2015. március 25., szerda

Pipulka csúcsra tör.....






Vártam, hogy hosszabbodjanak kicsit a napok, eltűnjenek a vízfolyások, száradjon az erdő. Még nem láttam a megújult kilátót élőben a Csóványoson, de ahhoz az úthoz nekem kell egy egész nap. Egyrészt a távolság és a magasság miatt, másrészt az állandó kattintgatások miatt, meg hát nem vagyok egy rohanós teljesítménytúrázós sem.
Most viszont már nem sötétedik olyan hamar, és a szombati-egyébként irdatlanul kimerítő és nehéz- hosszú műszakom után hétfőn kivettem a szabadnapom. Nagyon elfáradtam szombaton, úgy éreztem majd leszakad a csípőm, a hátam. Rengeteget kellett emelgetnünk a betegeket, több nem várt esemény és bekövetkezett, ami külön munkákat adott. Kolléganőm, aki a párom volt, picike, én ugyan magasabb, de nem egy izomkolosszus. Mindketten kidöglöttünk alaposan.
Vasárnap szinte nem csináltam semmit, hogy hétfőre próbáljak erőt gyűjteni, mert nagyon vágytam kirándulni, s az idő is jónak ígérkezett. A térdeim mostanában egészen elfogadhatóak lettek, amin magam is meglepődtem. Még régebben olvastam Szabó Gyuri bácsinál, a bükki füves embernél a zselatint. Már jó ideje kenegettem vele, de aztán átálltam az evészetre. :-) Reggel hamm, be egy kiskanállal. Nem túl finom, de az ember gyorsan leöblíti kávéval vagy teával. Elkezdtem újra szedegetni Béres porcerőt is.
Na szóval nem tudom melyiknek, vagy mindkettőnek, vagy netán a kertásásnak :-D köszönhetem, de mióta zselatin nyalakodásba kezdtem, határozottan jobb lett a térdem.
Hétfőre összekotortam hát magam, magasról tojtam a kertre, felbatyuztam, dugig töltöttem a telefont (bár sok értelme nem volt), bicajra pattantam, s kikarikáztam az erdőben lévő panzióig. Igaz, útközben már meg kellett állnom somot fényképezni. Ilyenkor minden apró tavaszi jelnek hatványozottan örül az ember. És itt északon minden kicsit később van, hát mindent külön meg kellett ujjongva ünnepelnem.






Ott kinn szépen megkértem a gondnokot, hogy betehessem a brinyót az udvarba. Nagyon készséges volt, azt mondta, ha csak délután érek vissza, húzzam el a nagy vaskaput, nem lesz bezárva, csupán betolva.
Eszembe jutott, mit is tanultunk anno a túravezetői tanfolyamon. :-) 10-15 perccel az indulás után szerelvényigazítás. Úgyhogy szerelvényt igazítottam, volt amit levettem, volt amit felvettem, túrabotot startra húztam, aztán megláttam egy aprócska tüdőfüvet.






Hát nem tudom, hogy lesz ebből Csóványos? :-D

Végre azért hátamra kaptam a zsákom, és első lépésként át kellett kelnem a patakon.  Sose volt erősségem a fatörzseken való sétálás, pedig ládamászásban igazán ügyes vagyok, s ahhoz egyensúlyozni kell, nem is kicsit. Szerencsére nem pottyantam be mindjárt az elején a vízbe.






Ezután elkezdődött a végeláthatatlan menetelés fölfelé.
Az elmúlt két kiránduláson olyan helyeken jártam, amit nem érintett a téli katasztrófa, de itt rögtön beleütköztem a nyomaiba. Hatalmas, gyönyörűséges bükkfa hevert a földön, törzse agyon repedve.











A meredek mellékösvényről lassan felkúsztam a gerincen haladó útig, ahol ragyogott a nap, harsogott a friss levegő és ez olyan boldogsággal töltött el, hogy meg kellett állnom pár percre hálát adni a Teremtőnek. Nyugalom, béke, madárcsicsergés, pillangó, keltike .....csupa csoda!










