2016. április 30., szombat

Villanyóra helyett




Szeretem ezt a kis fülkét a falban. A régi villanyóra volt benne, s mikor megvettük a házat, kértem a kőművest, hogy ne falazza be. Minden évben kapott lakót. Idén is.





2016. április 29., péntek

Haiku





Lábaim előtt
egyre több papírfecni.
Csak tépelődöm.



2016. április 28., csütörtök

Hála




Tegnap Franci nénivel megbeszéltük, hogy ma segítek neki lezuhanyozni. Direkt úgy mentem, hogy hagytam időt a napomból a műveletre. :-) Viszont mikor oda értem, először mégse akart kötélnek állni, de némi rábeszélés után beadta a derekát. A pár házzal arrébb lakó Ilus néni később el is mesélte, hogy este még átment hozzá Franci néni, hogy hívjon fel engem, mert mégse akar fürödni, mert sok eső esett. Az összefüggést nem igazán értettük, de én már megszoktam, hogy az öregecskék valamiért szeretik elodázni vagy halogatni a fürdést.
Franci nénivel a 102,5 éve ellenére nem sok gond volt. Mondta is, hogy majd ő beáll abba a gömbölyűbe (zuhanyfülke), nekem csak a hátát kell lemosnom, mást ő meg tud csinálni. Menjek és melegítsem fel a vizet! :-) Van szivacs meg törülköző, meg tiszta ruha, meg betét meg minden van.
Ő maga egyedül ügyesen le is vetkőzött, fel is öltözött, nekem tényleg csak a vízhőmérsékletet kellett beállítanom, meg a hátát ledörgölnöm a szivaccsal, majd megtörülnöm. Csak lestem  tátott szájjal, milyen ügyes mozdulatokkal veszi fel a pólót, bugyit, harisnyát, zoknit, ráncos szoknyákat, mellényt, blúzt. Sok nála húsz évvel fiatalabb nem tud már így mozogni. Egyedül a lába fejét törültem meg még, de azt nem is kérte. Viszont ahogy az ujjai között piszkálódtam a törülközővel, úgy elkezdett hahótázni, mint egy kisgyerek. Én is harsányan kacagtam, annyira jópofán kuncogott. Hiába no, egy 102,5 éves is lehet csikis. :-)
Maga után mindent szépen elpakolt, törülközőket a radiátorra teregette, szennyest a kosárba.
-Nézzük még egy kicsit a tv-t?-kérdezte, mikor mindennel végeztünk.
Viszont mikor leültünk a készülék elé, egyszercsak felpattant:
-Gyere! Gyere!
Át kellett mennem vele a másik szobába, ahol a töviskoronás Jézus dombormű van a falon.
-Ülj le ide!-mutatott a rekamiéra.
Ő megállt a kép előtt és jó hangosan imádkozni kezdett:
-Uram, köszönöm, hogy megengedted, hogy megfürdhettem, hogy sikerült megcsinálni, ami szerettem volna!
Utána elmondott egy Hiszekegyet, aztán tovább hálálkodott gyermeki szívvel:
-Köszönöm, édes jó Uram, hogy megsegítettél, áldj meg engem, és azt is aki segített nekem! Köszönöm, hogy szeretsz engem és megbocsátottad a bűneimet!

Csak ültem és néztem, és arra gondoltam, bár én tudnék ennyire nagyon-nagyon hálás lenni minden kis apróságért.
Mikor bevégezte az imádságot, szorosan megölelt, én is őt.
Még utána is százszor elmondta, hogy áldjon meg engem a Jó Isten, most olyan jól érzi magát, hogy megfürödhetett.

Ilyeneké a mennyek országa. :-)


2016. április 27., szerda

Lurkószáj




Három célom van az életben: az állatorvosság, a család és az, hogy "sir" legyek.

(15 éves)



2016. április 26., kedd

Langy téa




"Fürdő van, üdíteni testem,
Langy téa, beteg idegemnek."

