2017. május 26., péntek

Nem csak kenyérrel él az ember....




A falu, ahol élek tipikus katolikus, de mivel a szomszéd Perőcsény református, ezért nálunk is akadnak házasodás révén reformátusok. Egyik nénim is ilyen, s mivel idős lévén a templomba már képtelen átjárni, hát időnként a tiszteletes úr látogatja meg őt.
Régebben, mikor az öregotthonban volt perőcsényi származású lakónk, oda is eljárt a lelkész, s az öregecskék meg a nővérkék is nagyon szerették őt hallgatni akármilyen vallásúak is.
Jómagam is kedvelem őt, valahogy mindig olyan dolgokról prédikál, amik épp jól jönnek a szívnek.
A nénimnél összeakadtunk párszor, és próbáltuk őt ketten győzködni, jöjjön el újra az otthonba, ha most épp nincs is református, higgye el, mennyire várják őt a lakók és dolgozók egyaránt.
Nagyon megörültem, mikor jött a hír, hogy bejelentkezett a tiszteletes úr, úgy tűnt sikerült Bözsi nénivel az akciónk.
Sajnos mivel én napközben a falut járom, ezeken az alkalmakon nem tudok ott lenni, de volt, hogy éppen sikerült őt meghallgatnom. Akkor nagyon feltöltődtem lelkileg.
A tiszteletes úrnak nem túl jó az arcmemóriája, nem könnyen jegyzi meg az embereket még akkor sem, ha már többször találkoztak. Így aztán teljesen elképedtem, mikor tegnap késő délután csengettek s mikor kimentem a kapuhoz ő állt ott, háta mögött a motorjával.
Hirtelen szóhoz se jutottam annyira meglepődtem.
Mondta, hogy hallotta Bözsi nénitől, hogy hosszasan betegeskedem és eljött meglátogatni engem. Nem tudta pontosan hol lakom, de figyelte a házakat az utcában, és kiválasztotta, melyik lehet az enyém.
Annyira meghatódtam, hogy azt el se tudom mondani. Mert igaz, hogy találkoztunk párszor Bözsi néninél és évente egyszer  a református és a mi kis gyülekezetünk meglátogatják egymást, de ennyi.
Van neki épp elég báránykája a maga nyájában, elképesztően jól esett, hogy még egy "idegenre" is gondot fordít.
Legalább egy órát itt töltött nálam, a végén imádkozott értem, megöleltük egymást majd felült a motorjára és hazaberregett Perőcsénybe.
Én meg csak álltam és bámultam teljesen meghatódva....




