Avagy pipulka első találkozása a vassal. :-)
Ahogy hazafelé baktattam, a hátizsákomon lifegő sisakot látva a szomszéd srácok megkérdezték hol jártam.
-Tatabányán, via ferrátázni.
-Az mi?
-Hát a sziklán kell...
-Ja, az egy zarándok út!
Nos ebből levonva a következtetést, meg hogy nem olyan régen még nekem sem volt halvány lila pukim se, hogy mi az a via ferráta, tán elmondom nektek pár szóval. Aki tudja, az majd átugorja ezt a kiselőadást. :-)
Kavics barátunk bizonyára külhonban már találkozott ferrátákkal, mert más országokban a környéken bevett szabadidős elfoglaltság az ilyen vasalt utakon mászkálni.
A lényeg az, hogy különböző segédeszközök vannak felszerelve a sziklára. Fém kábelek, létrák, hidak, lépcsők segítik a haladást, nem egy egyszerű túrázásról van szó. Felszerelés is szükségeltetik hozzá, ami beülőből, sisakból, és egy kétágú kantárból áll, aminek végein egy-egy karabiner van. Végig a fém kábel mentén megy az ember, erre kell felkapcsolni a karabinereket, így a haladás iránya is egyértelmű. Szédelgőseknek, tériszonyosoknak nem ajánlott ilyesmibe belefogni, hisz sokszor elég nagy magasságban kell lavírozni. Különböző nehézségű utak vannak, s ezt betűk alapján sorolják be. "A" jelű a legkönnyebb és így tovább felfelé "F"-ig.
No most talán nem érhet a vád, hogy ilyen vén fejjel vágtam bele ebbe a szórakozásba, hisz nálunk Magyarországon 2013-ban épült meg az első via ferráta Cseszneken, majd idén Tatabányán is átadtak egyet. Ez utóbbira volt szerencsém eljutni szombaton. Már jó ideje áhítoztam megnézni mi fán terem ez a dolog, mert ha szikláról, hegyről van szó, az már csak jó lehet. No és nem utolsó sorban itt a szép új beülőm is, igazán viszketett a fenekem, hogy belehelyezzem és felavassam valahol. Sisakot kaptam kölcsön Laci barátomtól, kantárt pedig lehetett ott helyben bérelni.
Kobak ezzel bocsátott útra:
-Mami, meg ne halj! :-)
Reggel elvonatoztam hát Tatabányára, s a végeláthatatlan lépcsősorokon felmásztam a Turul madárhoz, ahonnan a túrák indultak. Gyerekkoromban jártam itt utoljára, onnan voltak halovány emlékeim.
A szervező fiúk mellett kis csapat gyülekezett, megkönnyebbülten vettem észre, hogy a fiatal srácok között van egy leányzó is. :-) Persze így is én voltam messze a legöregebb, de hála Isten senki nem nézett rám kérdő szemekkel, hogy mi a frászt akarok itt. Sőt nagyon segítőkészek voltak a fiúk, megigazgatták rajtunk a beülőt, felrakták a kantárt, beállították a sisakot, kaptunk egy plusz hevedert is kisebb karabinerrel pihenés céljából, ha útközben elfáradnánk. Ahogy mindenkit felvérteztek, el is indultunk vezetőnk után, akit Csabinak hívtak. Visszamásztunk a lépcsősoron amin az imént felmásztam, nyilak mutatták, melyik út honnan indul. Mi persze a legkönnyebbet vettük célba, amit Hét vezérnek hívnak. Ahogy a beszállóhoz értünk, Csabi nem is teketóriázott túl sokat, csak annyit mondott, hogy aki ezen a függőleges szakaszon túl nehéznek tartja a feljutást, az jöjjön vele, átvezeti a könnyebb részre, és máris felterelt minket a falra. Hűha, figyeltem ahogy a fiúk egymás után pikkpakk felkapaszkodnak, senki nem akart a könnyebb részre menni, no én sem. Így kezdésnek vártam volna néhány kis instrukciót, tanácsot, de úgy látszik nagyon bizalomgerjesztően nézhetett ki a csapat, meg hát a fiúk tényleg úgy vágtak bele, mintha minden nap ezt csinálnák. Igaz az a srác, aki utoljára maradt, mondta, hogy ő teljesen kezdő, de túl sokat nem szöszölt ő sem.