(Kosztolányi Dezső: Boldog szomorú dal)














2016. április 24., vasárnap

Cseszneki sziklákon





Tegnap sikerült eljutnom egy kis társasággal Csesznekre a Bakonyba. Ez azért nagy dolog, mert autó nélkül számomra lehetetlen volna.
Tavaly mikor Tatabányán jártam, említettem, hogy Cseszneken nyíltak az országban először via ferráta pályák. Ide tartottunk.
Most jelenleg már három helyen lehet űzni kis országunkban ezt a szórakozást, ahogy valakitől a neten olvastam: Lassan via ferráta nagyhatalom leszünk. :-D
Szerencsére az előrejelzésekkel ellentétben szép időnek mutatkozott, és egészen késő délutánig az is maradt. A vár alatti parkolónál betértünk a többiek által rég áhított kávéra  egy büfébe, közben beüzemeltük a felszerelést, a kezdők útmutatásokat kaptak.



Sző, fon nem takács



Tatabányán a pályák kuriózuma, hogy jóval a tízemeletes házak fölött mászik az ember, alatta pedig dübörög az autópálya. Itt viszont egy mesés helyen, a Kőmosó-szurdokban vannak a kezdőpontok (beszállók), s a szurdok falán haladunk végig, körbevéve borostyánnal és mindenféle növényzettel.
Mikor odaértünk a Várpanoráma út kezdetéhez, sokan várakoztak és sokan csüngtek a falon is. Mint később kiderült, épp egy Szlovákiából, Érsekújvárról érkezett nagyobb csapatba botlottunk, őket követtük aztán a sorban. A vezetőjük gyakorlásképp hozta el ide a társaságot, lássák miről is szól ez,  mielőtt komolyabb ausztriai utakba belevágnának. Nagyon szimpatikusak és barátságosak voltak, később a célnál mi készítettük róluk a csúcsfotót is. :-)





A beszálló kicsit izgalmasan néz ki, meg is szeppentem, mikor Zoli engem indított elsőnek. Általában direkt úgy alakítják ki a pályákat, hogy az eleje nehéz legyen, s felmérhesd, bírod-e majd csinálni. Ez a pálya "D" besorolású volt, ami már nehezebbnek számít.
Mivel én haladtam a csapatunkból az élen, csak a mögöttem jövő Zolit és Csabit tudtam fényképezni ezen az úton. Egy kis ízelítő belőle:





 Zoli épp kibukkan egy függőleges felszökés után




Csaba még küzd az elemekkel




Egy függőleges szakasznál kissé feltorlódott a sor, várakozó álláspontba kellett helyezkednünk épp a talpunk alá eső helyen. Ez általában nem túl sok. :-)





Csabi átverekszi magát a köveken és gyökereken. :-)




A függőleges részeknél kis fém bütykök, vagy rudacskák vagy minek nevezzem őket is segítették a haladást. A kép jobb alsó sarkában látszik kettő, az egyiken épp az én cipőm orra. Nem túl nagyok ezek a segédeszközök, kicsit az volt az érzésem, hogy könnyű lecsúszni róla, de akkor mit szóljon egy 46-os lábú? :-D




Ott repül a kismadár!



 Most már olyan magasra kerültünk, hogy átláthattunk a szurdok másik oldala  fölött őrködő várromra. Nagyszerű látvány volt így jutalomként. A vár felé haladó sziklagerincen is két ferráta út kanyarog.




Szép folyamatosan haladnak előttünk a bátor legények és leányzók.




Az utolsó lépések és kapaszkodások. Ott alant Csesznek házai.




A céltól leereszkedtünk a völgybe, ahol Ede, Eszter  gyerektacskója örömmel fogadott bennünket. Minden érkező elé odaszaladt, és boldogan csóválta a farkát. A fűből alig látszott ki, de azért büszkén vallotta, hogy ő is hegymászó.





Némi pihegés és nézelődés után megcéloztuk az Ostromlók útját is, aminek pályáját már láttuk a vár alatti sziklán. Ezt "C"-nek sorolták be az építők.




De hát nem igazi a kaland, ha nem teljes a létszám, úgyhogy nem volt kecmec, az egész csapatnak meg kellett ostromolnia a várat.



Gondos előkészületek a csapalétszám növelése ügyében.









A beszállás pillanata. Zoli és Ede harcra kész. Láthatólag mindketten vígan..




Ééés indul az ostrom!




Különleges volt a borostyángyökerek között lavírozni. Csak gratulálni tudok az út kitalálóinak.








Az ostromhoz természetesen hídon is át kell kelni úgy általában. Ede zokszó nélkül halad az élen.




