2013. április 29., hétfő

Csipkévé...













Csipkévé foszlunk,
mint egy tél alatt a szép
diófalevél.




2013. április 28., vasárnap

Ma éjjel...






Ma éjjel fél a
Hold. Kézenfogva szépen
haza kísérem.



Carpe diem



















Falcsik Mari: Nyári rondó




próbáld ki: a halál árnyékából ha nézed

minden perced mint az ünnep: a búcsú ünnepe

nem kell ehhez a múlt gyönyöreit idézned

csak megülni nyugton a napon és nagyon együtt lenni

a csönddel s így kivárni míg színültig telsz vele



valami gyomnak a leveses szárát lesni

ahogy telik erősödik vagy már fonnyadni kezd

míg meg nem szólít majd a tökéletes semmi

ha már annyi béke összegyűlt ott benn a néma fényben -

miképp a lassan aranyosodó szőlőgerezd



begyűjti a fényt és édesül: észrevétlen

ahogyan a fű nő (tudod ami majd leszárad)

így készülni arra hogy könnytelen elérjen

- vagy boldogan! - hogy körbenézel s bezárod az egészet

mint régi augusztusokban a nyaralóházat
















2013. április 27., szombat

Naaa,





most hajoljatok ki az ablakon!
Dzzümm, dzzümm  -motoroznak föl-le gőzerővel a csaják. Homlokotokra vigyázni, mert nagyot koppannak!
Arra távolabb meg dalol a fülemüle. Azt mondják éjszaka énekel, bár péntek délután 3-kor, mikor Gizi néninél nyírtam a füvet, úgy nótázott a diófa egyik ágán, hogy csak na.
Ma meg mikor holt fáradtan  haza estem az iskolából, lehuppantam a nyugágyra, Tepertő mellém hevert a fűre, s tőlünk pár méterre egy tengelic pár sétafikált. Az egyik keresgélt, csipegetett, a másik csak követte amerre ment. Nekem úgy tűnt, ő az őr, mert nagyon figyelt, és mindig nyomában volt a másiknak. Nagyon helyesek voltak, s láthatólag cseppet sem izgatta őket egy nagy, tigrismintás kutya, meg egy bamba pipulka.





Fülemüle:




Kisasszony, be szabad jönni?









Többszörös újrahasznosítás











1.   Tiltó tábla
2.   Céltábla
3.   Útjező tábla




2013. április 26., péntek

2013. április 24., szerda

Reményik Sándor: Ha majd...







Ha majd fűszál leszek,
Mert az leszek,
Igénytelen egyetlen-egy fűszál,
Egy a sok-sok közül, ahogyan most
A hó alól kibukva sorba áll, -
Ha majd fűszál leszek,
Lesz-e emlékem régi életemről,
A fájdalmasról, torzról, tévedettről?

Ó, voltak itt is fűszál-perceim,
Igénytelenek, tiszták, szabadok,
Az egész réttel együtt-zizzenők,
Nem nagyzolók, és nem hitegetők, -
Ó, néha itt is hajnal ragyogott.

A hajnal harmatot is hullatott:
Részvét esője csókolta fejem,
És tündöklött az álom-kék magasság
A lelkembe hullt harmatcseppeken.
E ritka, drága fűszál-perceket,
Amikor nyitva láttam az eget:
Ezeket nem hagyom a sírverembe.

Magammal viszem fűszál-életembe.