2017. május 22., hétfő

Délutáni színek
















A farkas kutyatej lassan kezd átváltani narancsos, pirosas színbe












Mezei keresztfű




Gyűjtöttem kakukkfüvet és zsurlót teának
















Réti kakukkszegfű




Rég néztem már meg az öreg tölgyet

































2017. május 15., hétfő

Mászópajtás a Triglavon





A dolog úgy kezdődött, hogy megláttam egy túrakiírást a fb-on, s mivel tudom, hogy Laci barátom nyáron elég nagy falatra készül, elkezdtem őt nyüstölni, hogy menjen erre el, jó lesz egy kis edzésnek. Még csak szabadságot se kellett hozzá kivenni, mert egy hétvége alatt lezajlik péntek délutáni indulással és hajnal hétfői érkezéssel. A cél megmászni havas körülmények között a Triglavot, mert most ugye ilyen furcsa tavasz van, hogy még tart a tél. Mivel nekem az egészségem nem engedte meg, hogy nemrég elmenjek egy tátrai túrára, annak a pénze is megmaradt, ezzel is igyekeztem hozzájárulni Laci útjához. Valahogy az ember úgy van, legalábbis én igen, hogy ha az ott lehet akivel amúgy egy kötélen össze vagytok kötve és tulajdonképp az életedet bízod rá, majdnem olyan mintha te is ott lennél vele. Persze ehhez azért kell egy nagyon jó lelki barátság is, nem elég ha biztosítjátok egymást mászás alkalmával. Én nagyon-nagyon bízom Laciban, és vele szeretek legjobban mászni, így különleges örömet okozott volna, ha eljut erre a túrára.
Nem kellett túl sokáig rábeszélnem, hajlott rá ő maga is. Ráadásul abba a hátizsákba pakolt, amit már említettem, amit Gábortól vettem eleve olyan gondolattal, hogy azt majd mindketten tudjuk használni.
A hétvégén szüntelenül ott jártak a gondolataim, néha jött egy sms. Először még este útközben, aztán másnap délután a Triglavski dom menedékházból, ahová 9 órás kemény mászás után ért fel a csapatuk. Nagy örömömre a túra vezetője, Hencz G. Tamás még képeket is rakott fel a netre a menedékháztól, amit nektek is meg tudok mutatni.
Nagyon boldog voltam, mert láttam, hogy csodálatos helyeken jártak és Tamás is nagyon megdicsérte a csoportot a teljesítménye miatt, hisz kisebb-nagyobb lavinák közepette egyedüli csapatként jutottak fel a házhoz 2515 m magasra. Innen másnap akartak a 2864 m magas csúcsra mászni, ami azonban a lavinaveszély miatt végül meghiúsult, de ez józan döntés volt.
Nagyon-nagyon büszke vagyok mászópajtira, az első két képen ő töri az utat elől.
Ma már beszéltem vele, álmosan és fáradtan, de munkában van és épségben itthon.
Hogy mikor lesz a hegyen hómentes idő, hááát...ezt most nehéz elképzelni. :-)


























































2017. május 13., szombat

Két mankóval




Egy véletlen folytán szereztem tudomást erről a számomra nagyszerű kalandról, amelybe Horváth Gyula vágott bele. Célja az Országos Kéktúra végigjárása, s ez önmagában is klassz dolog, de amivel végképp kiérdemelte a nagyrabecsülésemet, hogy két mankóval teszi mindezt.
A fb-on tagja vagyok egy Alaptábor nevű túrás csoportnak, akinek a létrehozója egy adásvétel kapcsán került kapcsolatba Gyulával, s innen hallottam hírét az egésznek. Azóta nyomon követem a lépteit, és teljes gőzzel szurkolok neki. Nem siet, nem a teljesítmény a célja, ezt a lábai nem is engedik meg, hisz van olyan nap, hogy csupán néhány km-t tud megtenni, hanem, hogy minél többet lásson, tapasztaljon.
Ha van kedvetek olvassátok el Gábor, az Alaptábor fórum létrehozójának találkozását Gyulával, amit ezen a linken találtok:

http://alaptabor.hu/2017/05/04/az-alaptabor-ahol-tud-segit/

Gábor kedvességét én magam is megtapasztalhattam, mikor egy használt hátizsákot vettem tőle. Rendkívül korrekt volt, nagyon hamar postázta a küldeményt, megadta a telefonszámát, elérhetőségét, s mikor megérkezett a csomag teljesen elájultam. A hátizsák annyira szép állapotban volt, hogy nem is illett rá a használt szó. A kartondobozra pedig, a feladó neve mellé szívet melengető rajzocska készült számomra egy teljesen ismeretlen fiútól. Ez még sokáig felvidított ha eszembe jutott. Pedig milyen apróság, de bearanyozta vele a napomat. Ki is vágtam a dobozból és eltettem magamnak emlékbe.
(A hátizsák most éppen ezen a napon mászópajti hátán úton van a havas Triglavra, úgyhogy nagy izgalomban vagyok.)



Innen volt aztán az ismeretségünk, s így kerültem az Alaptáborba, ahol rengeteg hasznos információt és sok szép képet kapunk a tagoktól.