Fel, csak fel katonák, katonanők! Ostrométrák helyett a sodronyon.




Hókotró, mondta magáról Peti, pedig én akárhogy néztem- ugyan cseppet testesebb-, de csak egy bátor, erős legényt láttam, nem holmi behemót járművet.




Alattam a föld, felettem az ég...vagyis alattam Csabi, de a létra bennem, az egyszer biztos.




Kis nézelődés a szemben lévő pályára, amin már végig haladtunk.







Csaba első ferráta túrája. Pedig mintha mindig ezt csinálta volna.




Peti a csúcsra tör, de itt sincs hó, amit elkotorhatna.




Ede büszkén ér a célba, és megdicsérgeti lovát is: Jól van kiskomám Zoli, bátran harcoltál!




Mindannyian szerencsésen feljutottunk, ki könnyebben, ki nehezebben, de senki nem szégyenkezhetett. S ha valaki, hát Ede igazán élvezte a programot. Úgy üldögélt a zsákban felügyelve az eseményeket, mintha legalábbis odapottyantotta volna rögtön az édesanyukája ebbe a nagyvilágba. Igazi túrakutya lesz belőle, ha felcseperedik. Mit lesz?? Máris az!
Ez egy fantasztikus ostrom volt.
Ahogy leereszkedtünk a pálya végétől, még megnéztük a sziklamászóutakat is, mert az is van egy pár, de épp senki nem használta őket. Aztán régi sírkövek mellett haladtunk el, le is guggoltam melléjük egy fotó erejéig.




Lassan leértünk a hegyről, mikor egyszer csak felfedeztem, hogy a beülőmre rögzített tartóból valahol kiesett a telefonom. Ooóóó, ez már baj. De csak olyan helyen lehet ahol leültem, mert ha a falon pottyan ki, azt bizonyára észreveszem, akkorát zuhan meg koppan. Eszter elkezdte csörgetni, szerencsére ki is csöngött, tehát térerő van. A fiúk már előrébb jártak, de visszajöttek segíteni. Hátha valaki meghallaná a mászók közül valahol. Egyszerű telefon, csak amolyan buta, zsebre rakni semmi értelme nem volna egy idegennek, nekem viszont az összes telefonszám fontos benne.
 Ballagtunk az ösvényen, Eszter folyamatosan csörgette, csupán pár perc telt el, s Peti már elő is bukkant, kezében a készülék. A síroknál esett ki, alig kellett visszamenni. Peti nyakába ugrottam örömömben.
A kaland ugyanott ért véget, ahonnan indult: a büfénél. Mindenki megjutalmazta magát valamivel: citromos sörrel, jégkrémmel, kávéval, capuccinoval. Közben a nálam fiatalabb nemzedék minden tagja nekiesett az okoskájának, mint szomjazó a víznek. :-D Végreeee, nyomkodhatunk!!!



Végig nagyon szép időnk volt, már csak hazafelé kezdett borulni az ég. Az odafelé megcsodált repcemezőket mindenképp le akartuk fotózni, de amúgyis megállásra kényszerítettek bennünket. Rengeteg motoros rendőr száguldott el a szembejövő sávon, aztán egyszer csak félre is állítottak minket és a többi autóst. Értetlenkedve néztük mi lehet ez, de amíg várakoztunk, addig legalább megörökíthettük a gyönyörű sárga mezőket.






A rendőrmotorok csak jöttek-jöttek, néha autó is, aztán hirtelen mint a cserebogárraj, benépesítette az utat rengeteg bicajos. Verseny volt. Süvöltöttek a kerekek, csak kapkodtuk a fejünket, nem tudom hányan lehettek, de nagyon sokan. Nekem szinte érthetetlen, hogy nem ütköznek egymásba, annyira közel van kerék  kerék mellett a bolyban. És annyira száguldottak, hogy nem hittem, látszani fognak egyetlen képen is, amit hirtelen kattintottam. Lehet az útmenti szélmalom hajtotta őket ilyen gyorsan? :-)




Végül elgurult a hosszú sor, jöttek még autók, akik gondolom a csapatokhoz tartoztak, mert tetejükön biciklik, oldalukon reklámok. Visszaballagtunk az autóhoz, mikor még egy utolsó bicajos felbukkant nagyon-nagyon lemaradva a többitől, de nem adva fel a harcot. Ki tudja mi történhetett vele.
Hatalmas hajrát kiáltottunk neki, ő intett köszönetképpen.