A zokniszárítófa








Valahogy tavaly ilyentájt történt. Igen, április volt,  virágzott a pitypang a fű között, nyílt a meténg az ösvény mentén, ahogy beballagtam az erdőbe. Szép tavaszi délután, illatokkal teli levegő, mikor az ember csak nekiindul, aztán megy-megy, a tél után nem bír betelni az újra életnek induló sok kis csodával.
A legszebb időszaka az évnek. Legalábbis számomra az.
Hallgattam a madárkákat meg a saját lépteim neszét, meg-megálltam fényképezni , csak szívtam és szívtam magamba mindent ami körülvett.
Aztán ahogy lassan sétálgatva az út egyik kanyarulatánál álló hatalmas juharfához közeledtem, hirtelen megtorpantam. Ült alatta valaki. Valami manófélének néztem, de ne olyan kis héttörpéhez hasonlót képzeljetek, hanem rendes emberméretűt. Mégis határozottan manónak gondoltam, már csak azért is, mert egy tövises ággal fésülgette nagy bozontos kenderkóc szakállát.
Olyan békésen ült ott elégedett mosollyal az arcán, hogy jó darabig csak bámultam nagy csodálkozva, tán még a szám is tátva maradt cseppet.
Végül észrevett.
-Csóókolom!-kurjantott rám vidáman.
-Hhh..ööö..jóó napot kívánok!-vigyorogtam zavaromban mint a tejbetök.
Ő csöppet se lepődött meg, rögtön hellyel kínált maga mellett az avaron. Egy darabig még folytatta a szépítkezést, aztán batyujába dugta a tövisfésűt és megmozgatta kinyújtóztatott lába ujjait.
Akkor fedeztem csak fel, hogy mezítláb van, s zoknijai szép rendben ott sorakoznak a nagy juharfa egyik vízszintes ágán.
-Ez itt a Zokniszárítófa- mutatta.
Hát való igaz, tényleg az volt. Direkt úgy lettek kiképezve az ágai, hogy a manó kiteregethesse rá a fuszeklijait.







-Kipróbálhatod te is! - nézett rám készségesen.
-Hm, azt hiszem most nincs rá szükségem. Még csak nemrég indultam, nem izzadtam bele a bakancsomba.
-Jó, ahogy gondolod. De ha máskor erre jársz, csak használd nyugodtan.
- Igazán köszönöm, ez rendkívül kedves tőled.
-Nekem gyakran igénybe kell vennem. Tudod, rengeteget járom az erdőt. Ellenőrzöm a füvek és falevelek növését, a virágok illatminőségét, az őzgidák színét, hogy megfelelően tudnak-e rejtőzködni, hallgatom a madarak hangját, hogy kiszűrjem belőle várható-e eső, meglesem, hány tojást rak a feketególya és fel se tudnám sorolni, mi mindenre kell figyelnem még.
-Gyönyörű munkád van!-sóhajtottam kicsit irigykedve.
-Ilyenkor tavasszal aztán meg se szeri se száma a tennivalóknak. Képzelheted!
-Akkor nagyon elfáradhatsz.
-Igen. Ezért aztán időnként eljövök ide, megszárítom a zoknijaimat, kifésülöm a szakállamat, mert minden beleakad ahogy bújkálok a bozótosban, és a hajam is rendbe kell néha szednem, hogy ne legyen olyan gubancos.
-Óóó, ebben igazán segíthetek!-kiáltottam fel örömmel- Szakképzett fodrász vagyok. Úgyis olyan haszontalannak érzem magam most hirtelen egy ilyen fontos személy mellett, mint te.
-Na látod ez jó ötlet!-csettintett egyet a manó.
Nem is késlekedtem, gyorsan a háta mögé kuporodtam, és igazi erdőjáró frizurát kreáltam őkelmének.
-Sajnos tükör nincs nálam, de majd ha tó közelébe érsz, megnézheted magad.








