Fedezzük fel a Viski-bércet, avagy vízitúra a hegyen

Sok tervem volt még tavasz elején idénre, aztán ember tervez, Isten végez, nem gondoltam volna, hogy az első igazi túrámra csak júliusban kerül sor. De mégiscsak létezem, otthon vagyok végre a kórházból, és már annyira vágyódtam az erdőbe, hogy el sem tudom mondani. Még év elején vettem magamnak egy vagány hátizsákot, eddig ugyanis Kobak levetett régi iskolai zsákjával kirándultam, varrtam rá magamnak túrabot tartót és így tök jól kiszolgált évekig. Még most is jó az, de úgy éreztem, igazán megérdemlek egy igazi túrázáshoz való cuccot. Egy Zajo márkájút választottam, nagyon tetszett, már régóta szemezgettem vele a neten és akkor épp le volt akciózva. De hát a kipróbálására csak nem akart sor kerülni, egyszer végül mikor apuhoz utaztam abba pakoltam, mondván magamban, legalább egyszer legyen a hátamon, ha nem is túrázni, ki tudja mi lesz ezzel a betegséggel, meddig élek, az embernek minden megfordul a fejében.
Miután Örkényesről hazajöttem, már nem volt maradásom. Az időjárásjelző oldalak vegyes ábrát mutattak, ki esőt, ki napsütést, mindenesetre bepakoltam váltás ruhát, esőkabátot, fejlámpát, mindent ami fontos. Mondogattam reggel magamnak, hogy kamásli, kamásli, aztán az végül mégis otthon maradt. Egyik fő kiinduló pontomig a Fekete-völgy panzióig bicajjal tekertem ki, Hubát igyekeztem közben tanítani a közlekedés szabályaira, hogy mindig csak az út szélén fusson mellettem. Nem ment simán a dolog, de fogékony volt az okításra, egész jól haladtunk. Szerencsére ez nem túl forgalmas rész.

Ha valaki a csendet, a hegyek nyugalmat adó ölelését kedveli, aki szeretne egy olyan helyen nyaralni, ahol még térerő sincs, hát akkor jöjjön ide! A falutól jó pár km-re van az erdőben eldugva a panzió, de rendes kis aszfaltos út vezet hozzá, autóval teljesen jól megközelíthető. A szép környezet miatt gyakran tartanak itt esküvőket vagy más rendezvényeket is. Jómagam is voltam már itt lakodalomban és igazán kellemes volt. A kisvasútnak is itt van egyelőre a végállomása.

Két helyen is olvastam már a neten a Viski-bércről, ahová ugyan nem vezet jelzett út, de fotókról nagyon szépnek láttam, s régóta óhajtottam élőben is megnézni. Van egy blog ami csupa börzsönyi túrákkal van tele, ott is ráakadtam. Sajnos a blog már nem üzemel, ezt nagyon sajnálom.
Az utam a Fekete-völgyön haladt jó darabig, ahol a vándorlást tarkította a patakon való gyakori átkelés. Voltak esők az elmúlt napokban, de szerencsére a patak nem emelkedett meg nagyon.

Fekete-patak

Itt találhatóak azok az utópisztikus sínmaradványok, amiket az 1999-ben történ nagy felhőszakadás okozta árvíz épített ilyenné.

A patakmeder tulajdonképp szinte minden tavasszal vagy nagyobb esőzés után változik, jobban járható ösvényt mindig máshol talál az ember

A kisvasút úgy olvastam kapott 10 millió ft-ot a pálya meghosszabbítására és felújítására. Egyik szemem örül, másik sír emiatt. Nagyon szeretem a kisvonatot, tényleg különleges a maga kis 60 cm-es nyomtávjával, de ez egy annyira vadregényes, annyira kevéssé járt rész, az egész fokozottan védett természetvédelmi terület, hogy félek, nem fog jót tenni neki, ha itt hétvégén naponta többször átrobog a vonatocska teli emberekkel. Esetleg a Hamuházig, de onnan tovább semmiképp. Csak sajnos ezt nem én döntöm el.