Ma nem csak mi ostromoltunk, hanem mások is, másféleképpen :-)




2016. április 22., péntek

Almavirág






Gizi néni-száj






" Szép a hajad, nem vagy kövér, bóóldog lehetsz, bóóldog lehetsz. Akarsz még mást?"


Hát végülis. Kell ennél egyéb a boldogsághoz? :-D


2016. április 20., szerda

Papírom van róla




Régi doktornőmnek, akihez még a szülőfalumból jártam és most is ragaszkodom hozzá, legutóbbi találkozásunkkor meséltem, hogy miben mesterkedem. Meg is ígértem neki, ha majd fél kézzel lógok a sziklán, küldök neki fényképet. :-) Ezen persze jót nevettünk akkor, de tegnap megkerestem őt a fb-on, és átküldtem egy fotót az alábbi üzenettel:

-Kedves Dokornő! Ugyan nem fél kézzel, hanem kettővel kapaszkodva, de az ott fenn én vagyok. :-) Ahogy ígértem. Szeretettel

-Uram atyám, kapaszkodjon ! Gratulálok!

-Köszönöm szépen! És ez még csak a kezdet, ha Isten is ad hozzá erőt és egészséget. Bár egyesek szerint vénségemre elment az eszem, hahaha. A májusi viszontlátásig sok üdvözlet Kemencéről!

-Ne hallgasson rájuk , magának papírja is van róla, hogy nem ment el az esze ! :-D

-Hú, hát ez eszembe se jutott! Kérek is majd igazolást ha megyek magához.

- :-D




Az első önálló kaland





Igen, ez is eljött! Szinte hihetetlen. Tavaly még csak álmodoztunk, tervezgettünk, lelkesedtünk, hol egyikünket, hol másikunkat kellett inkább bátorítani, hogy igenis lesz ebből valami.
Megkaptuk, hogy vénségünkre megbolondultunk, Laci túl kellett, hogy tegye magát, hogy egyik ujja, ami egy biciklibalesetben csúnyán megsérült, már nem használható, így le kellett vegyék, nekem bíznom benne, hogy így is fogja tudni csinálni, és 9 ujjal is fog tudni mászni meg engem biztosítani, és még mindig vannak legyőzni való akadályok család, hozzátartozók viszonyulása miatt, de igen, ma megtörtént az első önálló közös akciónk csupán saját magunkra hagyatkozva!
Laci kétszer volt eddig sziklán, egyszer teremben, én kétszer sziklán-azokat a régesrégi próbálkozásokat leszámítva-, és mindig olyannal, aki gyerekkora óta mászik, tapasztalt, tud mindent.
A mi tudásunk, tapasztalatunk szinte egyenlő a nullával, felszerelésünk épp csak hogy, és ma délután olyan fantasztikus volt átélni, hogy az álmok elkezdtek valóra válni.
Persze csak egy kisebb sziklán voltunk, amit egyszer régebben kinéztünk. Most érdekes módon az a szikla valahogy megnőtt azóta. :-D
Nehéz elmondanom, mert én is most éreztem ilyet először. Ott voltunk kettőnk kút fejére hagyatkozva, nem volt kitől megkérdezni, hogy is van ez, hogy is van az. A standépítés sem volt egyszerű, mert ahhoz fel kellett mászni egy alacsonyabb helyen a szikla tetejére biztosítás nélkül.  Laci fenn építkezett én lenn kuksoltam és izgultam. Hosszas variálás, kötözgetés után leérkezett a kötél egyik szára, aztán a másik,  aztán némi baki  és technikai eszmecsere után mászópajtásom- saját bevallása szerint- majd befosva leereszkedett a saját készítésű standjáról. Mit mondjak, izgalmas pillanatok voltak. Csak bámultam felfelé tátott szájjal és csodáltam, hogy milyen ügyes, én ki se mertem volna lépni a szikla szélére. Eddig  a standot mindig más építette meg, mi csak szépen beültünk a készbe. Pedig ez elég sarkalatos pont, hiszen azon fogsz függeni.