Előrelátóan a legvégére soroltam, hisz nagyon jól ismerem már magam, szeretek tötyörészni, nézelődni, fényképezgetni, azt is tudom, hogy lassabb vagyok az átlagnál általában mindenben. Lestem, ahogy a többiek kúsznak fel a falon.
Rajtam volt hát a sor, nekifogtam a kapaszkodásnak, s mindjárt az elején mikor át kellett kapcsolni a karabinereket egy újabb szakaszra, miközben fél kézzel lógtam a sodronyon és magyaráztam valamit lefelé Csabinak, észrevettem, hogy mindkét karabiner a másik kezemben van. Jujuj, na ez az amit szigorúan tilos, egyik karabiner mindig a kábelen kell legyen, nehogy az ember lezuhanjon. Megszeppenve vigyorogtam lefelé. Jó kis kezdet. Ilyen bakit többet nem követtem el...csak még egyszer....de arról nem én tehettem, vagyis...no ezt majd később. :-)
Ahogy ezen a függőleges részen feljutottunk, utána már csak lassan emelkedtünk, inkább oldalirányban haladtunk. Hamarosan egy lengő hidacska következett, itt két kábel volt kihúzva, egyikbe kapaszkodtunk, másikon lépegettünk. Ez inkább csak látványra volt izgalmas, az átkelés rajta nem olyan nehéz, mint azt elsőre gondolnánk, de nem árt, ha az ember jól tud egyensúlyozni és nem fél. Persze ha az egész nagyobb magasságban imbolyogna, bizonyára ijesztőbb volna.
A csapat szép lassan elhúzta a csíkot, már csak Csabit láttam magam előtt, így csak őt tudtam fényképezni, hogy dokumentálhassam az eseményeket. Itt nem volt egyszerű a fényképezés sem, hisz időbe telt fél kézzel elővarázsolni a beülőre csatolt masinát, beállítani az általam épp kívánt funkcióra és megpróbálni pl. a hídon lifegve nagyjából mozdulatlanul tartani. Nos ha az ember blogot ír, és szeretné, hogy hiteles legyen a beszámolója, ahhoz igazán elengedhetetlen néhány fotó, ugye? :-) És hát a csuda vigye el, én nézelődni is szeretek útközben, nem csak végigvágtázni valahol. Soha nem a teljesítmény érdekelt egy túra során-ez azt hiszem inkább a férfiaknak fontos-, hanem az élmény, a látnivaló és ha nem egyedül mentem, akkor persze a társaság is. Így jócskán lemaradtam, de mivel közben biztosan haladtam előre, Csabi ott hagyott, hogy a többieket is figyelje, azonban időnként bevárt, visszakukucskált rám.
Túl az első lengőhidacskán
Iszonyúan élveztem az egészet, s mivel másnak nem tudtam, hát magamnak mondogottam félhangosan: Juj, de klassz, jaj, de jóó, húúú, húúú!!!
Néhol fémből kis lépőkék is segítségünkre voltak, amolyan patkó alakúak, főleg olyan helyeken, ahol át kellett kapcsolni a karabinereket egyik szakaszról a másikra. De a legtöbb részen csak a sziklán tudtunk kapaszkodót találni, volt ahol épp csak falatnyit, amiről majdnem lecsúszott az ember talpának a tized része is. Aztán időnként pihenőként jött egy-egy párkány, hol cipő szélesnyi, hol egész kis ösvény, ami itt már négysávos autópályának számított. Nagyon különleges érzés, hogy miközben az ember a sziklán araszol a természethez lapulva, alant a mélyben szürkén, szögletesen ágaskodnak az emeletes házak és mormog, zúg, nyüzsög a város.
