2015. április 26., vasárnap

Vidám péntek






Találtam jó múltkor egy szívemnek nagyon kedves  Fekete István idézetet, ami akár a pénteki nap mottója is lehetne.


"A magány is - mint minden más - csak addig csábító, amíg nem kényszer. Ahhoz, hogy az ember vidám gyalogos legyen, okvetlen szükséges egy pár jó ló vagy autó a háttérben, s ahhoz, hogy vidám magányban éljen, okvetlenül szükséges a lehetősége, hogy akkor lép ki belőle, amikor akar."



Tulajdonképp úgy kezdődött, hogy kb. reggel fél tízkor, mikor még a paplanom alatt gubbasztottam és lustálkodtam, hirtelen csöngettek. Te jó ég, ki lehet? Én még itt bőszen hálóingben vagyok, gyerünk az ablakhoz, biztos a postás, majd benyújtja, ha hozott valamit.
Gyűrötten, kócosan kikukkantottam és alaposan elkerekedett szemem, mert a kapuban egy zöld ember állt szatyorral a kezében és vigyorgott:
-Nem rám számítottál, mi?
-Háááát nem, azt hittem a postás.
Gyorsan köntöst kaptam magamra, kirohantam, nyakába ugrottam a zöld embernek, s mindjárt sejteni véltem mi lapulhat a szatyorjában. :-)
Bizony nem tévedtem. KÁVÉ!  Ha nem is habos, hanem jeges, és ki kellett is érte másznom az ágyból, de mégiscsak ágybakávé!!! Ráadásul mellé mindenféle péksütemény és más ajándék is.
Leültünk hát a kockás viaszkos mellé, megfeleztük a kávét és kiterveltük, hogy elmegyünk egyet sétálni, végülis a lábamat nem mondta a doktor úr, hogy lakatoljam le, csak a bicajomat.
Bedobáltam a hátizsákba a maradék sütiket, banánt, vizet, fotómasinát, Tepertő itató margarinos dobozkát, és uzsgyi.
A Gomb-hegyen már kizöldült a nagy hársfa, meg is csodáltuk.







Az akácos még kopasz, de mit sem törődik ezzel a vadcseresznye.






Hosszan-hosszan ballagtunk az úton, élveztük a napsütést, én fél pillanatonként megálltam fényképezni, a zöld ember udvariasan tolerálta ezt, csak azon sajnálkozott, hogy ő nem hozott fotómasinát.
Tepertő rohangált fel-alá, néha megitattam a margarinos dobozból, de annak örült csak igazán, mikor egy dagonyához értünk, és belegázolhatott. Játszott, pacsált, harapta a vizet, aztán csak állt-állt, percekig hűtötte magát.









Az út a sok kidőlt fa leszállítása miatt igencsak gidres-gödrös volt, még szerencse, hogy nem esett mostanság eső, mert akkor át nem lábaltunk volna.





Ahogy haladtunk, még két tavacska útba esett, Tepertő természetesen mindkettőt kipróbálta. A sok-sok ebihal nem tudom mennyire örült neki, de gondolom túlélték. A kutyámat víz láttán képtelenség visszatartani a strandolástól.








Olyan jó 6 km-es séta után értük el a Varjas kunyhó nevet viselő helyet, ahol ma már  nem áll kunyhó, de egy pihenő helyet készítettek oda, amit birtokba is vettünk és megettük a magunkkal hozott uzsonnát.





Közben megfordult egyszer az egyik nagy fahordó teherautó is. Félelmetes látvány volt, ahogy a mély gödrökben imbolygott, dülöngélt, akár valami erdei hullámvasút.











Pihenő lánctalp





Innen leereszkedtünk a Kenyeres forráshoz, ami bővizűen folyik, s körben sok-sok szép tavaszi virág nyílik. Igyekszem minél többnek megtanulni a nevét, gyakorlás céljából bemutatom nektek néhányukat. :-)






Arany veselke




Bogláros szellőrózsa



Erdei holdviola








Kónya vicsorgó 




Mocsári gólyahír







Pettyegetett tüdőfű








Foltos árvacsalán




Erdei madársóska













Zöld ember




És egy nünüke :-)






Csak szegény zöld embert sajnáltam, nem is tudom hogy győzte kivárni a mániákus virágfotózásomat.
Ahogy visszafelé indultunk a faluba, egy vackorfa is lelkesen integetett, hát lehetett őt ott hagyni egyetlen kattintás nélkül? Ugye, hogy nem. :-)










2015. április 23., csütörtök

Lurkószáj





-Tudod, el akartunk menni hétvégén arra a haikunapra.
-Igen.
-Képzeld Kobak, lehetett beküldeni oda haikukat és első díjat nyertem!
-Húúú, az komoly! Egyszer már nyertél első díjat, nem?
-Igen, egyszer régebben.
-De akkor miért nem ebből élsz?





Kapocs ég és föld között












2015. április 22., szerda

Ötletes doki





A doktor úr már mindjárt az elején jobbnál jobb ötletekkel állt elő, miközben míg ott voltam nála, kétszer is megszólalt a telefonom.
Először is azt ajánlotta lakatoljam le a biciklit és pihenjek, aztán meg ha megszólal a telefonom, mondjam bele, hogy: Tessék, állatkert, vízilóház! vagy azt, hogy : Halló, ön is a Megasztárra jelentkezik?
A vízilóházat még aznap délután kipróbáltam, de nem jött be.
Ma pedig, mikor reggel egy röntgen lelettel mentem vissza hozzá, újabb ötlete támadt:
-Felírok magának habos ágybakávét és egy kis kényeztetést.
-Úúú, az nagyon jó lesz doktor úr, csak ki fogja nekem elkészíteni, a kutyám vagy a macskám?



