A kávé

-Halihó! - kiabált egy vékony hangocska.
Zsuzsa ijedten ült fel az ágyban, és körülnézett. A szoba ugyanolyan volt, mint a többi reggelen. Minden a helyén.
-Huh… -sóhajtott, és egy pillanatra visszadőlt a párnára- azt hiszem még nem ébredtem fel teljesen.
-Halihóó! - hallatszott újra, de most már kicsit türelmetlenebbül.
Zsuzsa kerekre nyílt szemmel, lassan újra felült és óvatosan körbejáratta tekintetét. Hátborzongató ugyan nem volt a dolog, de határozottan furcsa.
-Mi lesz már?! – csörrent valami mérgelődve lentről az ágy mellől.
A földön csinos kis tálcán kávéscsésze ugrált. A tejszínhab szigete félig már elmerült a sötét lében.
-Vedd el! Nehéz tartani.
Zsuzsa erősen összeszorította szemeit, majd újra kinyitotta. Hiába, ez tényleg nem álom.
Lassan lenyúlt a tálcáért, majd még lassabban felemelte.
-Hhh…na végre! – méltatlankodott az előbukkanó barna sipkás aprócska figura – Én nem értem ezeket az embereket! Agyba-főbe olvassák a meséket a gyerekeiknek, aztán ha odakerül a sor…ehh megszokhattam volna már.
-Elnézést, – mondta megszeppenve Zsuzsa – de te ki vagy?
-Ki, ki? – dúlt-fúlt a kis méregzsák – A hétfejű sárkány!
Némi hallgatás után Zsuzsa újra próbálkozott:
-Én…Zsuzsa vagyok.
-Én meg kérem tisztelettel a Kávéhozó Manó - mondta most már kissé megenyhülve a vakarcs.
-Kávéhozó Manó??
-Na, gondolhattam volna. Ez se hisz nekem.
-Én azt nem mondtam, csak…
-Inkább idd meg a kávédat, – vágott közbe a manó – mert már jégkockák úszkálnak benne!
Zsuzsa szófogadóan elkezdett kavargatni, majd óvatosan, de most már határozottabban megkérdezte:
-Édesítő van benne vagy cukor?
A manó fáradtan sóhajtott:
-Instant és édesítő van benne.
Aztán egy leheletnyit elbizonytalanodva hozzá tette:
-Úgy szereted, nem?
Zsuzsa rögtön megérezte, hogy most nyeregbe kerülhet.
-Háát…tulajdonképpen…
-Nem úgy szereted?- hebegett rémülten a manó.
Zsuzsa felkacagott:
-Nyugi! Nem fog téged felelősségre vonni a manórendőrség.
-Akkor jó – könnyebbült meg a barna sipkás.
Most már barátok vagyunk? –kacsintott Zsuzsa.
-Barátok – mosolyodott el végre a manó, majd felmászott az ágyra.
-Hű, de jó itt. Kicsit fárasztó ez a reggeli szolgálat.
-No, akkor pihenj egyet!
Zsuzsa élvezettel kortyolgatta a kávét, miközben az ablakon besütött a nap.
-Mondd! Mi szél hozott erre?
-Mi szél hozott, mi szél hozott?- fortyant fel újra a Kávéhozó – mintha te nem küldözgetnél állandóan manókat ide-oda! Hol vidámítót, hol gyógyítót, hol segítőt, hol szeretgetőt. Soroljam még?
-Tényleg!- hökkent meg Zsuzsa – De én azt hittem…
-Rosszul hitted!
-Na ne légy már ilyen morcos.
-Óó, el se tudod képzelni mennyi dolgom van. Egész álló nap rohangálok fel-alá, annyi helyre küldözgetnek. És megjegyezni azt a sok igényt! Manci néni tejjel, Imre csak simán, Marika, a postás cukorral és tejszínnel, a sarki boltos az eszpresszót szereti, míg Béla bácsi kizárólag tűzforrón issza.
Zsuzsa mosolyogva letette az üres csészét, majd megpöccintette a manó orrát:
-Tudod mit? Pihenj egyet, addig én főzök neked egy finom kakaót.
A sipkás szeme felragyogott:
-Tényleg?
Zsuzsa bólintott és kisétált a konyhába.
Pár perc múlva megszólalt a telefon.
-Tessék!
-Szia anya!
-Szia! Jól telik a kirándulás?
-Nagyon jól! Rengeteg képet készítettem. Szerdán négy óra körül érünk a pályaudvarra. Ki tudsz jönni értem?
-Hát persze.
-Anya te jól vagy?
-Igen, remekül. Épp meglátogatott a Kávéhozó Manó.
Hirtelen csönd lett a vonal másik végén.
-Itt vagy még?
-Itt, csak…
-Valami baj van?
-Nincs…anya, hmm…nem vagy lázas, vagy ilyesmi?
-Dehogy. Nyugodj meg kicsim, tényleg remekül vagyok.
-Hát akkor…szia.
-Szia! Vigyázz magadra!
Zsuzsa feltette a tűzhelyre a tejet, majd homlokát ráncolva megállt a konyhaszekrény előtt. Némi fejtörés után elővett egy gyűszűnyi pálinkás poharat.
-Ez éppen jó lesz.
Újra megszólalt a telefon.
-Tessék!
-Szia! Van egy fél percem a reggeli megbeszélés előtt. A lányok jól vannak?
-Igen. A kisebbik épp most telefonált.
-Otthon minden rendben?
-Minden a legnagyobb rendben. Az égvilágon nem történt semmi különös.
-Jó. Akkor most rohanok. Szia!
Zsuzsa kuncogva letette a kagylót, majd kakaót töltött az aprócska pohárba, és dudorászva bevitte a szobába.
A manó édesdeden szuszogott a kispárnán.
Sipkája félrecsúszva, haja kócosan szétzilálva, arcán elégedett mosoly. A nap épp a talpát simogatta.
Zsuzsa halkan letette a kakaót, a pohár parányit koccant az asztalon.
Néhány pillanatig csöndben állt, majd nagyon óvatosan és nagyon puhán betakarta a Kávéhozót.