Mielőtt Csabi újra eltűnt volna a szemem elől egy kanyarban, utána kiáltottam, hadd fényképezzem ott le.
-Rólam már van rengeteg kép-válaszolta.
-De nekem nincs. Be szeretném rakni a blogomba.
És hát ahol ő végig ment, ott én is, elhihetitek, így meg tudom nektek mutatni. :-)
-Neked ez unalmas?-kérdeztem.
-Nem!! Nagyon sokszor végig mentem már, de nem.
Ezt tök jól esett hallani. Mindig értékelem egy emberben ha kitartóan tud lelkesedni valamiért.
Napszemüvegben volt, ami persze érthető, mivel gyönyörűen sütött a nap, de én nagyon szeretem látni az emberek szemét, így egy kicsit pihenősebb résznél megkértem, hogy vegye le cseppet. Meg is tette a kedvemért, nekem meg tátva maradt a szám:
-Óóó, de szép szemed van!-mondtam áhítattal, s mire észbe kaptam, már mindkét karabiner ott volt a kezemben kikapcsolva.
Ijedten kaptam a számhoz a kezem:
-Úúú, a második rossz pont. Látod még az eszem is elvetted. :-D
Mikor Hét vezérről lekapcsolódtunk, kicsit szomorúan konstatáltam:
-Óó, már vége? De kár!
Nem volt könnyű, ezt egyáltalán nem állítom, mert jócskán kellett egyensúlyozni, kapaszkodni, itt-ott elég izgalmas a nagyon kicsi kiszögelléseken megvetni a lábad s igyekezni tartani magad miközben akasztgatod át a karabinereket, de tulajdonképp minden gond nélkül képes voltam megtenni az utat miközben fenemód élveztem az egészet. Az a kis félsz meg még kell is.
A végén majdnem a madárnál lyukadtunk ki, észrevétlen emelkedtünk abba a magasságba, ahonnan elindultunk.
Egy kis pihenő, ivás, falatozás következett, én a felszerelésekkel teli dobozokat is megszemléltem.
Egy doboz beülő és kantár
Egy doboz mászócipő
Minden a saját emblémával ellátva
Csabi a sisakok őre
Miközben pihegtünk, szóba elegyedtem azzal a fiúval, aki mondta, hogy teljesen kezdő. Kiderült róla, hogy helybéli, úgyhogy neki nem lesz nehéz máskor is eljönni ide. Irigyeltem is érte. Tök jó lehet ha csak úgy ni hétvégén felugorhat az ember és végig mehet egyik másik úton. Edzésként is sokkal érdekesebb a fekvőtámaszok nyomásánál. Merthogy én jobb híján ezt művelem mióta múltkor sziklát másztunk. :-)
Nemsokára újra felszedelőzködtünk és elindultunk a Turul út beszállójához. Ehhez nem kellett annyira visszaereszkedni, mint a Hét vezérhez. Míg a fiúk nekiiramodtak, mondtam Csabinak, hogy nem tett említést róla, mi a teendő, ha az ember lepottyan. Ő azt válaszolta nem szoktak lepottyanni.
-Senki nem pottyant még le?
-Nem.
Ezen csodálkoztam. S mivel kötöttem az ebet a karóhoz, tettünk egy kísérletet, mi lenne ha lepottyannék. De itt a beszállónál függőlegesen haladt a pálya, vagyis ha leesel, kezded onnan elölről, ahová visszaestél, ez egyértelmű. Igaziból nem ilyen esésre lettem volna kíváncsi.
A kezdésnél két lehetőség volt, s mivel a nehezebbiken sehogy se tudtam elindulni, maradt a könnyebbik. A másik lány eleve azt választotta, én már csak azt láttam, ahogy a sodrony végén beleolvad a napsugárba. :-)
Egy bátor leányzó halad a fény felé
Egy jó darabig itt is simán ment minden, a többiek ugyanúgy eltűntek a távolban, de most Csabi nem hagyott magamra, hűségesen jött mögöttem. Azt hiszem, ő már tudott valamit, hihihi.