A túrabot igazán jól működött, egyelőre a térdeim is, de folyton valamiért meg kellett állnom. :-)
Nemsokára az úton heverő táblára bukkantam a Godóvárnál. Törtem a fejem, mitévő legyek, mert ásó épp nem volt nálam, így csak egy fának tudtam dönteni, igaz nem a megfelelő oldalra, szóval most épp egy új fokozottan védett területet jelöltem ki, de a földön mégse volt szívem hagyni. Majd az illetékes szakszolgálat helyére ássa, ha épp nem lesz jobb dolga és arra jár. :-) Én ennyit tudtam tenni az ügy érdekében.















Miklós tetőt elhagyva olyan szépen énekeltek a madarak, hogy egyszerűen lehuppantam nagy terpesz ülésben az út közepére és hallgattam őket. Az égvilágon senkivel nem találkoztam hétfő lévén, így nyugodtan csinálhattam bármit, amihez csak kedvem volt. 
Nem tudom, miét szeretem bámulni a térképeket, de most is elővettem, és teljesen belefeledkeztem. 
Ilyenkor nem is bánom, hogy nem akad kirándulótársam, mert ezt a sok gyagya szöszmötölést maximum  Katici nézné el nekem. :-D Bár a térképmániát apum is, mert ezt a tulajdonságot nála is felfedeztem már régebben. Csak az a kérdés, ilyen iramban hogy fogom én elérni a 938 m-es magasságot, ha-ha-ha. Na lóra fel!
Ezen a gerincen nem túl gyakori a kilátás, úgyhogy meg kell becsülni azt a pár helyet.







Van egy különösen szép bérc, amit szeretek, ott is meg kellett állnom, nincs mese. Legszívesebben heverésztem volna vagy egy órát a langyos földön. Jó napsütéses hely, a virágocskáknak is kedvez.


























Itt fenn ez már a bükkösök világa. Az ezüst erdőké. Egy épp pecázó példányt is találtam. Bár lehet hogy mást csinált, kinek- kinek a fantáziájára bízom.










Aztán először találkoztam azzal, amit decemberben már képekről láttam, de élőben ezerszer döbbenetesebb és szívfájdítóbb. Látszik, ahogy  a lefelé tartó út is eltűnik a heverő törzsek tengere alatt.






Aztán újra csak kikerekedett a szemem, de egész mástól. Hé, azt senki nem mondta, hogy a hótányért is hozzam a botomra. :-D




Ráadásul nem is volt latyakos, hanem keményre fagyott. Gyorsan félre kotortam a felső, koszos réteget, és megmostam az arcom. No, most aztán olyan szép lettem, hogy a Napra lehet nézni, de rám nem.
Aztán egyszer csak megláttam egy hóvirágot, amit ujjongva fogadtam, de ahogy kicsit jobban körbenéztem, rájöttem, hogy teli van velük minden.
-Jaj, ne haragudjatok-kiáltottam fel bűnbánóan-,észre sem vettelek titeket!
Hát például most se bántam, hogy nem jön arra senki, nem biztos, hogy 100-asnak gondolt volna, amiért a virágokkal beszélgetek. :-)










Ez a hóvirágos hely már a Magosfának, vagyis a Tátralátónak bizonyult a maga 915 m-es magasságával, ami igazán biztatónak tűnt. A Tátrát ugyan nem láttam, de a gyomromban erősen kongattak. Eredetileg nem akartam ebédelni, csak a célnál, de mivel nem szólt rám senki szigorúan, hogy le ne merj ülni, hát vettem a bátorságot és előpakoltam jó kis falusi elemózsiámat. Kóbász, hordós káposzta, na és az elmaradhatatlan mézes-citromos tea, most épp fodormenta és stílszerűen útifű keverékéből.








Még meg kellett tennem egy darabka távot a Börzsöny legtetejéig. Az út két oldalán mindenfelé  jégtől leszakadt ágak hevertek kupacokban, amit szorgos kezek eltakarítottak az ösvényről. Három-hányásnál (jó név, mi?) egy, az erdészet által kitett táblával találkoztam, ami mutatta, mely jelzett utak járhatóak már, melyek nem, bár eddig járhatatlannal még nem találkoztam, nagyon nem is törődtem a táblával, csak kíváncsiságból bambultam el rajta. Addig bambultam, míg végül rossz felé indultam tovább, de hamarost rájöttem a tévedésre.
Nem tagadom, azért jó érzés volt ám a sok mászás és lihegés  után meglátni előbukkanni a fák közül a kilátót.