És aki esetleg fb-tag, valamint van kedve és megteheti, itt kísérheti nyomon Gyula útját. Jómagam mindig izgatottan várom a bejelentkezéseit, s gondolom neki is jól esik ha szurkolunk.

https://www.facebook.com/M%C3%A1sf%C3%A9l-milli%C3%B3-l%C3%A9p%C3%A9s-k%C3%A9t-mank%C3%B3val-Avagy-K%C3%A9kt%C3%BAr%C3%A1k-m%C3%A1sk%C3%A9pp-498222930567214/



2017. május 12., péntek

Szakszervezeti bizalmi




Egyik metróállomáson ültem a szerelvényre várva múltkor, mikor lassan odaoldalazott hozzám egy fiatalember és valamit szégyenlősen motyogott az orra alatt. Kérdőn néztem rá, mire újra elmotyogta, de mivel még mindig értetlenkedtem, újra. Pénzt kért. Persze gondolhattam volna. Meglepődtem, mert cseppet sem nézett ki hajléktalannak vagy hasonlónak, olyan volt mint te vagy én.
Megmondom őszintén alaposan megválogatom kinek adok, kinek nem, s ezt a fővárosban muszáj is, mert nem maradna a zsebemben egy fillér sem, ha mindenkinek osztogatnék egy utam alatt. De volt már olyanra is példa, hogy anélkül adtam valakinek valamit, hogy kért volna.
Hát ez a fiatalember úgy éreztem nem szorul rá a segítségemre és mondtam neki, hogy ne haragudjon, de én minimálbérért dolgozom.
Hihetetlen változás ment rajta végbe, a hangját felemelte, szeme villogott ahogy felháborodottan közölte velem:
-Ott kell hagyni! Ott kell hagyni!! Kihasználják magát!

Még a metrón ülve is felkuncogtam ahogy újra lejátszódott előttem a jelenet. Micsoda érdek-képviseletem van azanyját! :-D Jó meg mondta az ipse, az állam kihasznál engem.





2017. május 10., szerda

Az Ipoly torkolatánál






Ügyes-bajos dolgaim mentem intézni Szobra, s mivel a hazafelé buszig még volt időm, gondoltam sétálok egyet a Dunához. Nem vagyok mostanában valami fényesen, sőt nagyon nem, de akkor épp nem fájt semmim, úgy éreztem tudok menni kicsit, és nagyon-nagyon vágytam is már rá.
Aztán a buszból következő busz lett, mert ha már a Dunához indultam, akkor miért ne nézzem meg hol folyik bele az Ipoly, hisz még sose láttam a torkolatot.
Fákkal tűzdelt, vizenyős réteken lehet eljutni oda, de mindenképp megéri. Persze vezetnek mindenféle ösvények, igyekeztem felfedezni őket.
Ahogy haladtam a feltételezett irányba egy kis tóval találkoztam, vagy holtág lehet nem tudom, de körben mindenhol partja volt és a közepén meseszerűen lebegett egy hattyú.







Ahogy egyre beljebb haladtam az elhagyatott, hétfő reggel lévén még véletlenül sem járt területen, örömmel hallottam a kakukkot és a fülemülét. Ezek már igazi, hamisítatlan májusi madárhangok, ők is megszólaltak végre. Ide-oda kacskaringóztam a földes-füves utakon, közben az edzőcipőm egyre nedvesebb lett a reggeli harmattól, de végül csak kilyukadtam a Dunánál, ahová tartottam.





Nagyon hangulatos ez a rész, nem a kikövezett part mint a kompnál, hanem teljesen természetes minden. Fújt a szél, de nem volt kellemetlen, hullámok csapódtak a parthoz az elúszó hajók nyomán, a lábam alatt pedig puhán süppedt a nedves föveny. Az öreg, girbegurba fűzfák ráhajlottak a vízre és hallgatóztak, vajon mit üzen a folyó.
Én is hallgatóztam. Közben kerülgettem a fákat, a földön heverő ágakat, bujkáltam ebben a nem kőből épült barlangrendszerben amit  ártérnek hívnak.