-Úgyis lesz! De most gyere falatozzunk, én nagyon megéheztem!
Elővett egy zacskó tepertőt, befőttesüvegbe gyömöszölt savanyúkáposztát, még fokhagymával megdörzsölt pirítóskenyér-kockák is voltak nála.
-Hoztál pálinkát?-kérdezte.
Becsszó, még szerencse, hogy minden eshetőségre felkészülve raktam egy üvegecskével a hátizsákomba. Az ember sose tudja, hol éri az éjszaka. Így hát rettentő büszkén vettem elő, hogy lássa, nem csak a manók értenek a dolgokhoz.
Nem mondta ki nyíltan, de azt hiszem elégedett volt velem.
Koccintottunk, falatoztunk, még egy fél liter borocska is került a batyujából, úgyhogy igazán királyi lakomát csaptunk.
Valahogy fel se tűnt, de úgy hablatyoltunk egymással, mintha nem is egy órája találkoztunk volna először. Rettentő sok mókás történetet tudott, nem győztem kacagni. Azelőtt fogalmam se volt, hogy ilyen jól lehet mulatni egy manó társaságában.
Lassan alkonyodni kezdett, úgyhogy indulnia kellett tovább. Felhúzta a zoknikat, szép módszeresen bepakolt a batyujába, aztán eszébe jutott valami, újra kipakolt, aztán megint szép módszeresen, sorban bepakolta a dolgait. Én figyeltem és vigyorogtam az orrom alatt. Hogy mennyit el tud tötyörögni! Egészen furcsa egy manótól. Azt gondolná az ember, hogy zsipp-zsupp, hipp-hopp, aztán már ott sincs.
Végül minden a helyére került és felállt.
-No én megyek.
Csak akkor döbbentem rá, hogy most el kell válnunk, és alaposan elszontyolodtam.
-Mikor láthatlak megint?
- Majd ha a Jó Isten is úgy akarja!-mondta mosolyogva.
Aztán egy darabig vakarta a fejét-azt hiszem megsajnált a nekibúsult ábrázatom miatt-, majd kitépett három szálat a szakállából és a tenyerembe rakta.
-Olyan jó erdőjáróhajat csináltál nekem, hát meghálálom.  Ha nagy bajban vagy, csavard egyiket az ujjadra, és ott leszek.
Kicsit hitetlenkedve bámultam a tenyerembe. Ilyen csak a mesékben van. Biztos kamu az egész.
Kitalálta a gondolatomat:
-Bízz a becsületességemben!
Ránéztem, elmosolyodtam, aztán megnyugodva indultam el lefelé a hegyről.
Néha, ha nagyon szomorú vagyok, vagy álmatlanul forgolódom, előveszem az egyik szálat és nézegetem.
De még sosem mertem az ujjamra csavarni. Végülis nem zavarhat az ember holmi csipp-csupp dolgokkal valakit, aki egész erdőknek kell gondját viselje éjjel-nappal.
Majd egyszer. Majd egyszer biztos bátorságot veszek.





2013. április 22., hétfő

Fehér













Fehér szirmokat
szórt be ablakomon egy
esti fuvallat.






2013. április 20., szombat

Illatok






Készül a kandírozott ibolya. Irtó pepecs munka, de Kobak nagyon szereti, már most rögtön, így nyersen akart volna belőle enni. :-)  A szülinapi tortájára szoktam tenni.
Miközben szedtem a virágokat, bekaptam egy-egy zsenge ibolyalevelet is. Azokat szeretem legjobban, amik még olyan frissek, hogy össze vannak csavarodva.
A teraszon bíbelődtem a nagy kandírozó művelettel, miközben egyszercsak  besötétült az ég és gyönyörű tavaszi eső kerekedett.
Ibolyaillat, esőillat, a madárkák pedig csak énekeltek-énekeltek.
A rozsdáskák fészke is pihe-puhára bélelődött az elmúlt napokban fenn a gerendán.










2013. április 19., péntek

Ezen a héten






                                                    Teltház - ahová én is be szeretnék ülni koszorút kötni







Édes napfény






                                                                                                 Utat törve








Varró Dani: HARMINCKÉTÉVES MÚLTAM - önfelköszöntő költemény






Harminckét éves múltam el,
csatában mégsem hulltam el,
sinen
se nem.
Csak ámulok, hogy jé, nekem
félig lefolyt az életem
gügye
ügye.
A volna lettbe billen épp,
létösszegeznem illenék
emitt.
De mit?
Harminckét év elslattyogott,
nem történt semmi nagy dolog,
kis ez,
kis az.
Van már nejem, van kisfiam,
s jut asztalomra kifli, jam,
diós
briós.
De elcsigáz a teperés,
az út, mely csupa hepe, és
csupa
hupa,
s ki lát, azt mondja: "Haj, Dani,
nem vagy te már a hajdani!"
Ez, öcs,
a göcs!
Hogy újra már nem kezdhetem,
sehogy se rendelkezhetem
e lett
felett.
Hogy jaj, a múlt pár passzusát
nem költhetem már basszus át,
alap
a lap,
s a jövő sincsen nyitva már,
hogy őszbe fordul itt a nyár.
Szar ügy,
farügy!
Mi nem lettem, már nem leszek,
tűzoltó, juhász, pl. ezek,
sem ács,
se más.
Nem végzek munkát, kétkezit,
költő vagyok, ha kérdezik:
badar
madár.
S habár szemöldököm közét
redőzi az alig közép-
korú
ború,
bár gyűl a szürke szerteszét,
fejem fölött a kerge-szép
azúr
az úr.