   

A Csurgó-kút inkább csak csepeg, az alul lévő sárga cső pedig jó ég tudja mi okból, de be volt betonozva. Az ilyen forrásokhoz, amiből csak meríteni lehet nem igazán van bizalmam, persze szomjhalál szélén biztos nem érdekelne.

Elhaladtam az ősrégi cseréptaláló hely mellett is, és persze most sem bírtam ki, hogy ne keressek zsákmányt. Ez mindig olyan izgalommal tölt el. A patakban szépen le is mostam a talált darabokat.

A kedvenc jelzésem, aminek őrző-védő esernyője vagy éppen napernyője van az időjárás viszontagságai ellen

Ez még mindig a Fekete-patak, de őt sem lehet soha megunni

Erdei madársóska (kár, hogy csak háromlevelű, de azért így is szerencsés vagyok, hogy ilyen szépen megfényesíti a napocska, ami hol előbújt, hol visszahúzódott)

Hol derékig érő csalánosban, hogy nebáncsvirág mezőn vezetett keresztül a keskeny ösvény

Sokszor inkább a sínen meg a rozoga kis hidakon haladtam, ha az ösvény nagyon be volt nőve

Lassacskán elértem a Hamuházhoz

   

Néhány csillécske is pihent ott

Sajnos az igazi vadvirágos szezonról idén lemaradtam, de a Hamuház melletti rétecskén még akadt pár virág, főleg imolák.

Kánya harangvirág

Orbáncfű

A patakon való átkeléseket Huba kifejezetten élvezte. Volt belőlük jó sok, úgyhogy ilyenkor inni is tudott ha éppen akart, de szerencsére nagyon kellemes volt az idő, semmi hőség.

A jégkár sok olyan fát is kidöntött, amin épp jelzés volt. Akadt olyan kedves jóindulatú favágó, aki gondolt a turistákra is. :-)

A benőtt sín néhol olyan volt, mint egy kis erdei lépcső

A Halyagosi kulcsosház mellett is elhaladt az utam. Kár, hogy hagyták eléggé lepusztulni, csak a favágók használhatták mostanában.

Eddig is elég vadregényes ez a völgy, de innen aztán végképp

Nagyon sok ilyen frissen kidőlt fával is találkoztam, ami talán a tavaszi havazás oka, amikor már ki volt minden zöldülve és a lombok nem bírták a súlyt

A favágók ahol, csak tudták, igyekeztek járhatóvá tenni az utakat, amik két éve még teljesen járhatatlanok voltak a száz meg száz kidőlt fától. Annak idején itt ezen a völgyön ereszkedtem le a jégtörés után 2-3 hónappal, és fogalmam sem volt mire vállalkozom. Aki régóta olvas tán emlékszik rá, hogy kúsztam másztam betojva a fákon, a vízmosásokban arra gondolva ha itt valahol lezuhanok, majd nyáron megtalálnak csontvázként a favágók.

És ez még mindig a Fekete-patak, amibe oldalról sok patakocska folyik bele

Közel mentem a patakmederhez és lépteimmel egy gyönyörűséges fekete gólyát riasztottam fel épp erről a helyről. Boldogságom határtalan volt, fehér társaival ellentétben nem olyan könnyű megpillantani ezt sokkal rejtőzködőbb életet élő madarat.