Laci standot épít fenn a magasban. Közelebbre már nem bírtam rázoomolni




Az első merész ereszkedés



Ezzel egy csomó időnk el is telt, de hát így tanul az ember. Miután Laci valamelyest kiengedett az izgalmak után, elindított, hogy na mászhatok, én vagyok az ügyesebb.
Én? Ügyesebb?

Hát ez is összehasonlíthatatlan volt az eddigi tapasztalatokhoz képest. Itt nincs kiépített út, itt nincsenek már jól bejáratott fogások, ellenben van rengeteg moha, földes, poros, potyogós szir-szar, a kapaszkodásod súlyától falból kizuhanó kő, és a "nyugodt" mászás helyett valami észveszejtő izgalom és stressz, hogy itt most csak mi vagyunk ketten és slussz. Ráadásul nincs is ideális hely a biztosításra, amihez azért jó volna egy sima placc, nem ágak-bogak, gyökerek és jó meredek lejtő. Rögtön az elején olyan kis éles kövecskékbe kellett kapaszkodni, hogy szurkálták az ujjaim. Aztán olyan sima részre értem, hogy nem találtam semmi fogást, már abban fáradtam el, hogy csüngök, tartom magam, közben próbálok össze-vissza keresgélni, de hasztalan. Lecsúsztam, megint lecsúsztam, aztán egy nagyobb darab kő, amibe kapaszkodni akartam egy az egyben kiszakadt a falból. Még tán egyharmadában jártam csak a magasságnak, de kimerültem, vissza kellett ereszkednem. Úgy elfáradt a karom, hogy múltkor az egész napi mászás után se ennyire. :-)
Pihegtünk, stresszeltünk, néztünk egymásra nagy izgulva, azután némi szusszanás után Laci vágott neki. No itt meg az volt bepisilős, hogy most biztosítottam életemben először élesben. Gyakorolni ugyan gyakoroltuk a házi magaslesen, no de az mégis más. Ott nem volt baj, ha hirtelen majdnem a levegőbe repültem, mikor Laci beleterhelt a kötélbe. :-D Azért én könnyebb vagyok, ha nem is nagyon sokkal., neki kellett hát feszülnöm, hogy megtartsam.
Sikerült szerencsére kifigyelnünk egy helyet, ahol le tudtam ülni a földre, a hátamat nekivetni egy fának, a lábamat megint egy másiknak, így jó kis stabil kuckóm akadt.
Lacinak sikerült felmászni elsőre, egyszer se csúszott vissza, bár neki is szakadt ki kő a keze alól. Hú, nagyon vagány volt! Pedig mínusz 1 ujj, ne felejtsük el! Csak lestem, hogy simán feljutott, nagyon büszke voltam rá. Én pedig szépen le tudtam ereszteni, nem repültem a levegőbe, tartottam ügyesen mindvégig.
Teljesen fel voltunk villanyozódva, remegtünk is az izgalomtól, közben irtó boldogok is voltunk, koccantottuk össze a sisakunkat mint két nagy gyerek. :-)

Újra rajtam volt a sor, most egy más helyen próbálkoztam, ahol sok fogás volt, viszont csupa moha az egész, és elég sokat kellett oldalazni, hogy bejussál a stand vonalába. Ez azért fontos, mert ha nagyon messze vagy ettől a vonaltól, akkor lecsúszáskor, vagy leereszkedéskor nagyon kileng az ember, mint az ingaóra. Ez meg sziklán nem olyan egészséges. :-D Törekedni kell a felfüggesztési pont függőleges vonalában maradni amennyire csak lehet. A szakik ezt úgy mondják, hogy ne menjen ki az ember az útból. Minél messzebb kilébecolsz oldalra az útból, annál nagyobbat fogsz kilengeni egy esetleges eséskor, és annál nagyobb esélyed van nekicsapódni a sziklának.
Nem tudom mennyire magyarázom jól, de remélem valamennyire érthető. :-)
Ezen a mohás szakaszon egészen könnyen feljutottam, ennek inkább az oldalazás -vagy ahogy a szakik mondják traverzálás- volt az érdekessége. Más függőlegesen mászni felfelé, és más oldalazva mászni.
Itt Laci is könnyedén feljutott, aztán biztatott, hogy próbáljam meg újra az első helyet. Hát nem annyira fűlött hozzá a fogam, még mindig bennem voltak az előző stresszes érzések, de végül mégis belevágtam. Most is voltak ballépések, volt lecsúszás, de nagy nehézségek árán, remegő kezekkel, levegő után kapkodva végül sikerült feleszkábálnom magam. Nem hittem volna.









