...majd völgybe száll

Lefelé egy olyan utat néztem ki, ami hirtelen, egy rövid szakaszon  nagyon meredeken lejt, de aztán leér a völgybe és ott már fokozatosan, sokkal lankásabban halad. Úgy gondoltam a térdeimnek  jobb lesz, ha hamar túl vagyok a nehezén. Mert ezerszer inkább megyek felfelé, mint le.
Visszalavíroztam a 3 darab hányásig, s ott rátértem a háromszeg jelzésre, a dzsumbujdába, a letört ágak közé.

Idővel a helyzet egyre elkeserítőbb lett, s azon is elgondolkodtam, mi munka lehetett, míg nagyjából megszabadították az utat. Igaz, volt olyan hely, ahol maximum annyit tudtak csinálni, hogy a ledőlt fákból kifűrészeltek olyan kb. másfél méteres darabokat, hogy át lehessen járni. Néhol szinte folyosó alakult így ki. Kezdtem magam úgy érezni, mint egy katasztrófa turista, pedig becsszó nem ezért jöttem. A szívem majd széthasadt, úgy fájt a látvány. A neten látható fotók ugyan döbbenetesek voltak, de így élőben.......

Most értettem meg azt is, mikor kolléganőm férje, aki az erdészeten dolgozik, mikor először kiment decemberben a katasztrófa után, meglett férfi létére elsírta magát. Egész hegyoldalak tűntek el.

Csak mentem, mentem, raktam gépiesen a lábaim egymás után,  a jókedvem teljesen elszállt.

Pár percnyi enyhülést az adott, míg tettem egy kis kitérőt, hogy megnézzek egy szép sziklát.

Ezután elindultam a nagy meredeken lefelé, s itt bizony igen jó szolgálatot tett a két barátom.  De egy idő után megtorpantam és döbbenten bámultam a völgybe, amin szándékoztam lemenni. Ez különben annak a völgynek a felső vége, amin annak idején a blogtalin lentről elindultunk kirándulni. Emlékeztek, illetékesek? :-)
Kezdett derengeni, hogy ezt az utat az a bizonyos tábla, amin elbambultam, járhatatlannak minősítette, még egy zsákutca is volt rárajzolva. De hát én naivan úgy gondoltam, az a tábla már nem aktuális, meg hallottam a Csóványostól jövet végig a motorosfűrész hangját, vagyis dolgoztak.
Most viszont szembesülnöm kellett vele, hogy bizony ez a szakasz olyan, mint amiken áthaladtam eddig, csak épp nincs kitisztítva, egymás hegyén hátán a hatalmas törzsek, keszekusza koronák labirintusa, mindenütt óriási gyökértányérok, ráadásul jó meredek. Megvallom őszintén hirtelen betojtam, de sokat nem volt időm gondolkodni, döntenem kellett. Én vissza ugyan már nem mászok ha eddig leereszkedtem, délutánba hajlik az idő, fejlámpát nem hoztam. Fogalmam se volt, hogy fogok lejutni. A völgy másik oldala- ha jól tudom Hangyás bércnek hívják-, totál letarolva, az én oldalamon kicsit jobb a helyzet, de lenn a pataknál, mindkét oldalról minden bedőlve középre. Elvileg ott menne az út. Elvileg.
Még egy utolsó pillantást vetettem visszafelé: ott a kilátó.

Aztán lefelé:ott meg a völgy kezdete, ez még itt egész tűrhető.

Innentől a katasztrófa túra átalakult túlélő túrává. Nem így készültem.
Vissza kellett valamennyire másznom az oldalba, hogy minél jobban ki tudjam kerülni a bedőlt fákat, de túl magasra nem akartam menni, ráadásul egy mély vízmosást is keresztezni kellett, amit amúgy az ösvényen nem kéne, ha volna ösvény.  Csúszott a meredek, földes talaj a lábam alatt, nem tudtam eldönteni a túrabot hátráltat-e, vagy segít, mert kapaszkodni itt nélküle tényleg nem bírtam volna, de viszont folyton beakadt a heverő ágakba, s akkor is nagyon útban volt, ha át kellett kúsznom négykézláb vagy hason egy-egy törzs alatt.
Egy idő után úgy döntöttem nem mászok tovább, itt már ritkásabbnak tűnt a sok akadály, megpróbálok átkelni a vízmosáson, amin keresztbe dőlve sorakoztak az óriási bükkfák.
De hogy keljek át? Alul, vagy fölül? Végül a fent mellett döntöttem. Volt egy hely, ahol szorosan egymás mellett dőlt át a vízmosáson két jó magas törzs. Némi öniróniával gondoltam arra, mi a szart is izgultam én az elején azon a patakon való átkelésen? Itt cseppet nagyobb a mélység, s ha lecsúszok és összetöröm magam, maximum az oszló hullámat fedezik föl a favágók, mikor majdan ide érnek. Mert térerő végképp nuku. Dr. Csont majd azonosíthat. :-D
Fényképezni itt aztán igazán nem tudtam, így hát be kell érjétek azzal a pár kockával, amit már a "könnyű" terepen készítettem, elhagyva a nehezét.

