Mi kell még?

Esővel telve

hordóm. Hegyem hív. Mi

kell még a nyárhoz?

Ismeretlen ismerős

Néha onnan jön vigasz, ahonnan az ember legkevésbé várná. Tudom, ilyen a világ körforgása, valakinek adsz, aztán lehet egészen máshonnan kapsz, valaki olyantól, akinek még soha nem segítettél semmiben.
Alig-alig ismerős, szinte idegen üzenetét találtam minap a fb-os postaládámban. Semmi mellékelt szöveg, csak egy kis videó amin ő gitározik, de valami csodálatosan. Százszor meghallgattam egymás után, nagyon jól esett a szívemnek. Igaziból nem is értettem miért küldi nekem ezt egy szinte ismeretlen ember.
Megköszöntem neki és leírtam, milyen sokat jelentett. Azt válaszolta, eredetileg a párjának írta a zenét, de aztán elküldte egy rákkal küzdő barátjának, aki éppen CT-re várakozva kapta meg és mézként simogatta őt. Ekkor azt gondolta, talán nekem is jót fog tenni, mert olvasta, hogy apum meghalt.
Úgy szerettem volna nektek is megmutatni, de sajnos erre nem kaptam engedélyt, amit persze teljes mértékig megértek, hisz elég személyes az egész. Hát higgyétek el enélkül is, hogy igazán szép!

A fák fölött

Nyakadban hordtál 

egykoron, most lám elférsz

két tenyeremben.

216 év

Nagyon rossz mikor az ember elveszíti egyik szülőjét, de utána mégis ott van egy kapaszkodó a másik személyében. És habár tudja a megváltoztathatatlant, mégis-mégis reméli, hiszi, hogy az a másik még soká itt lesz.
13 év elég hosszú, és mégis annyira kevés, annyira hamar elfogy.
Szembesülni a ténnyel, hogy az ember végképp árva lett....nem is tudom mikor értem majd ezt meg teljes tudatommal, mert most még valószerűtlen. Most még csak olyan, mintha majd nemsokára megint haza mehetnék, és apu főzi a kondérnyi kajákat, aztán majd veszekszik velünk: Csomagoljatok, csomagoljatok, mit csináljak én ezzel a sok ennivalóval???
De már nem fog veszekedni velünk senki. Senki nem főz már nekünk karácsonyi meg húsvéti meg szülinap lakomákat, senki nem bicajozik hajnalban a pékhez, hogy mire kelünk, ott legyen a friss sütemény, és a megfőzött kávé sem vár majd a piros pikszisben a konyhában.
Napok óta melankóliás vagyok, rám ült a szomorúság, mintha többé nem is akarna innen elmozdulni.
Persze tudom, hogy elfog. Majd idővel, majd szépen lassan...csak az ember képes legyen kibírni addig.
Napok óta csak emlékek hada jár-kel a fejem zegzugaiban, ezernyi apró dolog.
Mikor egyszer régen apu el akarta nekünk mondani, mi a kívánsága, így kezdte: "Ha pillanatnyilag meghalok...."
Hatalmasat hahótáztunk: Jól van Papa, de csak pillanatnyilag halj meg!

Az egyik legvidámabb, legéletigenlőbb ember volt a világon. Erre kell gondolnom, ezt kell tovább vinnem örökségként! Muszáj!


Unokája Kata, aki baba korától rengeteg időt töltött a nagyszülőknél, így írt róla:

"Örökké szeretni foglak.
Nem csak nagypapa voltál, hanem apuka is, az életem legelső és legerősebb szerelme.
Az életem legnagyobb hőse. Akire mindenki felnézett, akinek életerejét ámulva figyelték. Az a végtelen jóindulat és szeretet ami belőled áradt,az a fel nem fogható önzetlenség, egy életen át elkísér majd.
Azért a húslevesért, amit főztél, azért a nótázásért két pohár száraz bor után, azokért a szülinapokért, azokért a nyarakért, amikor beléd kapaszkodtam a bicikli hátulján, azokért hétvégékért amiket melletted tölthettem, örökké hálás leszek.
Azt mondtad, mindig azt mondtad 300 évig fogsz élni. Lecsaltál 216 évet, Papa. Kérem azt a maradék 216 évet.
Azt a maradék 216 szülinapi sütögetést, azt a 216 töltött paprikát. Szeretnék még neked legalább 216 könyvet venni, és nézni ahogy olvasod. Szeretnék még legalább 216 alkalommal feküdni és hallani ahogy együtt énekelsz a Dankó rádióval.
Ez talán a legnagyobb fájdalom, amit 26 év alatt éreztem, és ez még 216 évig fog tartani.
Remélem a nagyival bepótoljátok az elmúlt 13 évet.
Örökké szeretni foglak Titeket. Végtelenül hiányoztok. ❤"