Sisakkoccantás, egymás örömteli szorongatása, majdkibújokabőrömből érzés, aztán lassan csomagolnunk is kellett, olyan hamar elszaladt az idő.
A szemben lévő hegy tetején vörösen gurult a nap, aranyosra festette az épp kizsendülő leveleket, s ahogy leértünk az útra, a fák csúcsai között megjelent fényesen és gömbölyűen a dagadt hold.

Lehet, hogy csak álmodtam ezt az egészet??
De nem. Itt vannak a horzsolások a csuklómon. Mi, ketten együtt, mászópajtások ma önállóan dolgoztunk. Juhéjj!



2016. április 17., vasárnap

Haiku





Nálam feledett
kabátod egész éjjel
szorosan ölel.




Jóság





Kobakot kísérem fel a buszhoz, amiről épp leszáll a néhány házzal odébb lakó srác, intünk egymásnak. Miután kigördül a járgány és elviszi fiamat, hazafelé indulván beérem Attilát, leugrok a bicajról, hogy vele mehessek gyalog. Beszélünk erről-arról, aztán hirtelen megszólal:
-Láttam, hogy a múltkor ástál. Miért nem szóltál??
-....mert szégyelltem-motyogtam.
-De miért szégyellted?
-Mert sose fogadsz el semmit.
-Jaj, mi az a fél dl benzin a gépbe?!-szid csendesen.
-De olyan kellemetlen, én nem tudok adni semmit. Szegény Lacit is állandóan nyaggatom, ő azt mondja, azért vagyunk egymásnak, hogy segítsünk.
-Na látod!
-De én mit tudok neki adni? Hogy egy évben egyszer vagy kétszer megvarrok neki valamit? Én meg egy héten kétszer is: Laci, Laci, jaj, ez a baj, az a baj.
-De az neki biztos ugyanúgy sokat jelent ha felvarrsz mondjuk egy nadrágot, mert ő nem tudja megoldani.
-Ehhh.
Közben a ház elé érünk, még mindig noszogat, nekem már gombóc a torkomban.
-Ígérd meg, hogy legközelebb szólni fogsz!- néz rám szelíden és kedvesen.
-.....jó- és gyorsan befordulok a kapun, hogy ne kint pityeregjem el magam.




2016. április 14., csütörtök

Pethes Mária: Add a kezed





Mielőtt elsodornának a hétköznapok
Mindennapos kis háborúinkban
egymáson újabb sebeket ejtünk
Add a kezed
Mielőtt rádöbbensz
milyen kiábrándítóan
én is csak nő vagyok
Add a kezed
Mielőtt elillan életünk
mint nagyanyám süteményének
mindent belengő fahéj illata
Add a kezed
Mielőtt a simogatás mozdulatát
feledné kezünk
és csak ökölbe szorított ujjaink
merednek nyirkos tenyerünkbe
Add a kezed
S az éjszakák
azok a borzalmas éjszakák
mikor partra vetett sima testű
delfinként szomjazunk a csókra
és riadtan várjuk a feloldozó hajnalt
az elmaradt ölelés mozdulatában
lelkünk sírva egymásért remeg
Add a kezed