(2005.)

A zokniszárítófa

Valahogy tavaly ilyentájt történt. Igen, április volt,  virágzott a pitypang a fű között, nyílt a meténg az ösvény mentén, ahogy beballagtam az erdőbe. Szép tavaszi délután, illatokkal teli levegő, mikor az ember csak nekiindul, aztán megy-megy, a tél után nem bír betelni az újra életnek induló sok kis csodával.
A legszebb időszaka az évnek. Legalábbis számomra az.
Hallgattam a madárkákat meg a saját lépteim neszét, meg-megálltam fényképezni , csak szívtam és szívtam magamba mindent ami körülvett.
Aztán ahogy lassan sétálgatva az út egyik kanyarulatánál álló hatalmas juharfához közeledtem, hirtelen megtorpantam. Ült alatta valaki. Valami manófélének néztem, de ne olyan kis héttörpéhez hasonlót képzeljetek, hanem rendes emberméretűt. Mégis határozottan manónak gondoltam, már csak azért is, mert egy tövises ággal fésülgette nagy bozontos kenderkóc szakállát.
Olyan békésen ült ott elégedett mosollyal az arcán, hogy jó darabig csak bámultam nagy csodálkozva, tán még a szám is tátva maradt cseppet.
Végül észrevett.
-Csóókolom!-kurjantott rám vidáman.
-Hhh..ööö..jóó napot kívánok!-vigyorogtam zavaromban mint a tejbetök.
Ő csöppet se lepődött meg, rögtön hellyel kínált maga mellett az avaron. Egy darabig még folytatta a szépítkezést, aztán batyujába dugta a tövisfésűt és megmozgatta kinyújtóztatott lába ujjait.
Akkor fedeztem csak fel, hogy mezítláb van, s zoknijai szép rendben ott sorakoznak a nagy juharfa egyik vízszintes ágán.
-Ez itt a Zokniszárítófa- mutatta.
Hát való igaz, tényleg az volt. Direkt úgy lettek kiképezve az ágai, hogy a manó kiteregethesse rá a fuszeklijait.