2013. április 18., csütörtök

Titok










                                                            Tavaszi földből
                                                     kapám nyomán kifordult
                                                            egy rozsdás lakat.











GBR












2013. április 16., kedd

Van egy új fám







Volt egy fám, mint Katicinek, Laci barátom azt mondta rá, hogy banyafa.
De igaziból már meg se találnám, messze is leledzik valahol kinn a hegyen, így kaptam egy új fát. Ez elérhető távolságban van, gyorsan eljuthatok hozzá, ha egy ölelésre van szükségem. Ráadásul  közel hozzá áll egy másik, ami ugyan sokkalta jelentéktelenebb, de azt talán még jobban megszerettem, a különös összenőtt ágai miatt.














EM










2013. április 14., vasárnap

Lélek-zet



















































2013. április 11., csütörtök

.......




"összerándult bennem az élet mint a
kisbabák keze szerbiában"


(Bogdán József)



csak





Lágy ujjak túrtak
lengedező hajamba.
Csak a szellő volt.





2013. április 10., szerda

Levél nővéremnek









Elvégre Sándor napot ünnepeltünk, így Papának igen jókedve kerekedett. 
Mikor elgördült veletek az autó ketten maradtunk.

-Na most akkor menjünk nótázni! -adta ki a parancsot és már ült is az ebédlőasztal mellé ellenkezést nem tűrően. Ismered a nótázását, hehe, hát őt követni képtelenség. Valami olyan kacifántos hangszínben vagy miben énekel, meg tercel meg mi a fittyfenét csinál, hogy akár magasan, akár mélyen próbálok bekapcsolódni, sehogyse sikerül. No meg ordít, hogy: "Sudááááár jegenyefa". Emlékszel a lakodalmakra gyerekkorunkból? Mindenkit túlharsogott, most is ezek jutottak eszembe, és majd bepisiltem a röhögéstől. Ma is fújta teli torokból.
-Ehh, te csak cincogni tudsz-legyintett rám, de mivel nem volt más nótapartner, hát én is tökéletesen megfeleltem. Igaz, képes még egyedül is énekelni, ha magában van, néha a szomszédok hallják.
Elámulok újra meg újra, hogy tudja ennyire lelkesen csinálni.  Rá van írva még a füle csücskére is, hogy ilyenkor valami fenemód jól érzi magát, és teljesen be van zsongva. Nem csak nosztalgiázik, egyszerűen NAGYON SZERET  nótázni és boldog tőle. Én meg élvezem ezt látni, nagyokat vihogok, rákontrázok.
-No most tótul is Papa!
Nagyon nem kellett biztatni, gondolhatod.
Érdekes ez a mi tótságunk is. Hogy azok voltunk valaha, és elmúlt. Beolvadtunk a közegbe. Hogy nemrég még milyen természetes volt, ha mentünk a nagyszülőkhöz, a küszöböt átlépve máris tótul kezdtek povedálni.
Nekünk meg már semmi közünk hozzá, holott valaha egy más nemzet fiai voltunk. A mi gyerekeinknek meg aztán végképp. Majd talán egy halvány emlék, hogy a Papa mintha tudott volna valami más nyelven énekelni, meg karattyolni.
Néha vágynék eljutni oda. Megnézni, honnan a messzeségből vetődtünk mi ide, milyen tájékról, miféle emberek közül. Hogy hol élnénk most, ha régesrég nem lett volna az a járvány, ami kiöli a szülőfalunk népét, s nem hoznak a helyükbe máshonnén parasztokat. Hol élnénk és hol halnánk?
Ilyeneken is járt az agyam a villamos járdaszigetén állva. Melankólikusan merengtem. Ez a munkahely meg különösen rátesz. Ha az ember folyton öregecskékkel van körülvéve, meg betegséggel, meg halállal, meg ittfáj-ottfájjal, hát az szíven üti. Vagy inkább szíven rúgja.
Hogy én mi a csudáért lettem ilyen hülye melankóliás? Miért nem Rád hasonlítok, aki mindig vidám, akiből árad valami megfoghatatlanul jó energia, aki köré önkéntelenül is odagyűlnek az emberek, hogy beszippanthassanak valamit ebből az esszenciából. Mert Neked szüntelenül szól a telefonod, ezren keresnek, hívnak, sms-eznek, bulizni invitálnak, még a kórházban sem tudtál normálisan pihenni annyian aggódtak érted.
No mindegy. Ott a járdaszigeten volt idő melankóliázni életről-halálról a szürke, hideg, városi büdösségben.
De valami ki akart rángatni. Még pedig két  kamaszfiú személyében, akik iskola után vártak a járatukra, és vidáman birkóztak, lökdösődtek, évődtek egymással. Egy hosszú lakli, meg egy alacsonyabb köpcös. Mint Lolka és Bolka. Felvidultam tőlük, s már így szálltam fel a villamosra, mikor befutott.
De úgy látszik javíthatatlan vagyok, mert ahogy elkezdtünk zötyögni, már újra a hülye gondolataimba zuhantam. Szerencsére csak egy megállót utaztam, és ahogy leszálltam, a következő járdaszigeten nagyon kedves látvány fogadott.
Két elsős kislány -ez rájuk van írva a kislányokra ha elsősök- ölelte egymást szorosan, mint akik el se akarják engedni a másikat soha többé. Balra távolabb egy anyuka, jobbra távolabb egy nagymama várakozott. Valószínű már régebb óta tarthatott a jelenet, mert a fölnőttek  kissé türelmetlenül szólongatták őket:
-Hát holnap újra találkoztok!
De a két lányka csak ölelte-ölelte egymást, olyan őszinte barátsággal, testvérséggel, ahogy azt csak gyerekek tudják.
Talán mert őket még nem rontotta meg a világ, ők még ösztönösen érzik, mi az igazán fontos, és hogy nincs annál fontosabb, és a pillanatot  ki kell használni, mert ki tudja van-e holnap.
Lassan rebbentek szét, ki erre, ki arra. 
Milyen szép volt ez a jelenet! Egy aprócska valódi színház, igazi kétperces előadással.

