Bödönke

Volt már elég sok cicánk az évek alatt, a legkülönbözőbb természetűek. Bödönkét Kobak találta a patakparton, annyira kicsi volt még, hogy azt hittem meg sem marad, de nagyon talpraesettnek bizonyult. A szemecskéje állandóan váladékozott, ebből soha nem is gyógyult ki, hiába próbáltam bármivel kezelni. Valami rossz genetika lehetett, ki tudja. Amilyen csepp volt, olyan merészen állt meg a hatalmasTepertő előtt, nem futamodott meg. :-) Aztán Huba és Mamusz is elfogadták, egyedül Cosinus érkezését nem akarta megemészteni, hetekig be se akart jönni a házba sértődöttségében, aztán megbékélt, sőt még utóbb játszott is a kis kölyökkel.

Kobak mindig nagyon szerette, védte, óvta, a mellkasán szeretett leginkább tanyázni. Ha hanyatt feküdt, azonnal ott termett és végig nyúlt rajta.

Tavaszonként akár két hétre is eltűnt, aztán mikor már erősen kezdtem aggódni, hogy mit mondok majd Kobaknak, hová lett a kedvence, akkor viharverten megjelent, hol a fél füle, hol a fél pofája hiányzott a harcok után. Telente dagira hízott, olyan volt a feje, mint egy jól táplált óvodás és buddhai nyugalommal az arcán tudott álló nap heverni.

A legutóbbi télre már nem hízott fel, maradt kis vékony cica, amúgy sem volt nagy kandúr. De udvarolni még elment tavasszal, igaz már óvatosan, kimérten. Aztán egyre kisebb lett, madárcsontú mint az öregecskék, már nem szeretett a kis félmagas ajtón beugrani a bejáratnál, megvárta, míg kinyitom.

Egyre kisebb lett, súlya, mint a pille, bundája kopott, zilált, de ugyanúgy ölben, mellkason szeretett leginkább pihenni. Mindig is bújós volt, nem úgy, mint Cosinus, aki csak akkor és addig engedi a simogatást, míg ő akarja és annak, akinek ő akarja.

Hétvégén tesóméknál ünnepeltük Kata és Kobak szülinapját, vasárnap este értem haza.

Bödönke lassan az ajtóhoz ballagott, evett pár falatot a táljából, aztán félig leereszkedve feküdt a küszöbön, mint aki már nem bír felállni. Felemeltem, bevittem a pokrócra, lefektettem, a levegőt kicsit nehezen vette, de megállás nélkül dorombolt. Az ölemben dajkáltam egy darabig a súlytalan kis állatot, egy percre sem hallgatott el, csak dorombolt, dorombolt, még ha rekedten is. Megvárt, hogy hazajöjjek. 

Reggel egy kis májkrémet dugtam a szája elé, amire felkapta  a fejét, de enni már nem evett belőle. Nagyon szomorú szívvel hagytam ott, mert láttam, hogy a végét járja, én pedig csak 12 óra múlva jövök haza, mikor lejár a műszak. Szerettem volna az ölemben tartani végig. Amikor utoljára  a fejére tettem a kezem, újra dorombolt, ehhez még mindig volt ereje. Aztán el kellett indulnom másik öregecskékhez, akik vártak az otthonban. Ők nem mindig ilyen hálásak, nem mindig dorombolósak, nem mindig elégednek meg azzal, hogy a gazda mellkasán feküdhetnek békében, de hát ők emberek.

Este ott feküdt meghalva, ahol hagytam, Tepertő mellett készítettem neki helyet a kertben.

Szerettem volna mellette lenni, tudom, csak egy cica, de tíz évig egy falkába tartoztunk, Kobak kedvence volt, együtt nőttek fel, erősen hozzánk nőtt.

Azt hiszem boldog élete volt itt velünk, igazi falusi cicaélet tíz éven át.

Isten veled Bödönke!

A többiek is lassan öregszenek, előre félek az elvesztésüktől....

 

Emlékekből élni?

 

Úgy szeretem ezt a képet! Zsóti barátom készítette három éve, mikor még tudtam nagy batyuval több napon át túrázni.

Sok mindent el lehet fogadni, sok mindenbe bele lehet nyugodni, de ha valami olyan dologtól lettél elszakítva, ami az életedet boldogította, ami erőt adott, ami feltöltött a hétköznapok mókuskereke után és nincs semmi ami pótolhatná, hát az katasztrófa.

Akik ocsmány szavakkal illették és kritizálták Suhajda Szilárdot, bizonyára még távolról sem értik és nem is akarják megérteni azt, hogy ő félember lett volna hegymászás nélkül. Akármilyen botrány ezt hallani, de van amit nem pótolhat semmi, még a család sem, bármennyire is szeretjük őket. Pedig ő aztán szerette az övéit, aki figyelemmel kísérte az útjait, az tudja ezt. És persze ez fordítva is igaz, a hegymászás sem tudja pótolni a családot, hisz mindig alig várta, hogy hazaérjen.

Tudom, rám is furán néztek körülöttem, de a kolléganőim nagyrészt elfogadták, hogy én ilyen vagyok. Micsoda nagy dolog ez! És hát most félembernek érzem magam vagy inkább negyednek. Olyan nagyrészt semmilyen lett az élet.

Próbálok persze menni amennyire tudok, előtte befájdalomcsillapítózom magam, csak kisebb távokat baktatok és lassan, de ez már messze nem olyan. Mindig ott a fájdalom, mindig ott a mérlegelés, vajon ezt vagy azt bevállalhatom-e, hogy le is bírjak jönni a hegyről. Az odáig jutás km-eit is számba kell venni és sokszor igazi menésre már alig marad idő, erő. Olyan gyász van bennem két éve, mintha meghalt volna valaki, akit nagyon szerettem. 

Nem tudom mit kezdjek ezzel.

Emlékekből nem sokáig lehet élni.