2016. április 11., hétfő

Jolánka néni és a többiek




Lakik néhány demens öregecske is az otthonban, s ez olykor nagyon mókás, olykor nagyon bosszantó, olykor félelmetes dolgokat is okoz. Például az nem vicces, mikor egyik neki esik a görgebotjával a másiknak, vagy az csak először aranyos, mikor terítés közben Annus néni benyit a nappaliból és a helyére akar ülni, ami épp annál a kis ablaknál van, ahol a konyhából kiadjuk egymásnak a dolgokat. Mikor 5 percen belül már ötödször akar lehuppanni épp oda az útba, az már nem annyira aranyos. Az persze megint újra aranyos, mikor ebéd után pár perccel megkérdezi, hogy ebédeltünk-e már, s mikor válaszolunk, hogy igen, akkor csak annyit mond: Ja, akkor jó. De az már megint nem aranyos, ha a később érkezőnek megtalálja a tányérját félretéve és belekanalaz.
Az idő aztán persze mindent megszépít, és egy-egy értekezleten, névnapozáson kacagva, gurgulázva emlegetjük fel az ilyen dolgokat. Félreértés ne essék, nem kikacagva, inkább amolyan gőzlevezetésképpen, mert a nővéreknek is szüksége van erre, bármilyen hihetetlen.
Egyik visszatérő témánk, mikor drága Misi bácsi kiballagott a három házzal odébb lévő boltba, de visszafele jövet elszakadt a nadrágjában a gumi. Az épp szolgálatban lévő kolléganőnek csak az tűnt fel, hogy Misi bácsi áll az egyik kerítésbe kapaszkodva és nem mozdul onnén. Szegény nem tudta mit csináljon. Kapaszkodjon-e, a botját fogja-e, tartsa-e a kezében a vásárolt árut, vagy a nadrágját fogja, hogy le ne csússzon. Végül kolléganőnk mentette ki szorult helyzetéből, mert mögé állt, megfogta a gatyája derekát és mondta neki, hogy induljon. Misi bácsi félve nézegetett hátulra, hogy biztos ott vannak-e mögötte, így ért be a díszmenet az otthonba.
Vagy mikor kolléganőmmel kíváncsian néztünk ki a konyhaablakból az udvarra, ahol épp két demens néni feltűnően hosszan elbeszélgetett egymással. Nem tudtok elképzelni mi lehet a téma. Aztán hirtelen eltűntek, már hallottuk, hogy benn vannak a folyosón és Jolánka néni, aki hajlamos agresszív lenni, felemelte  a hangját. Valamin variáltak, hogy most Marika néni itt lakik-e vagy nem és hogy került ide, mit keres itt. Gyorsan elindultam feléjük, hogy megelőzzek valami csimbummot, mire Jolánka néni meglátva engem felderült: Na látja, ott jön egy fiatalember, majd megkérdezzük tőle!
Vagy mikor az újonnan érkezett Feri bácsi meglátva engem felderült: Párizsi Pancsa, hogy kerülsz te ide??
Vagy mikor Bözsi néni kora hajnalban átmegy Józsika szobájába, aki nem tud segítség nélkül járni és felébreszti, hogy menjenek a boltba. Vagy épp átmegy a harmadik szobába és  a sötétben keres magának az egyik szekrényben egy kabátot, mert  ha el akar kóborolni az utcán, azt mondjuk neki, ne menjen, mert  hideg van kinn. És persze pont az egyik legháklisabb lakó kabátját sikerül megkaparintania.
Se szeri, se száma az ilyen eseteknek.
A tegnapi hosszú műszak vége felé valami furcsa zaj jött a folyosóról, mire kolléganőm felpattant és máris szaladt. Én utána.
Jolánka néni csetlett-botlott az udvari ajtó felé, miközben az ablakpárkányba kapaszkodva levert onnén egy befőttesüveget, amibe valaki muskátlihajtásokat rakott gyökereztetni.
Összeszedtük a romokat, majd kolléganőm mosolyogva konstatálta, hogy mi volt a botladozás oka.







2016. április 10., vasárnap

Bővítés




No nem lakás, hanem edzőterem. :-)

Hát igen, Vénember is megénekelte a rólam szóló balladájában:

"Egyszer ez Pipulka
ki tudja, hogy miért,
sziklamászásra
adta csinos fejét.

Olthatatlan vágya
szenvedéllyé dagadt,
Maszat Pipulkára
e kórság ráragadt."

