Egy csuda meglepetés

A nap már reggel 8-kor égeti a vállam, mikor felküzdöm magam a parton az orvoshoz az aktuális receptekért. Lassan mazsolává aszalódom, szétplattyulok, hamuvá égek a bicajon. A kendőm és az ingem folyton vízbe lógatom, hogy valamelyest bírjak tekerni és haladni házról házra, majd ott újabb lógatás, rendelések újabb felvétele, a doktor által kifelejtett receptekért újra mászás fel a parton, aztán a nap fénypontja mikor leszáguldok a lejten és a copfomat lobogtatja a sivatagi forróságú szél.
Vízbe márt, halad, vízbe márt, henteshez lavírozik, ott vacog a klímától és nagyobbra cserélt hűtőpulttól a jéghideg ingben, s tágra nyílt szemmel bámulja a bundás kardigánban pénztárnál szorgalmasan pötyögtető Erzsikét.
Bírjuk  mi persze, hogy bírjuk, mi ez kérem a házi gondozóknak, ahh semmiség. A patikában kis pihenés, míg összeszedik a két zsáknyi gyógyszert, közben rejtvényfejtés. Ritácska kitolja az ablakon a receptet: Te hátha jobban látod rajta a TAJ számot.
Jobban??? Én ezen ugyan semmit se látok, hiába na szegény az eklézsia, nem telik új patronra a rendelőben. Már a sorban mögöttem álló is a számot böngészi, de Ritácska hiába pötyögi befelé, nem stimmel. Aztán végre juhéjj, beveszi a gép, sikerült megtippelnünk. A következő recept viszont teljes csőd.
-Ritácska-vigyorgok teli pofával- ez a napi KVÍZ!
-Hát igen- neveti el magát - így is fel lehet fogni.
-Csak így szabad felfogni! Különben beledilizünk.
Nem jutunk semmire, de ugye kis faluban szerencsére vannak megoldások. Kezembe nyomja a gyógyszert és megbíz, hogy telefonáljak vissza, ha megtudom a TAJ számot.
Nyomás le az otthonba, dossziékból aktuális kikeres, adatokat néz, így mégis gyorsabb, mintha elmegyek a nénimhez és elkezdi előszedni valahonnén az iratait ami biztos, hogy fél óra.

Az otthon előtt szokás szerint kinn ülnek az öregecskék, gyógytornász kolléganőnk mozgatja a népet és hevesen integet, hogy mondani akar valamit.
-Van neked blogod?
-Öö, igen, van.
Merthogy tegnapelőtt itt járt egy házaspár Pécsről, leültek a padra és szóba elegyedtek Imrével az egyik lakónkkal. Bicajtúrára indultak, de a hölgy megsérült, most gyalogosan vannak tovább, épp mennének át Ozser falujába de lekésték a buszt. Kérdezték dolgozik-e itt egy hosszú hajú, mert olvasták a blogját és nagyon megtetszett nekik ez a környék, eljöttek erre. Imre azt mondta nagyon kedves házaspár volt, jól elbeszélgettek.
Én csak néztem nagy szemekkel, hogy mi meg hogy, meg hirtelen levegőt se kaptam a meglepetéstől.
Aztán meg sápítoztam, hogy bárcsak találkozhattam volna velük, és jaj de kár.

Ebben az egészben ráadásul az a plusz poén, hogy épp tegnap este gondoltam az oldalsó kis térképet nézegetve, hogy bárcsak tudhatnám, kik olvasnak engem. Mert vannak a törzsvendégek, az a néhány hűséges kommentelőm. Vagyis sejtem, hogy ha a térkép Debrecent, Pécset, Marosvásárhelyet, Keszthelyt, Gödöt, Sopront mutatja, kik lehetnek mögötte, s még azt is tudom, ki jelentkezik be Németországból, Angliából, Hollandiából, Írországból, Franciaországból. :-) No de vajon kik lehetnek a többiek, akik csak csendben olvasnak, és soha nem szólnak-nagy bánatomra- egy szót sem? Ki bújik meg Isaszeg, Pásztó, Visegrád, Görbeháza, Sződliget, Budaörs, Szentendre, Pusztaszabolcs, Bátya, Várbalog, Dudar, Mogyoród, Tatabánya, Szombathely és még ki tudja hány helység mögött, s ki nézegethet Szerbiából, Ausztriából, Szlovákiából, Csehországból, Olaszországból? Mert persze van, hogy egy-egy hely csak egyszer-kétszer tűnik fel, de sok rendszeresen.

Most nagyon boldog vagyok! S ha itt nem is adott magáról jelzést ez a kedves pécsi házaspár, nekem nagyon sokat jelentett, hogy ilyen kacifántos úton mégis megtudtam, hogy olvasnak engem. Ezúton is KÖSZÖNÖM!  Nagyon fontos mindannyiunknak a visszajelzés. Nekem is. :-)
Hát ez volt a mai dögmeleg nap csudálatos meglepetése. Ilyenek új erőt adnak.