Nos hirtelen egy olyan helyen találtam magam, ahol a lábamnak már semmilyen kis kiszögellést nem találtam. A talpam a falnak feszítve, két kinyújtott karommal a kábelbe kapaszkodva kellett volna oldalaznom. Hát mit mondjak, nem sokáig ment. A hátizsák is húzott lefelé, mert rajtam ugye az is volt, hisz nem a szomszédból jöttem. Reggel mikor elindultam még hűvös volt, pulóvert, kulacsot, uzsonnát, váltócipőt, a vonatra könyvet, pár dolgot bepakoltam. Hát igen, ide autóval jó jönni, úgy csak magadat kell végig cipelned a pályán.
Az első úton el is fáradt a karom, itt már nem bírta a kiképzést, a cipőm csúszott a sziklán, úgyhogy hopp egyszer csak a beülőbe pottyanva találtam magam, ott himbálóztam a dróton mint egy batyu.
Csabi először észre sem vette, csak pár pillanat múlva konstatálta az esetet:
-Na látod, most lepottyantál.
Kellett nekem annyit foglalkoznom az elején ezzel. :-)
Viszont itt számomra egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy jutok vissza a dróthoz, hisz jócskán alatta himbálóztam, a szikla sima volt, azon kapaszkodva nem tudtam visszamászni.
Na itt szembesültem azzal, milyen jelentősége van annak a plusz hevedernek, amit pihenés céljából kaptunk. Ez sokkal rövidebb volt, mint maga a kantár, ha felcsatolta az ember a kábelre, szépen bele tudott csücsülni a beülőbe és piheghetett anélkül, hogy kapaszkodnia kéne.
Igen, ez mesésen jó lesz! Annyi erőm még épp lett volna, hogy felhúzzam magam a sodronyon, de annyi bizony már nem, hogy fél kézzel megtartsam a súlyom miközben beakasztom a karabinert. A mesének vége.
Ha nincs mellettem hű vezetőm, lóghattam volna ott napestig és várhattam volna a hős lovagra, aki megment. No itt azért kicsit befrászoltam. Éreztem, hogy a karomban már nincs több erő, nem vagyok képes megcsinálni ezt a produkciót, s főleg nem vagyok képes tovább menni a falon ebben a talpkitámasztós, csupán a karjaimmal magamat tartós pózban. Pedig még így kellett volna egy darabig.
Csabi segített ki szorult, vagy inkább lebegős helyzetemből. Amíg nagy nehezen felhúztam magam a kellő magasságba, ő gyorsan rákattintott a sodronyra. Ott csücsültünk beülőinkben egymás mellett, alattunk mit sem törődve kínjaimmal tovább nyüzsgött a város, szaladtak az autók, s én hirtelen ugyanúgy elkeseredtem, mint mikor nem tudtam felmászni múltkor az áthajláson.
Újra szembesültem vele, hogy a lelkem hiába szárnyalna, és hiába lenne bennem elég vagányság és elszántáság ha nincs elég fizikai erőm. A többiek hogy a csudába bírtak itt tök simán átmenni??
Eszembe jutottak a hátizsákomban lapuló könyv sorai is, amiket annyira átéreztem, mikor olvastam őket. Egy nagyon régi könyv, azóta már egészen más szelek fújnak a sziklamászásban, hisz hihetetlen milyen piciny, félkörömnyi kiszögelléseken is képesek szinte átbalettozni magukat fél kézzel, mit kézzel, ujjal a mászók, és nem csak fiúk, hanem lányok is. Olyat én soha nem fogok tudni csinálni, és nem is vonz különösebben.
A könyv sorai doboltak az agyamban:
"...a Kaisergebirge ráébresztett, hogy most már elérkeztem sziklamászó képességem határához.
