2017. február 24., péntek

Hullámzó kedély hullámzó terepen




Két hete pénteken engedélyt kértem a kolléganőktől egy hétfői szabira. Eléggé el vagyok már nyúvadva, úgy éreztem rámfér. Nálunk házi gondozóknál ez így megy, nem a főnöknőtől, hanem egymástól kéretőzünk el, neki csak odaírjuk egy cetlire az asztalára, hogy ekkor meg ekkor szabin vagyunk. Az engedélyt rögtön megkaptam, s az időjárástól tettem függővé mivel töltöm a napot. No most biztos jót kuncogtok, mert vajon mivel is tölthetném, biztos nem műkörmöshöz, szoliba vagy shoppingolni megyek. Persze ki tudja, változhatnak az idők.
Az a jó, hogy egy börzsönyi túrához még csak korán sem kell kelnem, nem úgy mint valaha, mikor a hajnal 4 óra valahányas vonattal kellett először is Pestre jutnom, s onnan tovább.
Most csak bepakolom a zsákom, felcsatolom Hubára a pórázt és irány!
Az útvonalat nem véglegesítettem, de mivel kutyás túra, nem mehetek semeddig bicajjal, valami közelebbi beszállót kell keresni a hegyre.
Megtekintettem a vízállást a gázlónál és megállapítottam, hogy bővizű ugyan, de még éppen járható lesz ha a Fekete-völgyet választom is.






Átcaplattam a mezőn, ahol rögtön akadt néhány szép fényképeznivaló. Mindig így járok, hát belőlem se lesz soha hosszútávgyalogló.











Felmenetelre a Katicinek oly emlékezetes, megboldogult sífelvonó vonalát használtam. Bizony, valaha itt még sípálya üzemelt, kár, hogy ma már csak az enyészeté.











Az első lihegéseken túl felértem a Strázsa-hegy tanösvényére. Huba nem mutatott semmiféle lihegést, ráadásul nagy bánatára ma meg kellett elégednie velem, aki nem vagyok túl gyors és iszonyú idegesítő módon állandóan meg-megállok. Kutyaagyában nem állt sehogy  össze a kép, miért nem haladunk folyamatosan és intenzív tempóban. Eddig a csapat legelső tagja előtt szokott rohanni, cseppet sem törődve vele én hol vagyok, mit csinálok, élek-e még, csak fényképezni álltam meg vagy valami baj van? Órákig képes úgy menni egy  számára idegennel, aki történetesen az élen halad, hogy halvány érdeklődést se mutat etetője, oltatója, otthont adója iránt.  Csak magával törődése határtalan méreteket ölt, az ember számára csak azt jelenti, aki kiszolgálja az ő igényeit. :-D
Volt aki a túra végén elképedve kérdezte: Ez tényleg a te kutyád??




A már sokat emlegetett Holló-kő felé vettem az irányt. Ezeket az új táblákat még nem láttam, de olvastam a neten, hogy a Csóványoshoz is ilyenek kerültek, amelyeket Szőrmester és még valaki saját pénztárcájából finanszírozott. Ezúton is köszönet e nemes cselekedetért!




Az idő igazán kellemes volt, hamar levékonyodtam a gúnyáktól, na tessék, megint cipelhetek mindent a zsákban!




Mint a szivárvány




Huba töretlenül haladt az élen, s mivel most csak én voltam színen, hát vissza-visszaszaladt hozzám, ahogy az rendes kutyához illik. Még egész meghatódtam volna, ha nem látom állandó türelmetlenségét, s az egész testével mutatott noszogatást: Gyere már! Gyere már, mi a fenét csinálsz megint??



Fölérve a Jancsi-hegyre nem túl rózsás kilátás fogadott minket, teljesen párában volt minden, így egyéb fotótémákat kellett keressek magamnak ebem nagy bánatára. El is szöszöltem hosszasan, míg ő folyamatosan megindult volna és tekintgetett hátra: Mi a csudát totojáz megint ez az emberagyú??
Ha beszélni tudna, már végigszidta volna az összes felmenőmet a Teremtés könyvéig visszamenőleg.




A kövirózsa alatt még némi hómaradványok



A kedvenc zöld párnáim



Nem tudom miért, de valahogy nem találtam a kedvem, bármennyire is kerestem. Fáradtnak és nyomottnak éreztem magam, nem töltött el az a nagyszerű érzés, ami a hegyen amúgy rámtör. Egészen megijedtem: ha már ez sem jelent örömet, akkor mi lesz velem? Pedig szépen sütött a napocska, a kilátást kivéve minden ideális volt a kiránduláshoz.
Próbáltam azért serkentgetni magam, de nem valami nagy sikerrel. Tavaszi fáradtság lenne vagy mi a manó?