Szóval ilyen lett. A régi betonhenger köré fémszerkezet került faborítással, több szinten is vannak teraszok.
Azelőtt nagyjából sötétben, szinte függőleges vaslétrákon lehetett feljutni egyik emeletről a másikra. Az emeletek tulajdonképp kongó vaslemezek voltak, s csak a torony legtetején lehetett kinézni. Fenn egy derékmagasságban lévő korlát vezetett körbe, bár időnként felszereltek egy dróthálót is, ami aztán időnként leszakadt, így semmi nem védett. Télvíz idején megfelelően izgalmas volt a tükörjégre fagyott tetőn állni, és majd betojva kapaszkodni az egyszál korlátba, közben erősen imádkozni, hogy ki ne csússzon a lábad, és meg ne állj a földig.










Itt is hóvirágmező környös-körül :-) Hiába, a magasba később ér el a tavasz. Otthon a kiskertben már rég el is feledtük a hóvirágot. 
S egyszer csak nagy nyögések, fújtatások. Mi a fittyfene ez? Milyen bolondnak van kedve rajtam kívül hétfőn felmászni ide? Egy bicajos muksó hámozódott épp ki a cuccaiból, meg is lepődött, mikor rárikoltottam.
-Jaj, azt hittem egyedül vagyok!
-Én is-vigyorogtam vissza












A vaslétrák helyett immáron csigalépcső vezet fel, mindegyik fok külön megszámozva. Érdekes látvány lenézni a sok-sok résen, bár a tériszonyosok nem biztos, hogy értékelik.  :-)















Fenn táblákat helyeztek el mind a négy oldalon, ahol meg lehet nézni, épp melyik hegyet, völgyet, helységet látjuk. Jó idő esetén még a Tátrát is. Most nem volt jó idő. Mármint ilyen szempontból. :-)







És sajnos meg lehet nézni a jég munkáját is a fák koronáján. Mint sok-sok tört gyufaszál, meredeznek az ágak az égnek, s várják a lombosodást, hogy valamelyest eltűnjön ez a csúfság.

Nos hát a kilátó modern, biztonságos lett....... de valahol fáj a szívem a régi vadromantikáért. Talán túl sok emlék köt hozzá, vagy már túl öreg vagyok, s mint tudjuk az öregek ragaszkodnak a régihez, a megszokotthoz, még ha csúf is. Nem tudom.

Azért annak bőszen örültem, hogy sikerült felvonszolnom magam a csúcsra, s ezt a torony tetejének egy bizonyos pontján térerőt találva el is újságoltam Laci barátomnak. Amúgy nem sok értelme volt a telefont cipelni, mert alig működik valahol, nyugodtan kitörheted a lábad, úgyse tudsz senkit értesíteni.
Ekkor viszont már délután két óra volt, így nagyon ideje, hogy elinduljak lefelé, mert nem hoztam fejlámpát. :-) Pár lépést tettem meg, mikor befutott egy újabb bicajos. Úgy látszik gyalog ide már nem is járnak. :-)







folyt.köv.

2015. március 23., hétfő

A legfelső lépcsőfok





Most csak ennyire futja, a többit majd elmondom később valamikor. Sajognak a lábaim, a csípőm, még a bakancsot se volt erőm eddig levenni, itt nyúvad a lábamon, a fejemen meg a piros mackós fejkendő csáléra kötve. Sánta, háromlábon ugráló macska az ölemben dorombol, begyújtva nincs, ma már nem is lesz, majd dupla dunyhával alszom.









2015. március 19., csütörtök

Madártej














2015. március 18., szerda

????





Valaki meg tudja nekem mondani, hogy került ide március 12-re a tavaly októberi nyaralásom egyik bejegyzése, és hogy tudnám oda visszavarázsolni?
Hahó, blogszakik! Segéljetek rajtam! :-)





Annak aki megtalálja.....





