Áldott, drága nyírfa!
Milyen csepp voltál, tán derékig értél vagy vállig, mikor földbe kerültél az udvaron. Esztendők teltek, nyarak- telek váltották egymást hajladozó törzsed és ágaid felett, s most úgy kell felnéznem rád, mint ha a Börzsöny bérceit kémlelném.
Dél van, itt ülök árnyékodban, magokat szedegetek a tavalyi kelbimbó becőcskéiből és hálás vagyok azért, amit ingyen kínálsz. Egész délután hűsíted a házat, az év minden napján daloló- és pihenő helyet kínálsz a madárkáknak, nyár végén fecskék használnak le-és felszállópályának, nyári hőségben kutyáim menedéke vagy, ősszel lehulló lombod talicskával hordom málnai töveim alá, amelyek aztán őserdő módjára lombosodnak következő évben.
Gyönyörű, lehajló, szép lányok hajához hasonlító lekopaszodott ágaidból karácsonykor koszorút fonok ajtómra, az elszáradtak pedig gyújtósként kerülnek cserépkályhámba. Tavasszal édes nyírfavíz csepeg belőled, magod eleséget kínál csízeknek, tengeliceknek, verebecskéknek.
Törzsed fehérsége, növésed nyúlánksága, levélkéid rezgése apró széltől is szemnek, fülnek, szívnek ad békét, nyugalmat.
Áldott, drága nyírfa!
