Pipulka csúcsra tör.....

Vártam, hogy hosszabbodjanak kicsit a napok, eltűnjenek a vízfolyások, száradjon az erdő. Még nem láttam a megújult kilátót élőben a Csóványoson, de ahhoz az úthoz nekem kell egy egész nap. Egyrészt a távolság és a magasság miatt, másrészt az állandó kattintgatások miatt, meg hát nem vagyok egy rohanós teljesítménytúrázós sem.
Most viszont már nem sötétedik olyan hamar, és a szombati-egyébként irdatlanul kimerítő és nehéz- hosszú műszakom után hétfőn kivettem a szabadnapom. Nagyon elfáradtam szombaton, úgy éreztem majd leszakad a csípőm, a hátam. Rengeteget kellett emelgetnünk a betegeket, több nem várt esemény és bekövetkezett, ami külön munkákat adott. Kolléganőm, aki a párom volt, picike, én ugyan magasabb, de nem egy izomkolosszus. Mindketten kidöglöttünk alaposan.
Vasárnap szinte nem csináltam semmit, hogy hétfőre próbáljak erőt gyűjteni, mert nagyon vágytam kirándulni, s az idő is jónak ígérkezett. A térdeim mostanában egészen elfogadhatóak lettek, amin magam is meglepődtem. Még régebben olvastam Szabó Gyuri bácsinál, a bükki füves embernél a zselatint. Már jó ideje kenegettem vele, de aztán átálltam az evészetre. :-) Reggel hamm, be egy kiskanállal. Nem túl finom, de az ember gyorsan leöblíti kávéval vagy teával. Elkezdtem újra szedegetni Béres porcerőt is.
Na szóval nem tudom melyiknek, vagy mindkettőnek, vagy netán a kertásásnak :-D köszönhetem, de mióta zselatin nyalakodásba kezdtem, határozottan jobb lett a térdem.
Hétfőre összekotortam hát magam, magasról tojtam a kertre, felbatyuztam, dugig töltöttem a telefont (bár sok értelme nem volt), bicajra pattantam, s kikarikáztam az erdőben lévő panzióig. Igaz, útközben már meg kellett állnom somot fényképezni. Ilyenkor minden apró tavaszi jelnek hatványozottan örül az ember. És itt északon minden kicsit később van, hát mindent külön meg kellett ujjongva ünnepelnem.

Ott kinn szépen megkértem a gondnokot, hogy betehessem a brinyót az udvarba. Nagyon készséges volt, azt mondta, ha csak délután érek vissza, húzzam el a nagy vaskaput, nem lesz bezárva, csupán betolva.
Eszembe jutott, mit is tanultunk anno a túravezetői tanfolyamon. :-) 10-15 perccel az indulás után szerelvényigazítás. Úgyhogy szerelvényt igazítottam, volt amit levettem, volt amit felvettem, túrabotot startra húztam, aztán megláttam egy aprócska tüdőfüvet.

Hát nem tudom, hogy lesz ebből Csóványos? :-D

Végre azért hátamra kaptam a zsákom, és első lépésként át kellett kelnem a patakon.  Sose volt erősségem a fatörzseken való sétálás, pedig ládamászásban igazán ügyes vagyok, s ahhoz egyensúlyozni kell, nem is kicsit. Szerencsére nem pottyantam be mindjárt az elején a vízbe.

Ezután elkezdődött a végeláthatatlan menetelés fölfelé.

Az elmúlt két kiránduláson olyan helyeken jártam, amit nem érintett a téli katasztrófa, de itt rögtön beleütköztem a nyomaiba. Hatalmas, gyönyörűséges bükkfa hevert a földön, törzse agyon repedve.

A meredek mellékösvényről lassan felkúsztam a gerincen haladó útig, ahol ragyogott a nap, harsogott a friss levegő és ez olyan boldogsággal töltött el, hogy meg kellett állnom pár percre hálát adni a Teremtőnek. Nyugalom, béke, madárcsicsergés, pillangó, keltike .....csupa csoda!

A túrabot igazán jól működött, egyelőre a térdeim is, de folyton valamiért meg kellett állnom. :-)
Nemsokára az úton heverő táblára bukkantam a Godóvárnál. Törtem a fejem, mitévő legyek, mert ásó épp nem volt nálam, így csak egy fának tudtam dönteni, igaz nem a megfelelő oldalra, szóval most épp egy új fokozottan védett területet jelöltem ki, de a földön mégse volt szívem hagyni. Majd az illetékes szakszolgálat helyére ássa, ha épp nem lesz jobb dolga és arra jár. :-) Én ennyit tudtam tenni az ügy érdekében.

Miklós tetőt elhagyva olyan szépen énekeltek a madarak, hogy egyszerűen lehuppantam nagy terpesz ülésben az út közepére és hallgattam őket. Az égvilágon senkivel nem találkoztam hétfő lévén, így nyugodtan csinálhattam bármit, amihez csak kedvem volt. 

Nem tudom, miét szeretem bámulni a térképeket, de most is elővettem, és teljesen belefeledkeztem. 

Ilyenkor nem is bánom, hogy nem akad kirándulótársam, mert ezt a sok gyagya szöszmötölést maximum  Katici nézné el nekem. :-D Bár a térképmániát apum is, mert ezt a tulajdonságot nála is felfedeztem már régebben. Csak az a kérdés, ilyen iramban hogy fogom én elérni a 938 m-es magasságot, ha-ha-ha. Na lóra fel!

Ezen a gerincen nem túl gyakori a kilátás, úgyhogy meg kell becsülni azt a pár helyet.

Van egy különösen szép bérc, amit szeretek, ott is meg kellett állnom, nincs mese. Legszívesebben heverésztem volna vagy egy órát a langyos földön. Jó napsütéses hely, a virágocskáknak is kedvez.

