Tünékeny kristálybirodalomban

 

A múlt hétvégén csodás képeket láttam egy olyan helyről, ahová én is készülök egy idő óta itt a hegységben. Most teli volt jégcsapokkal, mert éjjel erős mínuszok voltak, nappal pedig 1-2 fok pluszban. Ilyen időjárás nem túl sűrűn adódik, ez okozta a fokozott jégcsapképződést is.

A hely amúgyis érdekelt, de most ezekkel a jégcsodákkal megtűzdelve különösen csábító volt. A probléma csupán az, hogy következő hétvégéig erős felmelegedést jelzett a meteorológia, tehát addig nem lehet várni, ha még szeretnék valamit látni belőle.

Hosszas variálás után végül kivettem egy nap szabit. Janyek barátomtól, aki a képeket mutatta információt kértem az odajutásról, mert csak egy ideig lehet jelzett ösvényen haladni. Ő ugyan GPS segítségével találta meg, de berajzolta nekem egy térképvázlaton, amit átküldött. Ez mégis némi segítség volt, próbáltam hát memorizálni, illetve bíztam az eddigi tájékozódóképességemben ami általában velem jön mindenhová, és persze a papírtérképemben.

Ha az embernek nincs autója, nem a legkönnyebb a közelébe jutni, mert arrafelé elég ritka falumból a buszjárat, de azért belevágtam. Borsosberényig gurultam el, ott hosszan keltett gyalogolnom míg átértem a falun, de nem bántam, mert még sosem jártam erre. Az idő borús volt, sajnos nem voltak szép fények, de megörökítettem néhány kedves részletet.

Úgy látszik székelykapu majd minden faluban akad

Látványos a falu temploma a kertjében álló öreg fával

Különös színű ajtó

Az utca jobb oldalán hosszasan húzódott a temető, én pedig szeretek nézelődni a régi sírok között

Megbújva és összebújva

Gyönyörűen felújított porta

Gyanúsan nézelődő őrszem

Hangos őrszem

A falu végén rátaláltam az állomásra, ahol a kis piros vonat szokott megállni. No ez sem egy sűrű járat. Az egyik padon ülve megreggeliztem, aztán rátértem az innen induló turistaösvényre. Lépten-nyomon fenyőrigókat láttam a bokrokon,  csipkebogyó még bőven akadt, volt mit falatozni.

 

Később a jelzés rákanyarodott a szántóföldre, ahol a jéggé fagyott traktornyomokon kívül egyéb emberi nyom nem akadt, hát ezen bukdácsoltam a még igencsak távolinak tűnő hegyek felé. Lassan ment a haladás mivel a hómacskát lusta voltam elővenni, így inkább valami furcsa balettre hasonlított a mozgásom túrázás helyett. Kedvemet az is keserítette, hogy éppen abban az áldatlan állapotban leledztem, ami folyamatosan elővesz a változókorban, vagyis ugyanúgy görcsöl veszettül a hasam, mintha menstruálnék, csak épp mégse teszem. Szerencsére azért ez nem ismétlődik havonta, de ha elővesz, akkor hetekig is képes eltartani minden javulás nélkül, közben döntöm magamba a fájdalomcsillapítókat és görcsoldókat, hogy képes legyek létezni. Szóval nem hord a tenyerén ez az időszak, ahogy az előző sem hordott, a női létet eddigi életemben mindig kínkeservesen megszenvedtem és magamban dühöngtem azon az igazságtalanságon, hogy másoknak alig van valami tünete. 

De hiába mérgeskedem, változtatni nem tudok, így újabb adag gyógyszert tömtem magamba, hátha kis enyhülést kapok és nem csak kínlódás lesz a túra.

Igen, valahová oda tartok

Elég sokáig baktattam a mezőn, s mire végre elértem az erdő szélét, elkezdett szemeregni az eső. Na még ez is a görcsök mellé, merthogy azok sehogy se akartak szűnni, úgyhogy ki is mondtam ott hangosan magamnak: Fúú, de fosul vagyok! Pfffhh...