Elvesztetted ma
zsebkendődet, és vele
együtt engem is.



2015. március 12., csütörtök

Amikor....






Amikor az ember este hullafáradtan haza ér, és már ahhoz sincs energiája, hogy egy puliszkát főzzön magának, sőt már szinte ahhoz sincs, hogy megkenjen egy zsíros kenyeret, valami okot mégis talál az örömre:
Azt, hogy mikor ebédidőben haza rohant, ügyesen begyújtott a kályhába és most meleg van.






2015. március 9., hétfő

Mert most....










"Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre"

( 1 Kor 13:12 )


2015. március 8., vasárnap

Hajrá, téltelenítés!





Jaj, de csuda idő volt ma! S végre adódott egy csepp időm kotorkálni az udvaron.
Persze így tél után ha az ember belekezd, úgy tűnik se vége se hossza a tennivalóknak, s alig halad valamit. De ha jobban belegondolok, mégis jutott előre az udvartakarítási projekt, Kobak is besegített kicsit, bár kamaszokhoz méltón előbb morgott egy sort.

-Levagdaltuk a trombitafolyondár hüvelyeit, amelyekből mint millió kis ejtőernyős, hangtalanul szálltak-szálltak mindent beterítve a magok.
-Átültettem egy valaha nem túl jó helyre rakott búbos loncot, nagyon remélem, hogy megmarad.
-Kivagdaltam azzal a hosszúra nőtt metszőollóval -ja közben eszembe jutott, hogy ágvágónak hívják- a tavalyi lekopaszodott dísznád szárakat. A vastagabbakat  Kobak elraktározta karónak, kerítésnek, meg még ki tudja minek, a levelei és a vékonyabbja frankó gyújtós lesz a cserépkályhába. Már a tél alatt is szedegettem a szél által leszaggatott leveleket, mert szanaszét szaladtak az udvarban, és nagyon jól bevált gyújtósnak.
-Megszabadítottam a mályva bokrokat-egészen pontosan 5 db-ot- a régi elszáradt magoktól, hadd jöjjenek az új virágok.
-A japán lonc kissé összeroggyant támasztékát lebontottuk, és gyönyörű újat gyártottunk  a frissen kivágott legszebb nádszárakból. Milyen jól jött most a cserkész táborokban, a különböző építményeink összeállításánál tanult kötésforma! :-)








Ahogy így leírtam, nem is tűnik ez olyan kevésnek.
Ügyes vagy Kobak és Pipulka!
Lassan-lassan jöhet az évadnyitó szalonnasütés hátul a kert végében. :-) De előbb még ásni kell!






2015. március 7., szombat

Napsütés





Most csak hintázni
jár téli etetőnkre
kedves cinegém.



2015. március 4., szerda

Az egyik üzemanyag





Szeretem a muffinokat, de ez a most kipróbált volt eddig a numero egyes nálunk. :-)
Én cseresznyével csináltam, olyan volt a spejzban.



Tejbegrízes, meggyes muffin


Hozzávalók

5 dl tej
12.5 dkg búzadara
3 db tojás
6 dkg puha vaj
12.5 dkg cukor
1 csomag vanillincukor 0.5 teáskanál kezeletlen citrom reszelt héja
35 dkg lecsepegtetett meggybefőtt + a díszítéshez
7.5 dkg szeletelt mandula
1 csipet só

Elkészítés

1.Főzzük meg a darát a sóval elkevert tejben, tegyük félre. Válasszuk szét a tojásokat, verjük habbá a fehérjét. Egy másik tálban keverjük habosra a puha vajat a cukorral, vanillincukorral, tojássárgájával, és a citromhéjjal, majd adjuk hozzá a már nem túl meleg grízt. Végül forgassuk bele óvatosan a felvert tojásfehérjét, a lecsepegtetett meggyet és a mandulát. Kanalazzuk a masszát papír kapszlival kibélelt muffinformába, vagy szilikon muffin sütőformába, és 190 C°-ra előmelegített sütőben süssük 20-25 percig. Díszítsük befőtt meggyel, pirított mandulával.