A Holló-kő felé már szép bükkfákat lehet látni




Nini, amott lenn, a kevésbé napos oldalon még egészen nagy területen van hó!




Ahogy felértem a hegycsúcsra és lekanyarintottam a zsákot a hátamról, abban a pillanatban kiesett belőle a termoszom és elkezdett lefelé gurulni a sziklákon. Tehetetlenül néztem és reménykedtem. Szerencsére egy párkányon megállt egy idő után és nem zuhant le a meredeken ki tudja meddig. Beszerzett némi hepehupát közben, de hát tisztes túrázó termosznál ez szinte kötelező.



A Holló-kő azért még ebben a párás időben is gyönyörű, ehhez nem férhet kétség! Augusztusban jártam itt utoljára Zolival, aki sokkal türelmesebb társ volt, mint Huba, hisz ő is lépten-nyomon kattintgatott, ebben hát fenemód megértettük egymást.


















Huba természetesen a Holló-kőről való leereszkedésnél is élen járt, elképedve néztem, ahogy felszalad a sziklákra, forgolódik rajtuk, kitekint, fittyet hányva az alatta lévő mélységre.








Még egy ilyen kutyát! Hát cseppet sem tériszonyos, annyi szent. Másik érdekes dolog, amit egész úton többször is megismételt, hogy két lábra állt a fatörzseknek dőlve mint a medvék és nézett felfelé. El nem tudtam képzelni ennek okát, mert nem láttam rajtuk se madarat, se mást, mégis időről időre felágaskodott egy-egy általa szimpatikusnak ítélt fánál.




A le nem hullott tölgylevelek színes színfoltok a még kopár erdőben




Kövirózsás




Amott a távolban a másik gerincen Miklós-tető




Huba a kattintgatásaimat végképp megelégelve végül a hátam mögött két lábra állt, mellső lábaival nekidőlt a zsákomnak és elkezdett lökdösni. No most már aztán én is méregbe gurultam és alaposan kiosztottam, hogy azt a türelmetlen kutyafáját, hát mit képzel ő magáról, sokkal rosszabb, mint egy morgós túratárs, ilyet még a világ nem látott!! Majd máskor leshet, hogy magammal vigyem, akkor lökdösődjön! :-D




Oroszlánkirály 




Hiába ereszkedtem le már a Holló-kőről is, nyomi hangulatom nem igazán akart oszladozni, a fejemben soroltam  hát a lehetőségeket. A Salgóvárra semmiképp nem mászok most fel, maradok a lenti úton, s ismerek egy jelzés nélkülit ami nem messze innen lecsorog Hamuházhoz, talán az lesz a legjobb ha szépen azon a völgybe térek s onnan haza, ha már ilyen nyeszlett, fáradt és kedvetlen vagyok.
Ez a Salgóvár alatt vezető út nagyon érdekes volt, mert a falevelek alatt jéggé fagyott a kemény hó és irtóra csúszott. Pipiskedve, óvatoskodva lépdeltem rajta, próbáltam inkább az avarral jobban beterített részeket választani, vagy teljesen az út mellé sorolni, már ahol lehetett.



Korcsolyáztam rendesen. Pedig még gondoltam is rá otthon, hogy berakom a hómacskát, de végül elvetettem ezt az ötletet, hisz lenn már teljesen elolvadt minden, s eddig nem is igen találkoztam olyan szakasszal ahová kellett volna.



Közben elértem a jelzetlen utat, ahol le kellett volna kanyarodnom a terv szerint, de annyira ki volt járva szélesre és barátságtalanra a fahordó autóktól, hogy semmi kedvem nem volt elindulni rajta. Ehh, mindegy, menjünk tovább, majd jóval odább lesz egy jelzett ösvény, amin nyáron Zolival is lementünk. Vagy inkább kanyarodjak Nagybörzsöny felé? Annyira bizonytalan voltam és magam se tudtam eldönteni mit akarok, de ha már itt vagyok, legalább megnézem azt a kis házikót ami Salgóvár alatt bújik meg és száz éve nem jártam arra.  Utoljára Árpád barátommal és a barátnőjével üldögéltünk mellette egy üveg bor társaságában, de az már nagyon régen volt. Árpád azóta az Égben, csak az a szép együtt töltött nap maradt itt a szívemben s a szúró fájdalom: még milyen fiatal volna most is!
A házikó akkoriban már eléggé kezdett lepusztulni, így raktározódott el róla a kép a fejemben. Ahogy közeledtem hozzá, meglepetésemre szinte összefüggő hótakaró kezdett kibontakozni a fák között.