Dolgaim végeztével aztán indultam a vonatomhoz. Én haza a hegyeim közé, te meg maradsz itt a városban. De azért mindig velem vagy!
A legközelebbi összerebbenésünkig milliószor ölel:



egyszem tesód


ui.





Vándor Lajos: Képtár






Nyilvános képtár a lelkem,
de van benne
egy különterem,
ahová
rajtam kívül

az idegeneknek
szigorúan tilos - a bemenet.

A többi terembe
bárki beakaszthatja a képét,

nem tudom ellenőrizni,
hogy hamisított
vagy az eredeti? -

de idebent

csend van és áhítat
és néhány rézkarc,
a halott apámról
az anyámról,
és rólad

úgy - ahogy én látlak benneteket

a szívem után - szabadon. 













2013. április 8., hétfő

Ágai Ágnes : Az őrző







Tartalak teljes valómmal.
Két partom közé szorítlak.
Zúgó ár el nem sodorhat.
Nem emlékezlek, visszaéllek.
Áttelepítelek a mába,
rögzítelek megkötő anyagba.
Időzítelek.
Magamnak tartozom veled.
Voltságodról leválasztalak.
Kiragyogtatlak. Bevilágítalak.
A jelenben érzem jelenlétedet.
A múlt ablakát ököllel bevertem.
Kiragadlak.
Ütőeremen dobolsz
eleven lüktetéssel.
Létezel.
Élsz, mint minden halandó.




2013. április 7., vasárnap

Nem én voltam!





Talán hallottatok róla, hogy a Költészet Világnapja (március 21.) kapcsán hirdettek egy akciót  "Posztolj verset az utcára" címmel. A Fb-ra is fel lehetett tenni, ki hová ragasztott ki verseket. A legváltozatosabb helyszíneken - villanyoszlop, iroda, buszmegálló, villamos, pad, iskola, nyilvános mosdó, büfé ablaka - lehetett találni kisebb-nagyobb cetliket, papírokat, amiken a lelkes közreműködők megosztottak egy-egy verset a nagyérdeművel. :-)
Kata barátném hívta fel a figyelmemet a következő fényképre a Fb-on.
Esküszöm nem én voltam, hanem egy Orosz Nikolett nevű lány, akit még hírből sem ismerek.
Mindenesetre csak úgy dagad a mellem a sok klasszikus mellett, amiket itt-ott lehetett látni, hihihi.








http://www.facebook.com/photo.php?fbid=486453171403217&set=oa.224915894316415&type=1