Férfiak nem kerülnek szembe ezzel a problémával, vagy ha mégis, nem ugyanilyen mértékben, mert majdnem valamennyi végrehajtó hegymászás voltaképpen nem kíván az átlagos férfiénál nagyobb erőt. A határt inkább a lélek szabja meg, mint a test. De a nőnek határt szab karjának gyengesége, hát még a magunkfajta, nem nagyon erős nőnek, aki soha még egyetlen felhúzódzkodást sem végzett. "
(Josephin Scarr: Nők hatezres csúcsokon)
Én sem végeztem egyetlen felhúzódzkodást sem. És nem azért mert nem próbáltam vagy nem akartam, hanem egyszerűen azért, mert képtelen vagyok rá. Verébláb vastagságú karjaim nem tudják a súlyomat felhúzni. Pedig nem dicsekedhetek túl sok kg-mal. :-D
Hát ott csüngtem nekibúsulva, hülyén érezve magam, s ki is szakadt belőlem egy haragos sóhaj:
-Olyan nyiszlett vagyok!
-Nem vagy nyiszlett-mondta Csabi, s persze ez nagyon jól esett, de hát mi mást is mondhatott volna, én is bátorítanám a helyében a falon ragadt túrázót, ha ma még haza akarnék menni. :-D
Azért, hogy megnyugtassam a körmét rágó olvasót, elárulom, nem maradtunk a sziklán vacsorára. :-)
Mivel az egyértelmű volt számomra, hogy nem bírok tovább kapaszkodni, a pihenős heveder bekapcsolva maradt és így a beülőben ücsörögve átlökdöstem magam a következő rögzítési pontig. Ott pár pillanatra megemelkedve két kézzel megtartottam magam, közben Csabi átakasztgatta a karabinereim a következő szakaszra. Így seggeltem át ezen a részen. Egyedül nem ment volna.
Lehet még senki soha nem pottyant le, nos ez a hagyomány ezennel megtört. Pipulkának sikerült.
Utána újra könnyű volt haladni, mert egy hosszú függőhíd következett, ami ezek után már babajátéknak tűnt, s azzal vége is volt Turulnak.
Kilátás Turul végéről
Újra a kiindulási pontnál gyülekeztünk. A másik leányzóról kiderült, hogy ő egy bátor anyuka, aki a testvérével és a 16 éves fiával jött mászni. Annyira helyesek voltak együtt, le is fényképeztem őket, s közben arra gondoltam, milyen kár, hogy Kobak tériszonyos. Igaz, én is iszonyúan az voltam gyerekkoromban, ahhoz képest egészen feljavultam.
A csapat fele elbúcsúzott. Erőm már nekem sem volt, nagyon kifáradt kezem lábam, de annyira szerettem volna még kicsit visszamenni. Gondoltam, ha valamennyit pihenek, még újra megpróbálom, hisz ki tudja mikor jutok el ide megint, azonkívül szerettem volna megtapasztalni, milyen egyedül kimerészkedni a vasra. No nem a harmadik, ismeretlen, piszok nehéz útra, csak az elsőre, amit baj nélkül végigjártam.
Heverésztem egy darabig a fűben, de túl sokat nem várhattam, hisz még haza is kellett jutnom.
Megkerestem újra a Hét vezér kezdéspontját, de most kihagytam a függőleges felmenetelt. Nem is bírtam volna már felkapaszkodni olyan meredeken. Most néztem csak meg a táblát, ami ki volt téve a sziklára az út nevével, betűjelzésével és más tudnivalókkal. És most jöttem rá, hogy ez tulajdonképp egy "D" besorolású, ami nem is számít könnyűnek. Még a végén büszke leszek itt magamra. :-)
Hát most egészen más érzés volt lavírozni a dróton. Elég félelmetes. Egyrészt mert fáradt voltam, másrészt, mert nem volt senki mellettem, aki biztonságérzetet adjon. De azért makacsul küzdöttem egy darabig, most olyan részek is igen nehezemre estek, amiken először simán "átsétáltam". A rizikósabb részeknél felkapcsolva tartottam a plusz hevedert is, mert most nem volt ki segítsen, ha lecsúszok.