Itt fenn ez már a bükkösök világa. Az ezüst erdőké. Egy épp pecázó példányt is találtam. Bár lehet hogy mást csinált, kinek- kinek a fantáziájára bízom.

Aztán először találkoztam azzal, amit decemberben már képekről láttam, de élőben ezerszer döbbenetesebb és szívfájdítóbb. Látszik, ahogy  a lefelé tartó út is eltűnik a heverő törzsek tengere alatt.

Aztán újra csak kikerekedett a szemem, de egész mástól. Hé, azt senki nem mondta, hogy a hótányért is hozzam a botomra. :-D

Ráadásul nem is volt latyakos, hanem keményre fagyott. Gyorsan félre kotortam a felső, koszos réteget, és megmostam az arcom. No, most aztán olyan szép lettem, hogy a Napra lehet nézni, de rám nem.

Aztán egyszer csak megláttam egy hóvirágot, amit ujjongva fogadtam, de ahogy kicsit jobban körbenéztem, rájöttem, hogy teli van velük minden.

-Jaj, ne haragudjatok-kiáltottam fel bűnbánóan-,észre sem vettelek titeket!

Hát például most se bántam, hogy nem jön arra senki, nem biztos, hogy 100-asnak gondolt volna, amiért a virágokkal beszélgetek. :-)

Ez a hóvirágos hely már a Magosfának, vagyis a Tátralátónak bizonyult a maga 915 m-es magasságával, ami igazán biztatónak tűnt. A Tátrát ugyan nem láttam, de a gyomromban erősen kongattak. Eredetileg nem akartam ebédelni, csak a célnál, de mivel nem szólt rám senki szigorúan, hogy le ne merj ülni, hát vettem a bátorságot és előpakoltam jó kis falusi elemózsiámat. Kóbász, hordós káposzta, na és az elmaradhatatlan mézes-citromos tea, most épp fodormenta és stílszerűen útifű keverékéből.

Még meg kellett tennem egy darabka távot a Börzsöny legtetejéig. Az út két oldalán mindenfelé  jégtől leszakadt ágak hevertek kupacokban, amit szorgos kezek eltakarítottak az ösvényről. Három-hányásnál (jó név, mi?) egy, az erdészet által kitett táblával találkoztam, ami mutatta, mely jelzett utak járhatóak már, melyek nem, bár eddig járhatatlannal még nem találkoztam, nagyon nem is törődtem a táblával, csak kíváncsiságból bambultam el rajta. Addig bambultam, míg végül rossz felé indultam tovább, de hamarost rájöttem a tévedésre.

Nem tagadom, azért jó érzés volt ám a sok mászás és lihegés  után meglátni előbukkanni a fák közül a kilátót.

Szóval ilyen lett. A régi betonhenger köré fémszerkezet került faborítással, több szinten is vannak teraszok.

Azelőtt nagyjából sötétben, szinte függőleges vaslétrákon lehetett feljutni egyik emeletről a másikra. Az emeletek tulajdonképp kongó vaslemezek voltak, s csak a torony legtetején lehetett kinézni. Fenn egy derékmagasságban lévő korlát vezetett körbe, bár időnként felszereltek egy dróthálót is, ami aztán időnként leszakadt, így semmi nem védett. Télvíz idején megfelelően izgalmas volt a tükörjégre fagyott tetőn állni, és majd betojva kapaszkodni az egyszál korlátba, közben erősen imádkozni, hogy ki ne csússzon a lábad, és meg ne állj a földig.

Itt is hóvirágmező környös-körül :-) Hiába, a magasba később ér el a tavasz. Otthon a kiskertben már rég el is feledtük a hóvirágot. 

S egyszer csak nagy nyögések, fújtatások. Mi a fittyfene ez? Milyen bolondnak van kedve rajtam kívül hétfőn felmászni ide? Egy bicajos muksó hámozódott épp ki a cuccaiból, meg is lepődött, mikor rárikoltottam.

-Jaj, azt hittem egyedül vagyok!

-Én is-vigyorogtam vissza

A vaslétrák helyett immáron csigalépcső vezet fel, mindegyik fok külön megszámozva. Érdekes látvány lenézni a sok-sok résen, bár a tériszonyosok nem biztos, hogy értékelik.  :-)

Fenn táblákat helyeztek el mind a négy oldalon, ahol meg lehet nézni, épp melyik hegyet, völgyet, helységet látjuk. Jó idő esetén még a Tátrát is. Most nem volt jó idő. Mármint ilyen szempontból. :-)

És sajnos meg lehet nézni a jég munkáját is a fák koronáján. Mint sok-sok tört gyufaszál, meredeznek az ágak az égnek, s várják a lombosodást, hogy valamelyest eltűnjön ez a csúfság.

Nos hát a kilátó modern, biztonságos lett....... de valahol fáj a szívem a régi vadromantikáért. Talán túl sok emlék köt hozzá, vagy már túl öreg vagyok, s mint tudjuk az öregek ragaszkodnak a régihez, a megszokotthoz, még ha csúf is. Nem tudom.

Azért annak bőszen örültem, hogy sikerült felvonszolnom magam a csúcsra, s ezt a torony tetejének egy bizonyos pontján térerőt találva el is újságoltam Laci barátomnak. Amúgy nem sok értelme volt a telefont cipelni, mert alig működik valahol, nyugodtan kitörheted a lábad, úgyse tudsz senkit értesíteni.

Ekkor viszont már délután két óra volt, így nagyon ideje, hogy elinduljak lefelé, mert nem hoztam fejlámpát. :-) Pár lépést tettem meg, mikor befutott egy újabb bicajos. Úgy látszik gyalog ide már nem is járnak. :-)

folyt.köv.