Alkony














Nedves a rét, süppedős a lábam alatt, minden lábnyom után apró kacsaúsztató lesz. Tavasznak még semmi nyoma, amúgy is szürkül, a nap vöröseslilán nézeget vissza a domb mögül.
Csak a kutya rohangál eszeveszetten, megrészegülten a szabadságtól.
Hosszan, nagyon hosszan beteg volt, azt hittem meg sem marad, most mégis itt van. Egyenlőre itt. 
Elszalad, visszajön, megint elviharzik, aztán amint észreveszi, hogy irányt váltok, máris lohol utánam.
-Szereti magát ez a kutya-mondta a régi erdész, mikor közeledve hozzám, gyanúsan megmorogta őt.
-Igen, szeret, sokáig ápoltam...

Egyre  alkonyodik, a hegy,  a bokrok, a patak mind jobban beleszürkülnek a valóságba.
Nem sokat megyek, mégis elfáradok az egész heti betegeskedés után.
Mindenütt nedves a talaj, a nagy tölgyfa alatt találok némileg vastagabb avart, amire leülhetek. Jól esik. Hátamat a fatörzsnek dönteném, de hirtelen beleakadok pár fiatal, tüskés hajtásba, amik a fa töve mellől nőttek ki. Próbálok kiszabadulni, de egyre inkább foglyul ejtenek. Belegubancolódik a hajam, dühösen, tehetetlenül rángatom. Kifacsart kézzel hátra nyúlok, bontogatom, de nem haladok semmire. Tépem-tépem összeszorított foggal.
Miért nem segítesz? Nem látod, hogy nem boldogulok magam? Csak kacagsz.
Ott az öledben az a kerek hely épp a fejemnek való lenne. Tedd oda a pulóvered, az olyan jó szagú párna.
Végre viharverten kiszabadulok, és ledőlök. Üres fejjel, gondolatlanul. Elmentek a gondolataim. Vándorolnak valahol Tibetben, vagy ki tudja hol, ahol a gondolatokra szükség van.
Nekem csak jó így most a sötétben. A kutya is megérkezik, lehever a száraz fűben, inkább csak hallom, mint látom. Fújtat egyet, szuszog, aztán elcsendesül.
A nagy tölgy kopár koronája mint valami sátor váza hajlik fölénk.
Az egyik fiatal ágacska végén, kinyílik az első csillag.
















Itt és most













                                                   Egy csigaház a homokban 
                                                   üresen is ékes. 
                                                   De én? 
                                                   Lehetek-e dísz lelked polcain, 
                                                   ha már kimegy belőlem az élet? 
                                                   Itt és most emelj füledhez, 
                                                   ha hallani akarod bennem 
                                                   a tenger zúgását!



                                                    (2007.)




2013. április 6., szombat

Ágai Ágnes: Levél Y-nak






Szeretlek.
Csak így, ilyen köznapian,
ilyen egyszerűen, ha úgy tetszik semmitmondóan,
hisz a legtöbb levélben így írják: szeretettel,
és ez nem súlyosabb, mint a kérdés:
mi újság, hogy vagy és effélék.
Pedig milyen kevés ember iránt vagyunk szeretettel,
mennyi közöny, rosszallás, idegenség,
gyanakvás, harag, meg nem értés,
mennyi odvas, rossz indulat fűz bennünket egymáshoz,
kis és nagy közösségünk zárt rendszerében.
Milyen kevesen figyelnek szavainkra,
ha azt mondjuk: elvtársam, kedves barátom,
egyetlen szerelmem, mikor mit ír elő a konvenciónk,
miközben szavaink tartalma rég kihullott,
és ezt nem kéri tőlünk senki számon
hisz megszoktuk. Őszinte részvétem, szívből gratulálok,
és a szeretlek, ha egyáltalán kiejtjük,
nem több közhely szavaink egyikénél,
ami kéznél van, mint a papír zsebkendő vagy a golyóstoll.
De hát én szeretlek, salakmentesen, forrás tisztán,
őrzöm hangod emlékezetem kazettájában,
és őrzi testem kezed simítását,
őrzi pulzusom felgyorsult ritmusa,
a visszapergetett filmszalagon,
az egyszerit, a megismételhetetlent,
az egymásra talált test ünnepét,
az egymást dajkáló lélek hétköznapjait.
Szeretlek
és folytathatnám: szeretlek, mint....
és bizonyára jutna eszembe még friss hasonlat,
jól hangzó, kevésbé kopott,
de így mondom pőrén, dísztelen,
vedd vallomásnak vagy tényközlésnek,
akár messze vagy,
akár a szomszéd szobában,
akármi volt, van, vagy lesz velünk,
igémet hirdetem, vállalom, vissza nem vonom:
szeretlek!