Lestem a térképem, mert hamarosan el kellett érnem  Rákos-patakot, ahol le kellett térnem, ha a Viski- bércre akartam jutni. Sikerült is megtalálnom, csak a felmenetelt tévesztettem kicsit el, tovább kellett volna még cseppet bandukolnom a Rákos-patak mellett és megtalálom a kis ösvényt. Így viszont toronyiránt fel a meredekre, s közben szépen elkezdett szemeregni az eső. Megtorpantam. A csuda vigye el, itt vagyok a célnál, a bércnél, amit oly rég vágyok végigjárni és tessék. Mit csináljak? Aztán nem törődve az esővel, és abban bizakodva, hogy hamar eláll, felkaptam az esőkabátot, és igen, a kamásli hát az mégis otthon maradt pedig ilyenkor nem árt, ha a köpenyről nem a zoknidra és bakancsodra csorog a víz.
Akárhogy is, a bérc gyönyörűnek ígérkezett és jól követhető kis ösvény vezetett rajta. Emlékszem mikor még a Magas-Börzsönybe csak olyan utakon mertem elindulni, amik jelzettek. A hegy elég tágas ahhoz, hogy simán el lehessen tévedni.   Azóta talán már sokkal inkább vonzanak az efféle, csak kevesek által járt helyek. Tudom sokan GPS-el, telefonra feltölthető alkalmazásokkal túráznak, de nekem csak a hagyományos papír térképem van, arról próbálom kisilabizálni néha a lehetetlent, vagy próbálok az ösztöneimre a megérzéseimre hagyatkozni.
Ne értsetek félre, nem vagyok ellene a hasznos szerkentyűknek és nem is nézem le azok használóit, de jómagam szeretném, ha megmaradna bennem az ösztön, és az, hogy csupán a térkép szintvonalai, és egyéb jelzései alapján tudjak tájékozódni. Néha a túrabottal is úgy vagyok, hogy nagyon-nagyon szeretem, áldom az eget, hogy van, de muszáj időnként félretenni egy-egy patakátkelésnél pl., mert érzem, ha túlságosan ráhagyatkozom, egyre inkább aláásom az egyensúlyérzékemet, és feltétlen ragaszkodni fogok a segédeszközhöz.

A Viski-bérc kezdete szemerkélő esőben

Két oldalra hamar jó meredek lett a dolog, ott lenn folydogál a Rákos-patak, ahonnan elkezdtem mászni

Az eső sajnos nem akart elállni, de nem zuhogott, úgyhogy igyekeztem jókedvűen kapaszkodni tovább, a felfedezés öröme amúgy is fűtött. Viszont az egyértelműen látható volt, hogy ahogy egyre feljebb mászok, haladok bele a felhőbe.


Ez egy kis csúcsocska volt a bérc egy részén, és nagyon érdekes, mert mintha koncentrikus körök vették volna körbe. Sajnos a képen nem igazán látszik, a vizes fű már elfeküdt, de rendkívül érdekesnek találtam ezt a jelenséget és nem tudtam mi lehet az oka. Egyszer száraz időben feltétlen újra meg kell vizsgálnom.

Még ezt a vizes túrát is rendkívül élveztem. Hol ligetes helyeken, hol rét mellett haladt az út, hol négykézlábasan meredek volt, hol éppen csak emelkedett. Egyszer valahol azt olvastam, hogy a Viski-bérc felől a legnehezebb megközelíteni a Csóványost, erősen úgy éreztem, hogy van ebben igazság, miközben egyes helyeken majd kiköptem a tüdőmet, s fél percenként meg kellett állnom fújtatni.

Kilátás ugyan a fáktól nem sok akadt, épp csak ki lehetett kukkintani itt-ott

Ahogy egyre feljebb gyüszmékeltem magam a meredeken, a ligetes helyek inkább kövessé, sziklássá változtak. 

Ahogy megállás nélkül jött az égi víz, lassan a fák is elkezdtek sírdogálni

Huba viszont cseppet se bánta, hogy ázik, vastag bundáját időnként megrázta és szaladt tovább. Kutyám rendkívül sokat fejlődött fél év alatt. Igaz próbáltam is tanítgatni, de anélkül is mintha nőne be a feje lágya. Már nem rohan el mindenki után úgy, hogy rám se hederít ha hívom, már nem megy hosszú km-en keresztül valahol elől rá se bagózva, hogy velem mi van. Bár elszalad, de időről időre visszajön, hogy ellenőrizze meg vagyok-e. Ezt Tepertő mindig így csinálta, s Hubától nagyon hiányoltam, úgy éreztem rajta dől meg a kutyahűség misztériuma, mert ő mindent csak a saját kedvére csinált, magasról tojva a gazda igényeire vagy kéréseire.  Hát mégis eljött az idő? Hubám kezd igazán az én kutyámmá válni, én pedig az ő gazdájává? Túraimádata meg aztán pontosan beleillik az én életembe. Szegény sokat nélkülözött míg kórházban meg betegállományban voltam, most hát ő is fergetegesen boldogan szaladgált a rengetegben.