A Hangyás bérc oldalában ledőlt fák. Ott aztán tényleg lehetetlen lenne az átkelés.

Mikor nagyjából leértem, egy sziklagomba üdvözölt. Megörültem neki, de annyira sokkolóan hatott rám ez az egész pusztulás, hogy még sokáig nem tudtam magamhoz térni. Reménykedtem, hogy nem ütközöm további zsákucába, már nem biztos, hogy lett volna erőm egy ilyet végig bukdácsolni.

Gyönyörú rész volt ez decemberig. Igazi vadregényes völgy, alján a tisztán és békésen csordogáló patakkal, messze minden lakott területtől. Nyáron árnyas, hűvös búvóhely, olyan mint a mesékben lévő erdők. Soha többé nem láthatom, az én életemben már ilyen marad. Most a patak sem tudott felvidítani, pedig ő változatlanul ott csordogál és még mindig szép.

Lassan, csak nagyon lassan oldódott bennem a görcs.
Szerencsére újabb akadályokba nem ütköztem, most már "sima" utam volt lefelé. Nem is bántam, mert az idő jócskán haladt előre, de azt legalább láttam, hogy világosban visszaérek.

A kisvasút régi töltése

Halyagos

Hamuház, amit a kisvasutasok vettek szárnyaik alá

Hamuházat elhagyva, már nem túl sok volt hátra a panzióig, de rájöttem, hogy irtó éhes vagyok. Pedig a tisztáson vannak asztalok, padok, ott falatoztunk a blogtalin is, mégse esett le, hogy korog a gyomrom. Így hát fogtam magam, megint levágódtam az ösvény kellős közepén épp ahol jártam, és benyomtam a maradék kolbászt. Úgyse jön már erre senki így estefelé, hát nem kell kerülgessenek. :-D

Hol a hajdani árvíz miatt meghajlítgatott síneken haladtam, hol az ösvényen, párszor át kellett még kelni a patakon is. Van egy hely, amit valamikor régen Szőrmester mutatott, ahol római kori cserépdarabokat lehet kikotorni a földből. Bár már nem volt időm gatyázni, de arra gondoltam, ha mégis találok különösebben sok keresgélés nélkül, azt elrakom Katicinek. Megtúrtam a botommal az avart, és azon nyomban kibukkant egy. : -) Még ilyet! Gyorsan be is dugtam a mellényem zsebébe.

Aztán végre a panzióhoz értem, ahol persze már sehol senki, de a nagy tolós autóbejárat az ígéret szerint nem volt bezárva.

Bezárva ugyan nem, de hiába feküdtem neki a hosszú vaskapunak, meg se bírtam mozdítani. Vizsgáltam innen-onnan: mégis bezárták volna? De nem. Húztam, vontam kétségbeesetten, sikerült is vagy 2cm-t mozdítanom rajta. Na ez szuper, gondoltam. Most aztán gyalogolhatok több km-t le a faluba, hajnalban meg jöhetek vissza a bicajért, mert hát valamivel dolgoznom kell.

Újra neki estem, s minden erőmet összeszedve cm-ről cm-re annyi rést tudtam végül csinálni, hogy a kormányt beforgatva kifért a bicaj. Vissza már képtelen voltam húzni teljesen, ha haragudni fognak rám, ha nem, egyszerűen ennyire futotta az erőmből.

Innen már csak gurulnom kellett, s alkonyat lévén, legalább 5-6 őzet felriasztottam, akik gondolom a patakhoz jöttek le inni. Az egyik teljesen az út mellett állt, én is csak akkor vettem észre, mikor félre ugrott, szerencsére nem elém. Az szép kis karambol lett volna. 

Csak úgy világítottak a fehér kis popsik a szürkülő erdőben, ahogy elszaladtak a bicajom láttán. Jó volt találkozni velük.

Hát igen, tudtam én, hogy kell nekem az egész nap ehhez a sétafikához, pedig a túlélőrész nem is volt beszámítva. :-)