(Nagyon szép Ágai Ágnes verseket találtam, azt hiszem még lesz egy pár.)






Ima



(Lacibarátnak)


A padsorok közt
most egyetlen Ember és
egyetlen Isten.





2013. április 3., szerda

Hangok





http://www.youtube.com/watch?v=UfEZZruscCc








At The Window, Vincenzo Irolli











Térkép





Csepp terepasztal:
tenyeremen átfutó
zegzugos utak.



2013. április 2., kedd

A nagy fa





Szájbiggyesztve tekertem az enyhén lejtős utcácskán a szomorú, borús, hűvös időben. Sapka, sál, és kesztyű áprilisban. Ehh, most már nagyon belefáradtam a télbe, az ázásba-fázásba, bokáig érő lucsokban lábalásba, fahordásba, hólapátolásba, a nedvesen rám tapadó göncökbe, az arcomba csapkodó hideg szelekbe. Kabátom ujja melankólikusan csüngött rá a kormányra, homlokom egyre inkább a sáros talaj felé bukott.
Süppedő gondolataimból valami apró zaj zökkentett ki. Mi ez?
Összeráncolt szemöldökkel nézegettem körül, de sehol egy járókelő.
Aztán újra a zaj. Valami sustorgó hang fentről. Hopp. Egy apró fénycsík csúszott le a kopott, öreg parasztház tetejéről. Landolt a járdán, leporolta magát, kis pamaccsá formálódott és némi gondolkodás után elindult a patak felé. Nem vett észre. Nagyon lassan és nagyon halkan követtem, ki tudja, lehet ezek a fényfélék félősek.
Az utca végén jobbra fordult, kicsit meg is ijedtem, mert arrafelé egy haragos, ugatós kutya lakik. De úgy látszik épp valahol hátul tanyázott a kert végében, mert zavartalanul haladhattunk tovább. Mégpedig egyenesen a játszótér felé. Picurka játszótér, amolyan kis falusi, hinta, mászóka, homokozó, két pad. Emlékszem akkor avatták fel, mikor Kobak ovis volt. Kivitték a gyerekeket, a polgármester bácsi beszédet mondott, aztán arra biztatta a srácokat, hogy nyugodtan vegyék birtokba a léggömbökkel feldíszített játékokat. Soha nem felejtem el azt az önfeledt rohanást, az örömteli kiáltásokat, a leghangosabb Kobakomé volt: Juhéjjj!
Most is elmosolyodtam, s közben szinte elfeledtem leselkedésem tárgyát. Pedig fény felült az egyik hintára és boldogan lóbálta a lábát. A kerítésnél megbújva figyeltem, hogy mi történik.
Hogy honnan, honnan nem, a patakpartról, a szomszéd kertből, a csipkebokor alól, még most se tudom, de ott termett egy újabb pamacs, és felült a másik hintára. Tátva maradt a szám: hát ilyet!
Aztán szinte elpirultam, ezek ketten olyan hamar összemelegedtek. Nem is teketóriáztak sokat, leugrottak a repülő hintákról, és elszaladtak, alig bírtam őket követni. Az iskolaudvar mögötti, közvetlen a patak mellett álló hatalmas fára kúsztak fel, és édes békességben, egymást szerelmes pillantásokkal ölelgetve elkezdtek fészket rakni.
Nem tudom a fények meddig szoktak a tojásaikon ülni, de remélem nem tovább, mint a ma hazatért rozsdáskáim, akik elkezdték igazgatni kuckójukat a teraszon.











Mindenkinek...





"Mindenkinek megvan a saját nyomasztó terhe, hibái, senki sem lehet meg mások segítsége nélkül. Ezért is kell segítenünk egymást vigasztalással, tanáccsal és kölcsönös figyelmeztetéssel." 



(Lev Tolsztoj)



Web Statistics