-Kipróbálhatod te is! - nézett rám készségesen.
-Hm, azt hiszem most nincs rá szükségem. Még csak nemrég indultam, nem izzadtam bele a bakancsomba.
-Jó, ahogy gondolod. De ha máskor erre jársz, csak használd nyugodtan.
- Igazán köszönöm, ez rendkívül kedves tőled.
-Nekem gyakran igénybe kell vennem. Tudod, rengeteget járom az erdőt. Ellenőrzöm a füvek és falevelek növését, a virágok illatminőségét, az őzgidák színét, hogy megfelelően tudnak-e rejtőzködni, hallgatom a madarak hangját, hogy kiszűrjem belőle várható-e eső, meglesem, hány tojást rak a feketególya és fel se tudnám sorolni, mi mindenre kell figyelnem még.
-Gyönyörű munkád van!-sóhajtottam kicsit irigykedve.
-Ilyenkor tavasszal aztán meg se szeri se száma a tennivalóknak. Képzelheted!
-Akkor nagyon elfáradhatsz.
-Igen. Ezért aztán időnként eljövök ide, megszárítom a zoknijaimat, kifésülöm a szakállamat, mert minden beleakad ahogy bújkálok a bozótosban, és a hajam is rendbe kell néha szednem, hogy ne legyen olyan gubancos.
-Óóó, ebben igazán segíthetek!-kiáltottam fel örömmel- Szakképzett fodrász vagyok. Úgyis olyan haszontalannak érzem magam most hirtelen egy ilyen fontos személy mellett, mint te.
-Na látod ez jó ötlet!-csettintett egyet a manó.
Nem is késlekedtem, gyorsan a háta mögé kuporodtam, és igazi erdőjáró frizurát kreáltam őkelmének.
-Sajnos tükör nincs nálam, de majd ha tó közelébe érsz, megnézheted magad.

-Úgyis lesz! De most gyere falatozzunk, én nagyon megéheztem!
Elővett egy zacskó tepertőt, befőttesüvegbe gyömöszölt savanyúkáposztát, még fokhagymával megdörzsölt pirítóskenyér-kockák is voltak nála.
-Hoztál pálinkát?-kérdezte.
Becsszó, még szerencse, hogy minden eshetőségre felkészülve raktam egy üvegecskével a hátizsákomba. Az ember sose tudja, hol éri az éjszaka. Így hát rettentő büszkén vettem elő, hogy lássa, nem csak a manók értenek a dolgokhoz.
Nem mondta ki nyíltan, de azt hiszem elégedett volt velem.
Koccintottunk, falatoztunk, még egy fél liter borocska is került a batyujából, úgyhogy igazán királyi lakomát csaptunk.
Valahogy fel se tűnt, de úgy hablatyoltunk egymással, mintha nem is egy órája találkoztunk volna először. Rettentő sok mókás történetet tudott, nem győztem kacagni. Azelőtt fogalmam se volt, hogy ilyen jól lehet mulatni egy manó társaságában.
Lassan alkonyodni kezdett, úgyhogy indulnia kellett tovább. Felhúzta a zoknikat, szép módszeresen bepakolt a batyujába, aztán eszébe jutott valami, újra kipakolt, aztán megint szép módszeresen, sorban bepakolta a dolgait. Én figyeltem és vigyorogtam az orrom alatt. Hogy mennyit el tud tötyörögni! Egészen furcsa egy manótól. Azt gondolná az ember, hogy zsipp-zsupp, hipp-hopp, aztán már ott sincs.
Végül minden a helyére került és felállt.
-No én megyek.
Csak akkor döbbentem rá, hogy most el kell válnunk, és alaposan elszontyolodtam.
-Mikor láthatlak megint?
- Majd ha a Jó Isten is úgy akarja!-mondta mosolyogva.
Aztán egy darabig vakarta a fejét-azt hiszem megsajnált a nekibúsult ábrázatom miatt-, majd kitépett három szálat a szakállából és a tenyerembe rakta.
-Olyan jó erdőjáróhajat csináltál nekem, hát meghálálom.  Ha nagy bajban vagy, csavard egyiket az ujjadra, és ott leszek.
Kicsit hitetlenkedve bámultam a tenyerembe. Ilyen csak a mesékben van. Biztos kamu az egész.
Kitalálta a gondolatomat:
-Bízz a becsületességemben!
Ránéztem, elmosolyodtam, aztán megnyugodva indultam el lefelé a hegyről.
Néha, ha nagyon szomorú vagyok, vagy álmatlanul forgolódom, előveszem az egyik szálat és nézegetem.
De még sosem mertem az ujjamra csavarni. Végülis nem zavarhat az ember holmi csipp-csupp dolgokkal valakit, aki egész erdőknek kell gondját viselje éjjel-nappal.
Majd egyszer. Majd egyszer biztos bátorságot veszek.

