Eddig csak sima trágyadombom volt, de idén készítettünk Kobakkal régi raklapokból komposztálót. A minap ebbe kotorkáltam át a földről az addigi domb egy részét, vagyis kotorkáltam volna, de hirtelen megállt a lapát a kezemben. Mégpedig azért, mert beleütközött egy tüskés hátba, s azonnal méltatlankodó fújtatást is hallatott a gömböc.
Hirtelen meglepődtem, lebénultam, aztán rohamtempóban kezdtem visszaszórni szegény megzavart jószágra a komposztot. Később a biztonság kedvéért még falevelet is hordtam rá a nyírfa alól ami most termeli rendesen a szőnyeget.
Az első ijedelem után viszont hatalmas öröm töltött el. Még egy állatka, akinek tudtam a kertemből valamit adni, akivel megoszthattam az otthonom. Igaz én a kertvégi, gallyakból való rakást szántam neki, de hát ő másképp döntött. Bizonyára ez a hely melegebb, jobb lesz neki télire, végülis ő a szakértő, nem én. :-)
No most el kell gondolkodnom, hogy felszámolhatom-e jövőre teljesen a dombot, vagy csak egy része kerüljön bele az épített keretbe. :-D
Egy idő óta külön figyelmet fordítok rá, hogy a kertben az állatkák is jól érezhessék magukat. Nem csak a teraszon évről évre költő rozsdáskák, hanem a méhecske hotellel most már a zümik is, az aranyvessző sövénnyel a verébhad, akiknek ez téli kedvenc pihenőhelyük a kutymákok nagy bosszúságára. Az öreg bodzafát mindenféle madárka látogatja, idén két apró fészek is volt rajta, talán zöldikéjé és tengelicé. Mivel sok száraz ága van előszeretettel kopogtatják a harkályok és már csuszkát is láttam rajta. A magas nyírfa szintén sok madárnak ad pihenőhelyet és a kerítésre felfutó borostyánban is találtam picinyke fészket. A házi magaslesre odút helyeztem, valószínű azt a verebek lakták be. Belegondoltam, hogy tulajdonképp a környéken alig van fa a házaknál, maximum gyümölcsfa, de van ahol még az se. Az viszont nem ad fészkelőhelyet.
Mindig ültetek az ágyások szélére büdöskét, kardvirágot, napraforgót a méheknek, s a kertben elterjedt kerekrepkényből is hagyok szigeteket fűnyíráskor, mert azt különösen szeretik, ha virágzik. Na és nincs is hetente lenyesve 1cm-esre a fű. Igaz, így nem az a tipikus gyönyörködtető pázsit, inkább amolyan elhanyagoltnak tűnik, de nekem nagy örömet okoz a sok zümmögő méh látványa.
Nyár végén a darazsak felfedeztek egy nyílást valahol a tető sarkánál és elkezdtek fészket építeni a padláson. Még a szomszéd is szólt, hogy ott vannak, de én nekik is örültem. Mi lenne ha mindenki csak lefújná őket. Ártani nem ártanak nekem, magasan vannak, ők nem zavarnak engem, én nem zavarom őket.
Ilyen sok állatka tán egyik évben sem élt körülöttem, és ez nekem olyan öröm, olyan boldogság amit nem tudok máshoz hasonlítani. És azt hiszem jele is annak, hogy nem hiábavalóak az erőfeszítéseim.