Mégis nagyon jó volt kicsit egyedül lenni, tudni, hogy most csupán magamra hagyatkozhatom.
Nem kellet sietnem, annyit nézelődhettem útközben, amennyit csak akartam. Egy párkányon hosszan elüldögéltem, bámultam magam alatt a házakat, a fákat, hallgattam a morajlást. Óriási élmény volt madárnak érezni magam szárnyak nélkül is.
Ahogy végül már elgondolkodva lefelé ballagtam a lépcsőkön az állomás felé, valaki rám köszönt. A tatabányai fiú volt, még ő is maradt kicsit magában lavírozni. Úgy tűnt, neki is jól esik megosztani valakivel a frissen szerzett élményeit. Legalábbis én így szoktam vele lenni. Sokkal nagyobb az élmény, ha van kinek elmondani. Tán egyéb más dolgok mellet ezért is szeretek blogot írni. Elmesélte, hogy milyen szép pillangót látott a sziklán, ezzel megnyugtatva a lelkemet, hogy akad más is, aki szeret elnézelődni, elbíbelődni apróságokkal túra közben. S ha ráadásul fiúból van az illető, ez külön kedves dolog. Azt is elárulta lelkesen, hogy megpróbálkozott a legnehezebb, Kata nevű úttal, de az kifogott rajta, mert nagyon durván nehéz. Egyfolytában függőlegesen halad felfelé, és sehol nincs egy vas lépőke sem, amilyenekkel Hét vezérnél találkoztunk. De nem volt elkeseredve, vidáman mondta, hogy van miért visszajönnie. Ezt pedig ő akár minden hétvégén megteheti, csak fel kell sétáljon a hegyre.
Mire leértem az állomáshoz, nekem is elmúlt a szomorúságom a pottyanás miatt. Tulajdonképp ha ez nem történik, kimaradok egy megtapasztalásból, s fogalmam sincs, hogyan is lehet megoldani egy ilyen helyzetet. Megtanultam azt is, mire való az a plusz heveder, amit kaptunk, meg azt is, hogy nem kell feltétlen bepánikolni. És feltétlen tisztában kell lenni a határaiddal, és annak kell örülni, azt kell élvezni, amit képes vagy megcsinálni, nem olyan után áhítozni, ami elérhetetlen, mert akkor sosem leszel boldog. S mert elsőre nem sikerült, nem jelenti azt, hogy ötödszörre sem fog. Milyen unalmas lenne, ha rögtön minden klappolna.
A vonat indulásáig a közeli parkban heverészve nyalogattam a dróton szerzett sebeimet. Ezek voltak a bónuszok. Ajándék sodronymintás tetkók ingyen és bérmentve. :-) Merthogy én nem mindig tudtam egy kézzel tartani magam míg át kellett csatolni a karabinereket, így sokszor a hónom alá kaptam inkább a drótot. A térdeim is elég mintásak lettek, rajtam minden kisebb ütés rögtön meglátszik, gyerekkoromban is állandóan csupa kék-zöld folt voltam.
Annyira fel voltam dobódva, hogy eljuthattam erre a klassz helyre! Minden percét rendkívüli módon élveztem a túrának, és annyira hálás szívvel gondoltam a "vasalt" fiúkra. Nem csak hármukra, akik most ott voltak, hanem mindenkire, aki az építkezésben résztvett, s akiknek bármi módon köszönhető, hogy létrejöttek ezek a pályák. Hálás vagyok nekik, hogy ennyire kedvesek, segítőkészek voltak, s hogy egyáltalán, egy ilyen magamfajta, kissé koros zöldfülűnek lehetővé tették ezt a csudálatos élményt!
Köszönöm Fiúk!! :-)