Reméltem, hogy hamar eláll a szemergés, de végül egy magaslesre felmászva előkotortam az esőkabátom, mert már eléggé eláztam. Nem, nem gondoltam rá, hogy visszafordulok a nagy pusztaságba, mert minek is! A buszok baromi ritkán járnak, hogy ott ácsorogjak órákig egy megállóban az esőben nem sok értelmét láttam. És tudtam, ha most elszalasztom a jégcsapokat, ki tudja mikor lehet benne részem legközelebb. Az állomástól kezdve sehol egy emberi lábnyom, törtem a kissé fagyott  havat, hiába volt jelzett az ösvény, senki nem járt rajta a havazás óta előttem. Egyedül a magaslesnél láttam egy férfi bakancs nyomát. Az erdőrész sem tartozott épp a legszebbek közé, most így utólag nem is tudom mi hajtott előre, de azért makacsul mentem minden szarság ellenére.

Még otthon kinéztem a térképen nagyjából merre szeretnék haladni, hogy a lehető legrövidebb úton elérjem a sziklákat. Végül sok gyaloglás után megtaláltam azt a kereszteződést, ahol el kellett válnom a jelzéstől és egy sima erdészeti útra tértem, hogy levágjak egy nagyobb kerülőt, aztán még egy másikra. Valamiért elég jó tájékozódókával áldott meg az ég, persze azért akadnak mindig bizonytalanságok, de most is sikerült eljutnom egy újabb pontig, ami fix volt és a térkép is egyértelműen jelezte. Ez pedig egy volt erdészház helyén kialakított pihenő a kék jelzés mentén. Itt le is ültem ebédelni, meleg teát inni a termoszból és végre az esőkabáttól is megszabadulhattam, mert elállt a szüntelen szemergés ami elég lehangolóvá tette az eddigi talpalást. Ránéztem az időre, hááát nem túl gyorsan haladtam, meg is ijedtem hirtelen, hogy fog beleférni  a további keresgélés, mert délután ötkor értekezletre kellett mennem az otthonba. 

.

Fel is szedelőzködtem gyorsan és újra nekiiramodtam, ezúttal még jobban kellett figyelnem merre is haladok, mert több erdészeti út is haladt emerre meg amarra. Próbáltam a nyomokat  nézni, mert Janyek is innen ment és mondta, hogy mások is jártak a szikláknál. Néha kavarogtam egyet, aztán újra irányba kerültem, hol patakmeder irányát követtem, hol számozott madárodúk mentén kaptattam, hol magaslest hagytam el, aztán a terep lassan emelkedni kezdett és nagy örömömre megpillantottam egy bércecske kezdetét, ami hirtelen dudorodott ki a földből és a térkép alapján is be tudtam azonosítani. Juhéjj, teljesen  jó irányba haladok, most már szinte biztos voltam benne, hogy sikerülni fog elérni a célt!

Az előttem magasodó hegy ködbe takarózott ahogy kiértem egy nagy tisztásra, csak sejtettem, hogy ott van. De ekkor már tudtam, hogy közel vagyok, mert hirtelen kellett emelkednie a terepnek, a térkép nagyon sűrű szintvonalakat mutatott, el is kezdtem a kapaszkodást egy keskeny kis bércen.

Jobbra láttam magam mellett a völgy másik oldalán emelkedni a kis gömbölyded bércet, amit korábban már megnyugvással felfedeztem. Egyre meredekebben haladtam felfelé, többször meg kellett állnom szusszantani, közben vaddisznók pihenőhelye mellett haladtam el. Három "fészek" volt közel egymáshoz, ilyen kis teraszos elrendezésű mélyedéseket szoktak kialakítani maguknak heverészés céljából. 

Fentről férfihangok ütötték meg a fülemet, hirtelen el is szontyolodtam, hogy vannak mások is az eldugott helyen és nem lehetek majd ott egyedül még ezen a hétköznapi időpontban sem. Aztán persze beletörődtem, legfeljebb majd összeismerkedek velük és elbeszélgetünk, végső soron aki ide képes elzarándokolni, az túl rossz ember nem lehet.

Aztán végre ugyan még csak messziről, de megpillantottam a sziklákon függő jégcsapokat, és ujjongva igyekeztem minél közelebb kerülni hozzájuk. Nem láttam ott mozgást, már csend volt, úgy tűnik sikerült elkerülnöm a túrázókat, akiknek a hangját hallottam lennebbről. Ennek külön örültem.