Letekintettem az útról a fák közé, nagyon hangulatos kép fogadott. Mint valami kis mézeskalács házikó, úgy festett a Várkúti vadászház.




Még egy pillantás visszafelé is a kanyargó útra, ahonnan meredeken emelkedik  a hegyoldal Salgóvár felé.



Emlékszem, mikor régen itt jártunk  jó időben, ez a hely akkor is árnyas és hűvös volt, jól esett a tűzrakóhely mellett megpihenni. Bizonyára nem véletlenül maradt meg most sem ezen a részen a hótakaró, bár már keményre volt fagyva, fenn is maradtam rajta, ahogy átvágtam a fák között a házikóhoz.




Felvillanyozódtam és Huba is érdeklődve rohangált ide-oda. Tüzetesen megvizsgáltam mindent, láttam, hogy a házikót teljesen felújították, gyönyörű szép új ablakok kerültek rá és úgy általában minden szép rajta. Körbejártuk, bekukkantottunk, bár belül teljesen üres volt, s az ajtó zárva.





Itt jó időben akár a fedett teraszon is el lehet aludni hálózsákban. A felderítés, a nézelődés annyira feldobott, hogy észre sem vettem, elmúlt a nyomott hangulatom. Huba is jókedvűen tanulmányozott végig mindent a ház körül.






A fakupacokat is még egészen nagy hó fedi





Az asztalok és padok is mostanában kerülhettek ide, ezek sem voltak régebben. Ilyen csudaszép környezetben igazán jól eshet uzsonnázni, vacsorázni az erdő mélyén, feltétlen ki kell majd próbálni!




Mikor végre nagy sokára kedvem szerint kinézelődtem magam, visszatértem az útra és tovább csúszkáltam. Elértem a jelzett ösvényt ami levisz a völgybe, de hirtelen mégse arra kanyarodtam, ehh most nincs kedvem, megyek inkább Nagybörzsöny felé, láttam a térképen egy utat, amin úgy emlékszem még nem jártam. Ehhez viszont előbb a kéken kell mennem egy darabig.
Egész nap hallottam a motoros fűrészek hangját, visszhangzott az erdő, elég zavaró is volt, de hát hétköznap van, dolgoznak. Ahogy haladtam, egyre közelebbről jöttek a hangok, valahogy nagyon nem kívántam most emberekkel találkozni, főleg nem favágókkal, akik esetleg majd valami baromságokat kezdenek beszélni, ha látják, hogy egyedül baktatok. Nem bántam, hogy ott van velem Huba, még ha szörnyű türelmetlenül is viselkedik.
Szerencsére a tisztást, ahol dolgoztak, épp elkerültem, maradt tehát a jótékony magány. Lejtett a keskeny ösvény, itt is alaposan lábam elé kellett nézni, nehogy valahol elvágódjak egy megbúvó fagyos részen. Most megint felvillanyozódtam, mert ezen az úton ha jártam is, az legalább huszon akárhány évvel ezelőtt volt. S az ilyesmi mindig izgalmas, mert vajon mi bukkan majd elő a következő kanyar mögött, mit rejt az a völgy, hová vezethet az a kis út, ami keresztezi az enyémet, mind-mind felderítésre váró titok.


Az egyik jelzés egy ősöreg, szúette, halott faóriásra volt festve, ami már alig állt a lábán







Búsulva vettem észre, hogy ez az új masina is elkezd vacakolni. Ilyen nincs! Most vagy én vagyok a béna, vagy kifogtam valami rossz konstrukciót. Az objektív védőlemezkéi nem akarták az igazságot, ezentúl minden egyes képnél az ujjam hegyével kellett őket kipiszkálnom, hogy nyíljanak. Féltem, hogy megsértem az objektívet, de a fényképekről se akartam lemondani.
Nemsokára kiértem Ozser egyik kedvenc helyére, Bányapusztára, itt hát ő volt az első, akire gondoltam.




Minden kihalt volt, sehol semmi mozgás







Az út hangulatosan, de itt már a napsütés miatt sárosan kanyargott a falu felé, így próbáltam inkább a füves részeken ugrabugrálva haladni. Kicsiny patak csörgedezett a mezőn keresztül.




