ilyen tüneteket még senkitől se hallottam, csak egyéb szarságokat.
Teljesen bizonytalanná vált az egész túra, felhívtam Attilát, hogy mi a helyzet, és majd szólok neki, hogy érzem magam. A felszerelésem nagyjából össze volt készítve, csak pakolásra várt, én meg ott tipródtam kétségek közt, hogy ilyen fos állapotban merjek-e elindulni vagy ne? Az időm fele már elúszott, amit terveztem úgyse tudom megcsinálni. Annyira mérges voltam és annyira elkeseredett, aztán a következő órában megadtam magam a sorsnak, de végül megint fellázadtam. Nem tudom kellőképp érzékeltetni azt a háborút, ami dúlt a lelkemben. Egy éve készültem, s most csak úgy meghiúsulhat minden?? Olyan igazságtalannak éreztem, főleg a tavalyi évem után. Bár eddig az idei sem volt egy fáklyás menet, nagyon rám fért volna a kikapcsolódás.
Hosszas gyötrődés, aztán abban maradtam magammal, hogy meglátom, milyen állapotban leszek, s ha úgy adódik, hétfőn elindulok, de a börzsönyi szakaszt kihagyom a túrából, itt járok úgyis eleget. Igaz így nem lesz teljes a dolog, nem otthonról megyek végig gyalog Keselyrétig, de legalább valamennyit megyek. Mászópajti és felesége, Kata megígérték, hogy autóval elvisznek minket Szendehelyre, a Cserhát kezdetéhez, ha úgy döntök.
Jött egy teljes bizonytalanságban töltött szombat és vasárnap, aztán hétfőn reggel Laci rám csörgött, én meg vettem egy nagy levegőt és azt mondtam elindulok, legfeljebb visszafordulok. Mászópajtim nagyon bajtársiasan megígérte, hogy értem jön, ha baj van.




2019. január 11., péntek

Furcsa jószág az ember




Van, vagyis inkább csak volt egy ismerősöm a fb-on. Fiatalember, nem olyan rég vettek házat itt és a fb-on kért segítséget favásárlás ügyben egy falumbéli oldalon. Én ott azonnal írtam neki, hogy kit keressen ilyen ügyben, és később is adtam neki tippet más gondjából kifolyólag. Tulajdonképp így lettünk aztán ismerősök, személyesen még sosem beszéltünk.
Az oldalán előszeretettel kritizálja a kormányt és úgy általában mindent, de főleg a vallás és a Biblia van porondon gúnyos megjegyzésekkel tűzdelve. Furcsállottam ezt, valami nagyon nem lehet nála rendben ezen a téren, mert a sima ateisták nem szokták kétnaponta vallásellenes dolgokkal telerakni a fb oldalukat. Mintha ezekre lett volna specializálódva, s mintha az ő olvasatában a vallás egyenlő lett volna a katolikussággal.

Ma egy Mózes könyvéből való ÓSZ-i idézetet találtam az oldalán, pontos helymeghatározással, hogy a paráznaságot elkövető lányokat kövezzék meg.
Alatta a gúnyos felirat, hogy minek szidni  a mai véres meséket és számítógépes játékokat, olvass inkább Bibliát!

No ez már nálam is kiütötte a biztosítékot, és oda írtam, hogy az az ÓSZ ideje volt, kifejezetten a zsidó népnek íródott, ma már szerencsére ÚSZ-ben élünk. Erre azt válaszolta, hogy ugyanaz a könyv, ugyanaz az Isten.
Beidéztem neki a házasságtörő asszony találkozását Jézussal, akit meg akartak kövezni az írástudók, azonba Jézus azt mondta nekik, az vesse rá az első követ, aki nem bűnös, és erre mind szépen eloldalgott, majd Jézus elküldte az asszonyt azzal, hogy többé ne vétkezzen.

Azt hiszem valami nagy bajt csinálhattam, mert egy másik hasonló vezetéknevű is beleszólt a társalgásba csapnivaló helyesírással és idétlen megjegyzésekkel, amire igyekeztem válaszolni,  aztán ukkmukkfukk letiltottak.

Hát én nem igazán értem.
Ha valakivel ellenkező a világnézetem, akkor letilt? Nem voltam udvariatlan, nem volam bunkó, régebben segítettem önzetlenül neki, talán egy helyen  poénosan szóltam, mikor a "hajuk" (halljuk) felszólításra megkérdeztem: Kiknek a hajuk? No erre jött a letiltás.

És azt se értem, vajon én miért nem szidom lépten nyomom az ateistákat a fb oldalamon? :-D



2019. január 10., csütörtök

Hóóó





"csak a feketerigó 
maradt feketének"







2018. december 21., péntek

Mindenkinek aki erre jár!





Kedves, drága blogolvasókáim! Áldott, békés ünneplést kíván mindannyiótoknak az a csúnya, hűtlen, lusta Pipulka!


































Web Statistics