Egy helyütt, de csak egy pár méteres foltban rengeteg kagylót és csigát sodort ki a víz. Többfelé ilyennel nem is találkoztam. Mintha mindegyikük valami megmagyarázhatatlan irányítás miatt ide összpontosult volna. Ki érti az okát? Egyet magammal hoztam közülük.









Időnként kisebb-nagyobb hajók suhantak el benn a folyó közepén, ahogy haladtam előre az Ipoly felé. Idáig csak a hangjuk és az általuk felvert hullámok jutottak el.





Csudavilág ez az ártér. Árnyak és fények játéka, titokzatos formák, hangok és illatok mindenütt. Egészen meglepődtem, mikor ebbe a különös hangulatba szemből besétált egy kutya a gazdájával. Valószínű ők sem számítottak rá ebben az időpontban, hogy találkoznak itt más ember fiával vagyis lányával.









Végül elértem az Ipolyt, de közvetlen a parton a sok kidőlt fa miatt nem tudtam megközelíteni, így kilábaltam a mezőre, hogy odajussak . Itt szépen sütött a nap és teli volt minden boglárkákkal.





Az a fasor ott már az Ipoly partján nő






És íme a torkolat, itt ömlik a mi nagy folyónk a még nagyobba: a Dunába




Álldogáltam a homokos parton, bámultam a vizet, a fákat, a túlpartot, teljesen elmerültem a fényképezésben, mikor hirtelen valami hideget éreztem a lábamnál......oóó....a csudába...
Ki a fene figyelt most arra, hogy megint elhalad egy hajó és a hullámai....igen odaértek és a már amúgyis nedves vászon edzőcipőmet nyaldosták, magyarul benne álltam a vízben. :-D Most bántam csak igazán, hogy nem a bakancs van rajtam. De hát ez már így esett. Lábujjaim összehúztam a vizes zokniban és mentem tovább nézelődni.
A sok esőzés miatt a vízállás sem volt kicsi, az Ipoly partján álló fák most bőven áztatták a bokájukat. Ez különösen tetszett nekem, igazi vadregényes hangulat.





Próbáltam közvetlen a víz partján lavírozni, ami nem olyan könnyű a keszekusza rengetegben, de különben meg nem találna az ember ilyen csodákra mint ez az ősöreg csodálatos fűzfa.




Gyönyörű színű gombák nőttek rajta






Végül ahol már végképp nem tudtam továbbhaladni a parton, ott átvágva egy csalánerdőn kimasíroztam a réten futó útra. Azért néhol innen is le lehetett látni a vízre. Az Ipolynak különleges sárgás a színe.





Majdnem a vasúti hídig baktattam, a túlpart már Szlovákia




Kicsit leheveredtem a fűbe, lehúztam a cipőm és a zoknijaim és megpróbáltam némileg szárítkozni. Ahogy hanyatt feküdtem, melegen sütött rám a napocska, itt is énekelt a fülemüle, szólt a kakukk és egy fölöttem lévő fán egyhuzamban tilinkózott a sárgarigó. Ez már a valódi, nem az ál, aki tavasz elején seregély formájában igyekszik utánzóképességével átverni a hiszékeny jónépet. Engem is átvert volna, ha már régebben nem tanulom meg, hogy a sárgarigó csak májusban kezd dalra fakadni. És milyen szépen fuvolázik! Igen, itt az igazi május, hurrá!
Miután jó darabig sütkéreztem és száradoztam, egy nagy ívvel visszakanyarodtam a Dunához, hogy a busz felé vegyem az irányt.






Egy üzenet várt rám az ártéren egy romos, elhagyott kis épület oldalán. Mindenféle sötét lyukak és romos élethelyzetek között most ez különösen aktuális. Talán nektek is az lesz, így magammal hoztam egy fotón.










Web Statistics