Kézzel-lábbal igyekeztem fölfelé, minden addigi szenvedést, kínt elfeledtem hirtelen, annyira izgalomba jöttem. A terep nagyon csúszós volt, a jégcsapok alatt az olvadástól teljesen jeges, észnél kellett lenni, nehogy lezúgjak a meredeken. Úgy lépkedtem mint tojásokon, miközben egyik ámulatból a másikba estem. Próbáltam mindenhová bemászni, minden szemszögből fotókat készíteni, mindent elraktározni a fejembe és a szívembe.

Most nagyrészt csöndbe is maradok, inkább meséljenek a képek! :-)

 Erről a hihetetlenül csodás formáról egy templomi szószék jutott eszembe

Ahogy a cseppköveknél, itt is kialakultak egyéb formák, mindenféle gombóckák, borsócskák, amelyek hol átlátszóak voltak, hol tejüvegszerűek.

Tratatatamm, felgördül a függöny, kezdődhet a lenyűgöző előadás. Vagyis inkább folytatódhat.

Ilyen talajon kellett toporognom fotózás közben, szóval csak az nem csúszott körülöttem ami a levegőben volt. Ezen a képen az is elég jól látszik, mennyire meredeken kellett felmászni idáig, hirtelen szakad le a terep.

A lecsepegő víz itt-ott a faágakon is kialakított különös szobrokat

A szószék alulnézetből

Csupa-csupa csipke, fény és csillámpor

Jégbe zárva

A jégcsapok három helyen alakultak ki, így végig egyensúlyoztam mindenütt a keskeny, havas ösvényen amit az előttem itt járók tapostak ki.

Vízesés helyett jégesés

Hétvége óta a felmelegedő idő már sokat olvasztott a formákon, sok helyen a földön hevertek a fentről leszakadt hatalmas tömbök, s a jeges ágakkal együtt egy mini dimbes-dombos világot hoztak létre.

Janyek hétvégi fotóján itt még sorra akkora jégcsapok lógtak, mint most a bal szélen. Ez a földön heverő tömbökből is felmérhető, de én még ezeket a lezuhant darabokat is csodálatosnak láttam. A legenda szerint mellesleg ebben a barlangban is bujkált annak idején a börzsönyi betyár, Sisa Pista.

Állandó csordogálás, csepegés kísérte ottlétemet, a jegek valódi csapként üzemeltek

A különböző színű jégcsapok és a jéggel futtatott borostyán egész kompozíciót alkottak fenn a sziklán

Sajnos az idő nagyon haladt, tudtam, hogy muszáj elérnem a ritka járatok közül azt, amivel még 5-re hazajuthatok. Így is legalább egy órát eltöltöttem a fotózással. Gyorsan kellett döntenem. Egy pillanatig felfelé kezdtem kapaszkodni a szinte függőleges sziklákon a jégcsapok fölött, hogy elérjem a gerincet, de aztán hirtelen meggondoltam magam és lefelé vettem az irányt. A legmeredekebb részen egész egyszerűen seggen csúsztam le, aztán trappba fogtam. Közben fél kezemmel bepötyögtem egy rövid üzenetet a telefonomba Janyeknek: Megtaláltam!

S amire nem számítottam, egyszercsak kisütött a napocska, ami egy plusz örömforrás volt.

Nem akartam arrafelé menni, ahonnan jöttem, mert a szántón közben biztos felengedett a fagyos traktornyom, azon aztán szörnyű lenne menni, és az erdőn is tele volt az út gépek kerekének bevájt nyomaival, ahol megint bokáig süllyedtem volna. Reggel óta a hó nagyon meglottyadt, míg idefelé ropogott alattam, most kásásan süllyedt bele a bakancsom. Nagy iramban szedtem a patáimat, elég hamar leértem a pihenőhelyig, onnan pedig már a jelzett úton igyekeztem Diósjenő felé. Fújtattam az emelkedőn, de hiába éreztem, hogy már kevés a levegő, elhatároztam, hogy nem állok meg, mert akkor esélytelen elérnem a kisvonatot, ami az utolsó amivel időben lehetek. 

Nagyrészt fiatal erdőkben haladtam, de néhol megmaradt pár szép óriás, ezeket azért egy kattintás erejéig, szinte meg sem állva megbámultam. Nyávogott a telefon a hátizsák zsebében, ami üzenetet jelzett, de csak később néztem meg. Viszont mikor elolvastam tátva maradt a szám:

"Ha most azt mondod, hogy ott vagy, akkor eret vágok. Dél körül voltunk ott Karellal."

