Mamusz hihetetlen nagy méregzacskó. Míg Huba elég nyugodt, békés természet, ő nyughatatlan, ha megyünk az utcán minden kerítéshez hőbörögve odarohan ahol kutyát lát, és fülsüketítően ordít, acsarkodik, vicsorog a bent lévő ebtársra, mintha az nem tudom miféle gonosztevő volna. Ha pórázra fogom evégett, akkor úgy ráncigál és annyira dühös, hogy majd meg pukkad. Csak tőlem hajlandó elviselni, hogy lakott területen pórázon vezessem, másnak belecsíp mérgében a sarkába, mint az puliknál szokás terelés közben. Képtelenség leszoktatni erről a hőbörgésről, mondhatom nem túl kedves ismerkedési forma. Ezalatt Huba szép nyugodtan ballag, rá se néz a kerítések mögött ugató kollégákra, bár néha már őt is felidegesíti Mamusz vérmes viselkedése és akkor halkan nyüszög.
A kócos kis vacak tág, szabad területen is másképp viselkedik, őrült nagy köröket ró le, mint aki nyájat terel, forgószélként spurizik. Utol nem lehetne érni, kurta lábai alig érik a földet, a nagyobb tesót pillanatok alatt a háta mögé utasítja. Azt hiszem, ha egy nyáj közelébe kerülnénk, azonnal tudná mi a dolga, hiába csak keverék.
Minden utcai vonulás hercehurcával jár, mert amerre megyünk végig üvölti a kerítéseket, alig várom, hogy kiérjünk a faluból. Nem tudom, eljön-e valaha az idő, hogy lenyugodjon, de attól tartok nem.
Vasárnap túrából hazafelé már későn eszméltem, hogy a házak közelébe érve megkössem, így az első kutya alkalmával elrohant és rendezte a szokásos cirkuszt az épp aktuális kerítésnél. Ilyenkor már se lát, se hall, mint aki megőrült. Huba nyugtalanul szűkölt, hol rá, hol rám nézett, szinte látszott rajta, hogy aggódik, kéri csináljak már valamit. Csináljak, csináljak, köszi....de hogyan?? Mamusz rá se hederített a parancsaimra, tesója ideges nyüszítésére, már porolt is a következő telekhez, ugrott a kapura, bentről a kolléga meg ugyanazzal a svunggal beleharapott a felkapaszkodó lábba. Volt őrült nyüszítés, vonítás, a másik fogva tartotta, s csak akkor engedte ki a bilincsből, mikor odaértem.
Nagyon fájhatott neki, mert rémesen sírt, rá se bírt lépni, három lábon ugrált hazáig meg-megállva közben.
Mérges is voltam, haragudtam is, sajnáltam is egyszerre, mert önfejű makacs, szófogadatlan ilyenkor, de aggódtam is, mert ki tudja mekkora sérülés lett rajta. Próbáltam megvizsgálni, megtapogatni a tappancsát, de azonnal nyüszítve elkapta, nem engedte a diagnózis felállítását. Annyit láttam, hogy a talpán ott egy mély fognyom, de vérezni nem vérzett.
Estére becipeltem a cserépkályha mellé, simogattam, dédelgettem, ő nyalogatta magát a gyógyulás érdekében. Másnap még mindig három lábon ugrált, de azért az látszott, hogy nem teljesen kedvetlen, próbál közlekedni ha muszáj, de azért a kuckóban jobban érezte magát.
Harmadnap, mikor hazaértem melóból, ott vártak szokás szerint a kapunál. Mamusz most is betegesen emelte a bal mellső lábát, gondoltam megpróbálom újra áttapogatni, hátha engedi. Most nem szisszent, nem kapta el, tűrte, hogy végig vizslassam az ujjaimmal, de nem tapasztaltam semmi rendellenest. Akkora tán mégse lehet a baj, bár láthatólag nem bírt még mindig ráállni. Simizgettem, sajnálgattam, aztán nekiláttam a dolgaimnak, kimentem tüzifáért a begyújtáshoz. Ahogy a színben matatok, fél szemmel látom, hogy a kis fekete gubanc hátrafelé szalad a kertbe. Hopp, ezen hirtelen fennakadtam. Aztán ahogy tolom a ház felé a megrakott tragacsot, az udvar közepén birkózik, ugrál önfeledten Hubával.
Óóóó, tee zsivány, tee anyaszomorító!
Hát ezek után jön megint felém, és rendkívüli módon sajnáltatva magát emeli a bal mellső lábát.
A bitangja!