Ez már egészen tavaszias kép, ugye? :-)




Valaki csendben figyelte a lépteimet




Viharvert, de büszke kis nemzetiszín zászlócska integet az úton haladóknak




Még egy pillantás a vadászházikóra búcsúzóul



Tudtam, erről az útról valahol majd le kell térnem, de már kezdtem elbizonytalanodni, annyira nem akart elérkezni az a kereszteződés. S mivel újra jégpáncélon kellett lavíroznom, bármilyen szép is volt ez az aranyló kanyargás a késő délutáni fényekben, jó lett volna már valami stabilabb talajt érezni a talpam alatt. Eddig szerencsésen megúsztam seggelés nélkül, ebben sokat segítettek a túrabotok.




Az idő is eléggé előrehaladott állapotban járhatott, így megörültem neki, mikor végre megtaláltam a Nagy-Pogány-hegy oldalába felkanyarodó keskeny ösvényt. No akkor most végszóra megint mászás! Mehettem volna végig a széles úton, de ez sokkal jobban izgatott.




Egy gyönyörű hely, a Pogány-rét mellett haladtam el. Hmm, de jó lenne itt jó időben felverni a sátrat, tüzet gyújtani és bámulni a csillagokat éjszakába nyúlóan!




Még egy jelzésváltás hátra volt, s mivel számomra ismeretlen terepen haladtam a már szürkülő erdőben, erősen pislogtam jobbra-balra, nehogy eltévesszem az irányt, mert akkor leshetek mint Rozi a moziban a sötétben.
A két Pogány, a kicsi és a nagy közötti nyergen áthaladva már ereszkedni kellett, mégpedig a Kovács-patakhoz. No itt aztán hiába volt már mindenfelé olvadás, vártak rám még jégcsodák!
















Sajnos a fényképező aksija már nem bírta tovább, hiába akartam mindenáron gyömöszölni a bekapcsológombot, meg kellett elégedjek ennyi képpel, pedig az utolsó jelzésemet még mindig nem értem el, és még mindig nem értem el, és még mindig nem értem el.
Mikor végre megtaláltam és a sötétedő erdőben rákukkantottam a térképemre, megdöbbentem, hogy huh, hát még van mit mennem, de innen legalább már egyenesben vagyok, nem kell kereszteződésekre figyelnem.
Nem tudom megmagyarázni miért, de valamiféle mennyei béke és boldogság töltött el ebben a kicsit narancssárgás estében, nem vágytam felkapcsolni a fejlámpát, annyira jól esett ballagni a sötétben.
Megálltam, elénekeltem Jézusnak egy dalt, Huba ugyan nyüszögve nógatott továbbindulásra, de annyira eltöltött ez a csodálatos jelenléte az Égnek, hogy kicsordultak a könnyeim.
Nem volt szükségem továbbra sem a lámpára, nem akartam megtörni a varázst, az út puhán és biztonságosan simult a lábam alá, enyhén és egyenletesen lejtett csak. Itt már nem voltak hó vagy jégfoltok, nyugodtan lépdelhettem a sötétben. Ennek a résznek a neve is a szívembe lopta magát, mert Tilalmas-erdőnek hívják, valamiért ez különösen tetszett nekem.
Már nem bántam, hogy még jócskán kell vándorolnom a faluig, a szívemben béke volt, szerettem volna ha örökké tart ez az állapot.

Az első házakhoz érve rácsörögtem Ozserre, de sajnos nem tudtunk találkozni mert már jó ideje az ágyat nyomta keményen. No majd legközelebb!
Innen még  haza kell buszoznunk, ettől kicsit izgultam, mert hoztam ugyan szájkosarat minden eshetőségre, de ezt Huba még nem viselte soha. Az indulásig hátralévő háromnegyed órát kis sétával töltöttük a sötétségben, s mikor begurult a járgány és felszálltunk, a sofőr szerencsére nem utasított a szájkosár felrakására. Csak néhány utas volt, közelemben két fiatal fiú, akik szívesen barátkoztak az első buszozástól kicsit izgatott Hubával. Egy darabig ráncigálta ide-oda a pórázt, de lassan megszokta a dolgot, végül lehevert a busz közepére a széksorok között, elnyúlt, és édesdeden elaludt mint egy fáradt kisgyerek.
Csodálatos este volt! Amilyen nehezen indult, olyan felemelően ért véget a nap.Úgy érzem egyhamar nem fogom elfelejteni a Tilalmas erdő sötétben fülembe súgott meséit.
Hallgassátok meg ti is ha arra jártok!



Web Statistics