Szóval most már tudom miféle férfihangokat hallottam én mikor kapaszkodtam felfelé. :-D Röhögjek, vagy pityogjak? No mégis, ki más lehetett ott szerda dél körül, mint a rajtam kívül másik őrült, aki elcipelte a szintén őrült barátját.

De azért miközben ezen a lehetetlen eseten hüledeztem, és válaszoltam az sms-re, nem feledtem el nyargalni szorgalmasan a kék jelzésen. Még pisilni is épp csak az út szélére húzódtam le, ugye most már végképp nem járt a kutya se arra.

Egy gyönyörű matuzsálem

Elérve az első épületeket, nem tudtam eldönteni mi lehet a hatalmas hodály, mellette tó rajta híddal, tábla tiltással, aztán beugrott vajon nem ez Oszter Sándor birodalma, aki valami tó építése kapcsán haragította maga ellen a jeneieket. Aztán mikor elhúzott mellettem egy böhöm városi terepjáró benne egy szőke pipivel, még jobban elgondolkodtam. Annyira, hogy el is vétettem a jelzést, mert itt már egy valaha aszfaltos út vezetett mindenféle telepek között, miközben a kék tovább futott a fák között.  Így is elértem a faluhoz, csak kerülővel, meg némi izgalommal az idő miatt. Megnéztem az órám, aztán csodálkozva néztem vissza  a hegyek felé ahonnan jöttem. Híjnye, jó hamar lerongyoltam! Fél órával előbb, mint amire számítottam.

Nagy mellénnyel sétálósra is vettem innentől a figurát, most már nem csak futtában bámultam meg a dolgokat. Mert volt mit bámulni, hirtelen ott állt egy tank csak úgy se szó se beszéd.

Eszembe jutott Papa, aki mindig azt mondta, ha nyer a lottón, vesz magának egy tankot. Hát kb. így állt volna  a kertünkben hahaha.

Még az állomás mellett is találtam fényképeznivalót

Megnéztem a menetrendet, még bődületesen sok idő volt a kis pirosig, így kényelmesen megváltottam a jegyet, aztán beültem a kellemesen tiszta és meleg váróterembe, hogy befaljam a maradék kiflimet.

Ahogy ott rágcsálódok, belép Karel, én csak lesek, köszön, én hirtelen szóhoz se jutok, olyannyira nem, hogy bizonytalanul megkérdezi én vagyok-e az. Aztán  kiszólt az ajtón Janyekért aki beugrott, lehuppant mellém a padra és örömmel magához ölelt. Annyira hirtelen történt az egész, hogy csak ámulni volt időm, a vigyorgás csak később érkezett meg maszkkal álcázott fejemre.

Régóta nem láttuk egymást, Karel fel is emlegette, hogy mikor utoljára találkoztunk, ők utána összeütköztek egy szarvassal, az autó totál kárra tört. No reméljük most a kis pirossal nem fognak így járni, mert ők is arra vártak, csak épp ellenkező irányba.

Ettől a hirtelen jött találkozástól nem is maradt időm nosztalgiázni, pedig vagy 25 éve biztos nem utaztam a kedves kis vonaton, és minden emlékem börzsönyi túrákhoz kötődik vele kapcsolatban. Még otthonról a szülőfalumból hajnalok hajnalán kellett elindulni, ha ide akartunk jönni kirándulni, és hazafelé általában a kispirossal utaztunk Diósjenőről Vácig. Haj micsoda idők voltak azok még! Hol volt az embernek bakancsa, jó hátizsákja, vízlepergető nadrágja meg szuper esőkabátja! Még álmaiban sem. Csak úgyni utcai naciban, kötött pulcsiban, aláöltözetként vastag pamutharisnyában, s ha beázott a csizma, nejlonzacskóba bújtatott lábbal meneteltünk. Mégis milyen jók voltak azok a havas téli túrák a Csóványosra, ami akkor még messze nem volt ilyen felkapott és divatos mint manapság.

Amíg innen is, onnan is befutott a kispiros még jól kibeszélgettük és kiörömködtük magunkat. Egy sín van, úgyhogy az állomásokon várják be egymást a szerelvények.

Csuda nap volt! Hogy megérte-e miatta szabit kivenni nem is kérdés, ugye?