2014. június 11., szerda

Zöld erdőben jártam....





Pünkösd hétfőn kirándultam egyet kerekerdő karikába. Gyertek most velem, ha kedvetek tartja!
Mivel kicsit messzebbre mentem, Tepertőt  otthon hagytam. Egy darabig kikarikáztam a völgybe bicajjal az aszfaltos erdei úton, ahol margarétás rétek és lekaszált fű illata kísért két oldalról.
Csörgött, zörgött, nyikorgott a járgány, miközben szembe velem suhantak a menőbbnél menőbb kerékpáros ruhába bújt sisakos sportmenek.











Útközben még megálltam a forrásnál megtölteni az üvegemet, ahol irdatlan tömeg fogadott, teli volt minden autókkal, motorokkal és főzőcskéző, pihengető emberekkel.
Mikor elértem a kiindulási pontomat, eldugtam a bringát a bozótban (utólag belegondolva nagyon valószínű, hogy itt szerezhettem be a töviseket :-) ) Hátizsák és bakancs igazítás, s gyerünk!
No nem mintha rohantam volna, hisz senki nem hajtott, annyit bóklásztam amennyit akartam, annyit tetvészkedtem, amennyit akartam, annyit fotózgattam, amennyit akartam, annyit tötyörésztem, amennyit akartam. Persze nagy tempót amúgy sem bírtam volna diktálni, mivel hamar kaptatósra váltott a terep, de ez nem akadályozott meg, hogy fölfigyeljek erre-arra.


Ezüst faág




Összesimulva















Lihegtem a nagy melegben a bércen, de mikor felértem a Nagy-Mánára, csak azt tudtam ismételgetni: De gyönyörű, de gyönyörű, de gyönyörű! Ó, Istenem de szépet teremtettél, de jó, hogy itt lehetek, de jó, hogy van kezem, lábam, de szép, de szép, de szép!!
































Sokáig csak nézelődtem és kattintgattam, aztán a déli verőfényben behúzódtam az árnyékba. Meguzsonnáztam, hanyatt dőltem és bámultam az eget, a fölém hajló derékig érő fűszálakat, a napfényt, a virágokat. Nem tudtam betelni a látvánnyal, annyira csordultig volt a szívem a sok szépséggel, hogy csak vigyorogtam-vigyorogtam-vigyorogtam.

















Az ebéd után még egy darabig a gerincen haladt az út, kiélveztem hát minden percét.


























Lassan elmaradt a kilátás, beértem újra a sűrűbe, s addig meneteltem, míg elértem egy másik jelzést, ami átkacskaringózott a szomszédos Rakottyás-bércre. Közben kedvem támadt dalolni, úgyhogy teli torokból harsogtam, hogy Édesanyám rózsafája, meg Szépen úszik a vadkácsa, meg Érik a ropogós cseresznye, meg Ablakomba, ablakomba.
Ezüstszínű bükkösök közt haladt az út, mint a hadsereg, sorakoztak a csillogó, párhuzamos törzsek. Itt már szép folyamatosan lefelé kellett ereszkedni.
















Egy rövidke letérőnél megnéztem az emlékhelyet.










Szóval József főherczeg úr itt ejtette el egyezredik szarvasbikáját, tyű az áldóját fene a gusztusát.






Ezen az úton csak egy rövid kitekintést engedett az erdő, utána visszakanyarodott a fák közé, s olyan magas, borzas füvek tengerében kellett tekeregni, hogy nem is hittem, ekkorára megnőhet az árnyékban. No ezt nem látja kasza, az biztos. :-)
















Horogra, vagyis inkább fűzőre akadt egy potyautas, aki jó darabig igénybe vette az ingyen szállítást.






Ezt a kőgombát most nem szedtem le, s nem vittem haza pörköltnek.







A lefelé haladó ösvény hosszabb volt a felmenőnél, sok kacskaringózás után végül egy kellemes szekérútra értem, akárcsak egy üde parkban lettem volna.















Egyre lejjebb és lejjebb értem, lassan eltűnt a szemben látszó hegyoldal. Még egy napsugaras rét fejem búbjáig érő füvekkel, egy vadászles, aztán suppsz már a pataknál találtam magam.















Csatakosan, izzadtan, fájó lábbal, de végtelenül boldogan kotortam elő a bicajt a bokrok közül, aztán hol dudorászva, hol fütyörészve, hol elengedett kézzel, hol csapkodva a karjaimmal mint valami madár gurultam le hosszan-hosszan a lejtős úton egészen a faluig.  












Nincs is jobb...





...ebben a melegben, mint kivenni a hűtőből egy tálka hideg házi joghurtot, hozzá csurgatni egy kiskanál mézet, és belehajítani egy marék frissen szedett epret.








Web Statistics