A nagy fa

Szájbiggyesztve tekertem az enyhén lejtős utcácskán a szomorú, borús, hűvös időben. Sapka, sál, és kesztyű áprilisban. Ehh, most már nagyon belefáradtam a télbe, az ázásba-fázásba, bokáig érő lucsokban lábalásba, fahordásba, hólapátolásba, a nedvesen rám tapadó göncökbe, az arcomba csapkodó hideg szelekbe. Kabátom ujja melankólikusan csüngött rá a kormányra, homlokom egyre inkább a sáros talaj felé bukott.
Süppedő gondolataimból valami apró zaj zökkentett ki. Mi ez?
Összeráncolt szemöldökkel nézegettem körül, de sehol egy járókelő.
Aztán újra a zaj. Valami sustorgó hang fentről. Hopp. Egy apró fénycsík csúszott le a kopott, öreg parasztház tetejéről. Landolt a járdán, leporolta magát, kis pamaccsá formálódott és némi gondolkodás után elindult a patak felé. Nem vett észre. Nagyon lassan és nagyon halkan követtem, ki tudja, lehet ezek a fényfélék félősek.
Az utca végén jobbra fordult, kicsit meg is ijedtem, mert arrafelé egy haragos, ugatós kutya lakik. De úgy látszik épp valahol hátul tanyázott a kert végében, mert zavartalanul haladhattunk tovább. Mégpedig egyenesen a játszótér felé. Picurka játszótér, amolyan kis falusi, hinta, mászóka, homokozó, két pad. Emlékszem akkor avatták fel, mikor Kobak ovis volt. Kivitték a gyerekeket, a polgármester bácsi beszédet mondott, aztán arra biztatta a srácokat, hogy nyugodtan vegyék birtokba a léggömbökkel feldíszített játékokat. Soha nem felejtem el azt az önfeledt rohanást, az örömteli kiáltásokat, a leghangosabb Kobakomé volt: Juhéjjj!
Most is elmosolyodtam, s közben szinte elfeledtem leselkedésem tárgyát. Pedig fény felült az egyik hintára és boldogan lóbálta a lábát. A kerítésnél megbújva figyeltem, hogy mi történik.
Hogy honnan, honnan nem, a patakpartról, a szomszéd kertből, a csipkebokor alól, még most se tudom, de ott termett egy újabb pamacs, és felült a másik hintára. Tátva maradt a szám: hát ilyet!
Aztán szinte elpirultam, ezek ketten olyan hamar összemelegedtek. Nem is teketóriáztak sokat, leugrottak a repülő hintákról, és elszaladtak, alig bírtam őket követni. Az iskolaudvar mögötti, közvetlen a patak mellett álló hatalmas fára kúsztak fel, és édes békességben, egymást szerelmes pillantásokkal ölelgetve elkezdtek fészket rakni.
Nem tudom a fények meddig szoktak a tojásaikon ülni, de remélem nem tovább, mint a ma hazatért rozsdáskáim, akik elkezdték igazgatni kuckójukat a teraszon.