2015. március 2., hétfő

Avató





Legalább három estét azzal töltöttem az utóbbi időben, hogy a neten nagy horderejű túrabot vizsgálatot végeztem. :-) Persze sajnos az elképzelésemnek megfelelő nem a legolcsóbbak közé tartozott, de hosszas vívódás után végül megrendeltem, és az elmúlt héten viharos gyorsasággal meg is érkezett. Ez külön meglepetés és öröm volt, úgyhogy az OutdoorDream megérdemli részemről a reklámot.

Mivel Kobak itthon van két nap síszüneten, ma tartottunk egy túrabot avatót. Velünk tartott Kobak kis barátja is. Gyönyörűen sütött a nap, mikor elindultunk, bár itt felénk a tavasznak még nem túl sok jele van, de azért néhány már akad. :-) Mindenekelőtt a patak bő vize, ami összeszedte a hegyről leolvadó havat, és felvette azt a különleges, kicsit zöldes színét, amit csak tavasszal szokott és én annyira szeretek.















Az olvadással persze sár is jár, úgyhogy az avató túra dagonya túrává alakult, ami egyelőre különösebben nem zavart bennünket, cuppogtunk ügyesen felfelé. Azonban nem sokáig, mert  a srácok, ahogy már az lenni szokott, megéheztek.
-Még alig mentünk valamit!-sóhajtoztam, de nem volt mit tenni, meg kellett állni. 








Miután újra elindultunk Kobak kipróbálta a botot, de két lépés után vissza is adta: Téged nem zavar ez?
Felvilágosítottam, hogy az ő korában nekem se kellett volna bot a világ minden kincséért sem.
Az érdekes mégis az volt, hogy a kaptatón egy idő után már kiabáltak utánam: Mami várj meg! Mami várj már meg!
Én is csudálkoztam, mert a gyerekek általában mindig elől vannak, s én baktatok lemaradva, de úgy látszik ebbe a botba valami motort építettek. Azért megnyugtattam Kobakot, hogy ne aggódjon, mert lefelé menet biztos, hogy ők fognak jócskán lehagyni.

A patak színén kívül is találtunk csekély, de biztató dolgokat.













Az úton időnkét csordogáló erek mutatták, hogy még mindig jön lefelé víz. Közben sajnos a napocska elbújt, és lassan felhősödni kezdett.







Az egyik vízfolyás különösen megtetszett a fiúknak, ujjongva nekiálltak gátat építeni. Aztán egész gátrendszert. 
Próbáltam volna egy idő után őket noszogatni, hogy tovább-tovább, de lehurrogtak, hogy ez sokkal érdekesebb, mint kirándulni. Így hát én kezdtem fázni, ők meg tanácskoztak, munkálkodtak, egyre sárosabbak lettek.











Miután a gátrendszer fentről kezdve hirtelen lebontották, és hurrázva nézték, hogy árad a kis patak, végre tovább indulhattunk, azonban egy-egy esőcsepp hullott az orrunkra. Nesze neked napsütés!
Végül egyre jobban szemerkélő esőben haladtunk felfelé, bár különösebben nem zavartattuk magunkat, a fiúk azt mondták, még külön jó is, mert felfrissülnek tőle. :-)
Hamarosan megint le kellett ülnünk falatozni, majd a végső nagy uzsonnát már elég ázott csirke módjára fogyasztottuk. Fenn a tisztáson heverészés és táj csodálás helyett bújtunk a fák közé, s ott ki mi alá tudott. :-D
















Több képet az esőben már nem is tudtam csinálni, csak dagonyáztunk, dagonyáztunk, lassan minden száraz vizessé vált, mint otthon kiderült, még Kobak alsógatyája is, bár ehhez úgy sejtem a gátépítés is hozzájárult. :-) Akkor állt el az eső, mikor a házunk elé értünk.
Mindenesetre a botocska jól szuperált, megállta a helyét sárban, vízben, füvön, disznók túrta terepen le és fel. Hálából szépen szét is szedtem darabjaira és áttörölgettem mindet.









Web Statistics