2015. április 18., szombat

Egy aktuális régi haiku






Álmodik a kert,
illat-nyoszolyában ring
kibontott hajjal.













































Kevésbé gyakorlottak találgathatnak, melyik minek a virága. :-)




2015. április 17., péntek

Szelfi








Napok óta fekszem, pihenőre vagyok ítélve, de ma délután már kicsit kimentem a kertbe, mert így semmim se lesz, más úgyse ültet el helyettem. Így is jól le vagyok maradva, legalább arra a kis helyre vessek, amit már sikerült felásnom.
A két szomszéd kisfiú érdeklődve nézte tevékenységemet, s míg apukájuk a lugas drótjaival bajlódott, engem faggattak. Rolandka még óvodás, Arnoldka már komoly, nagy iskolás. Mindig a kicsi volt a közvetlenebb, most is ő volt a hangadó. Mit csinálok, most hová megyek, mit ültetek, mutassam meg a magokat, hol van a szivattyú, amit beindítottam, csak úgy záporoztak a kérdések. Minden magfajtát külön oda kellett vinnem a kerítéshez, átnyújtanom, hogy megvizsgálják, megtapogassák, megfigyeljék. Szóval nem haladtam túl gyorsan, de sebaj. Ahogy ide-oda mászkáltam, mindig a szilvafa alatt kellett átbújnom.
Rolandka egyszer csak megszólalt:
-Leesett a fejedről a vijág!
Aha! A szilvafáról akadt a hajamba. De leleményes kisbarátom már szaladt is és hozott nekem egy pitypangot helyette, dugta át a kerítésen, én meg a hajamba tűztem. Arnoldka is kedvet kapott, úgyhogy lassan vetekedhettem a szilvafával virágzás terén.
-Mutasd meg a fejed!- kérte Rolandka, én meg engedelmesen lehajoltam, hogy a cseppség jobban láthassa.
-Ejika szép vagy! A napra nem tudsz nézni.
Hát kell ennél őszintébb, és önös érdek nélkülibb szerelmi vallomás egy férfitől? :-)))

Gyorsan készítettem is magamról egy szelfit, hogy megőrizzem a pillanat varázsát.
Vagy a szelfit szemből készítik? Nem értek hozzá. :-D












2015. április 15., szerda

Babics Imre: Borostyánkő






Mint szálas fiúra vágytól mámoros lány,
fekete dióm törzsére a borostyán
  úgy fonódik.
Hátralévő időmben már csak ezt nézném,
  akár jógik,
mozdulatlan: szélfútt szemét közt nehézfém.
  Fajom klónig
jut el, nem temploma már nyár végi mézfény,
  én valódit
imádok szájtátva: hópehely az ostyám.










2015. április 13., hétfő

Lakodalom van a mi utcánkba






Csepp, öregedő falu vagyunk, igen nagy szenzáció egy esküvő. Hát ha még a menyasszony a legszebb kolléganőnk!
Áprilisi beosztásomat meglátva kissé elszontyolodtam, mert nagyon szerettem volna elmenni, megnézni a templomba Krisztikénket, viszont épp arra a szombatra kaptam hosszú műszakot. (ilyen nekem egyszer, max. kétszer van egy hónapban, szóval jól kifogtam)
No de sebaj, ha jó az idő, nem maradunk le teljesen se én, se a farsangi vőlegényem, mert éppen mi ketten voltunk a nővérek stílszerűen. :-D
Az öregecskék már hétközben készültek: Veronika nővér vezetésével éneket gyakoroltak.
Péntek este eszembe jutott megmetszeni a kis cserepes rozmaringfámat, s ahogy rakosgattam az ágacskákat, hopp beugrott, ez milyen jó lesz nekünk másnap. Fellelkesülten hátra szaladtam a kert végébe és levagdaltam egy jó nagy nyaláb aranyesőt is. Így felszerelkezve mentem másnap dolgozni.
Egész délelőtt nagy volt az izgalom az idősek közt, mindenki azt tárgyalta, mikor kezdődik a polgári, mikor a templomi esküvő. Ráadásul az örömanya, s annak testvére is kolléganőnk, úgyhogy ettől még nagyobb volt a különlegesség.
Mikor közeledett az idő, a legügyesebbek már kivonultak az utcára elfoglalni az első sorban a legjobb helyeket. :-) A többieket kigurítottuk, kivezettük, székeket hordtunk, rámoltunk, pakoltunk. Szerencsére egyik kolléganő bejött segíteni, majd a főnöknőnk is megérkezett, majd még egy kolléganő, s végül Veronika is a kislányával.
Gyönyörűen sütött a nap, de a fázósakat szépen betakargattuk, hisz ők csak üldögéltek, nem mozogtak.
Rozmaringosan, aranyesővel a kezünkben vártuk a nászmenetet, s mikor már közeledtek, rázendítettünk a dalra:

"Ez a kislány akkor szép,
mikor koszorú van a fején"

A násznép mosolygott, meghatódott. Hát bizony nem minden nap van ilyesmi, hogy egy átlagosan 80-85 év körüli, libasorban ülő  delegáció várja őket. :-)
Mikor vége lett a dalnak, hangosan, kórusban kiabáltunk az ifjú pár után:
Sok boldogságot!!!!!































































Web Statistics