Kórság, vagy szenvedély, mit bánom én, ha egyszer annyira élvezem ezt az egészet.  
A minap pl. Laci barátom ötletére a biztosítást próbáltam gyakorolni a házi magaslesnél. Felfüggesztettem a kötelet,  a végére egy vödröt, amibe  jó nehéz fatuskót raktam és a biztosítás mozdulataival azt húzgáltam felfelé és eregettem lefelé, hogy rögzüljön bennem, miként is kell csinálni.
Nem olyan rég pedig megakadt a szemem a nyárikonyha padlására felvezető egyágú létrán, hogy azt én milyen jól tudnám hasznosítani edzés szempontjából. Még szerencse, hogy Laci annyira ügyes és segítőkész fiú, mert ahogy elmondtam neki, mit szeretnék, rögtön agyalt is a megvalósításon, és tegnap sor került a kivitelezésre. Igaz, neki is érdeke, hogy erősödjek, hiszen én fogom biztosítani. :-D
Szóval a létra felkerült a fásszín teteje alá, amilyen magasra csak lehetett. Kicsit nehezítette a szerelést, hogy a tető lejt, de ezermester Laci barátom megoldotta. Fúrt, faragott, flexelt, méricskélt, bővített, hosszított, levágott belőle, aztán egyszercsak ott volt a helyén és birtokba vehettem.
Megmondom nem könnyű rajta végigcsimpaszkodni fokról fokra a levegőben. Most már nem csak az ásástól lesznek bőrkeményedések a tenyeremen. :-D
Azért a mai hosszú műszak után csak nem bírtam megállni, és még hátra mentem.  Ugyan nem közvetlen egymás után, de négyszer végigmajomkodtam rajta magam. Érzem is a karom. De ez tök jó. Először a nyárikonyha-mászás után is éreztem, de másodszorra már nem. Kíváncsi vagyok, ezt az új terhelést milyen hamar szokom meg.

Ha kórság, ha szenvedély, mit bánom én! Más meg horgol vagy  érméket gyűjt, vagy kötélen táncol. :-)





Utóirat:

Azért az nagyon jó hatással volt rám, mikor az imént megtaláltam Zelnice bejegyzését:
http://zelnice.blogspot.hu/2016/04/falra-maszom-magamtol.html




2016. április 5., kedd

Piros, piros, piros....






Ma újabb dologgal bővült csekély hegymászó felszerelésem. Lett egy saját sisakom is, igaz az egyik legolcsóbb, de ennek is nagyon örülök. A legalapvetőbb dolgok közül már csak a mászócipő hiányzik. A nem legalapvetőbbek közül meg még millióegy.
Szóval mostantól a piros kendőm időnként lecserélem piros hegymászósisakra.  Sziklamászás közben természetesen a piros bicajt is mellőzöm majd. :-D







2016. április 4., hétfő

Mákos Huba




Az utcánkba valaki hozott a szomszéd faluból egy kiskutyát az idős anyukájának, akinek nem kellett. Maguknál nem merték hagyni, mert egy hatalmas bernáthegyijük van, így átkerült a szemben lakó kolléganőmhöz, akinek szintén van kutyája, de gondolta hátha kerít neki gazdát, ha nem, akkor majd megtartják. Mikor mentem át hozzá valamiért, akkor találkoztam a kis szőrgombóccal, aki ott feküdt a teraszon. Rögtön beleszerettem, kérdeztem is, hát ő kicsoda? Miután meghallgattam a sorsát, úgy gondoltam megpróbálom Tepertővel összebarátkoztatni. Először Tepinek nem tetszett a dolog, morgott, csipkedte az új jövevényt, de némi győzködés után lassacskán megszokta, egy idő után már meg is nyalogatta.
Így hát a kiskölyök több portán való átvándorlás után úgy tűnik révbe ért. Kobak Hubának nevezte el, ezt én is jóváhagytam a Mákos vezetéknév hozzátoldásával.
Szalad, kapaszkodik, csimpaszkodik, rágcsál, széthord dolgokat, ugatja a szomszéd ebnépet, hanyatt vágja magát pocaksimiért, igazi kiskutya, aki valószínű sok bosszúságot de még több örömet fog okozni az elkövetkezendő időkben.
A fényképezése nem volt egyszerű dolog, hisz ahogy meglátta, hogy lekapnám, máris felugrott és jött a gép felé. :-) Sok-sok kísérletezés után mégis sikerült párat kattintanom, ha nem is valami nagy minőségek. Majd ha fölnőtt, komoly kutya lesz, tán jobban fog modellkedni is. :-D



Huba barátkozik Tepertővel




Ez a nadrágszár nagyon finom




Enyém a bot




Ezt én is megpróbálom




Megy ez nekem mint a szélvész




Hiába na, fárasztó dolog a kerti munka, kicsit szunyálok












Web Statistics