Egyre nedvesebbé és homályosabbá vált minden, a fényképezés külön bonyolult művelet lett: Mindig eldugni, majd előkotorni a masinát, s ráadásul egyre-másra be is párásodott.

Visszatekintés lefelé

Egy sziklánál akár esett, akár nem, muszáj volt megállnom, mert már nagyon megéheztem.  Az esőkabát alá bújva kenyérfalatkákkal törülgettem ki a dobozkából a májkrémet, mert megkenni ilyen időben nem sok kedvem volt. Hozzá kerti paradicsomot rágtam,  és fenemód jól esett az ebéd. Hubának is jutott belőle néhány falat.

Esőgyűjtő tölcsér

Ezen az érintetlen részen, sok szép öreg fa volt, megint előbányásztam hát a köpeny alól a masinát, hogy lefényképezzek egyet. Ahogy erősen koncentrálva próbáltam beállítani a szemerkélő esőben a gépet, hirtelen ez történt:

https://www.youtube.com/watch?v=qK7DKVG5LUg&feature=youtu.be


Vagyis szerintetek mi? :-D
Akkorát tanyáztam orral előre mint egy hatemeletes bérház, s közben úgy tűnik nyomtam a felvevő gombot. Egy cm-rel előttem ahová térdre estem, egy nagy kő volt. De azért a fáról mégis elkészült a kép, csak más szemszögből.

Úgy éreztem lassan-lassan fel kéne érnem a Csóványos alatt futó útig, és el nem tudom mondani, mit éreztem, mikor végre megláttam a sok küzdelem után ezt a fát. :-D Eredetileg úgy terveztem, hogy kalandozok még egyet itt fenn, de az időjárás miatt végül inkább meggondoltam magam.

A helyzet itt nem sokat változott két és fél év alatt, és úgy sejtem nem is fog. Persze már nem sokkolt annyira a látvány, mint először, sőt most már kezdtem látni, ahogy a vékonyabb ágak korhadásnak indultak, s majd lassan a vastagabbakat is szépen visszaveszi magának az erdő, hogy beépítse a talajába, hogy otthont adjon bogaraknak és sok apró élőlénynek. Mit érdekli a hegyet a mi itt töltetendő 60-70-80 évünk, ő teszi a dolgát és ez így van jól. Valahogy békét leltem ebben a gondolatban.

Nicsak, ott lenn a síkon nem is esik az eső, szép kék az ég!

Aztán mintha elkezdett volna próbálkozni a napocska. Elbizonytalanodtam, hogy mégis maradnom kéne, ugyan már megindultam lefelé.

A fényben csillogtak a nedves ágak

Mivel a fatörzsek a fentről jövő felhők miatt csak egyik oldalukon áztak, az egész látvány eléggé úgy festett, mint egy impresszionista festmény. Nagyon különleges volt.

A Kőkorsó tulajdonképp egy szikla, aminek a tetejére ki lehet menni és letekinteni a völgybe.

Ezt meg is tettük, és nagy-nagy örömmel fordítottam az arcom a napocska felé. Hurrá!

Gyorsan-gyorsan szárítkozzunk kicsit!

Amit lehetett kiteregettem egy fatörzsre, közben zoknit cseréltem, a bakancsom is levetettem, hogy valamelyest átjárja a meleg. Mivel ha egyedül kelek útra, mindig megadom az útvonalam mászópajtinak, megpróbáltam innen felhívni, de sajnos nem volt térerő.

Huba is nagy élvezettel szárítkozott, olyan szép fehér lett az esőtől frissen mosott bundája, hogy csak úgy ragyogott.

Nagyon jól esett a sok ázás után a langyos sziklán melegedni, sőt újra kísértésbe estem, hogy mégis másszunk vissza és kalandozzunk egyet, ha már végre jó idő lett. Úgy fél óra múlva azonban hirtelen észrevettem, hogy most lentről kezdenek felfelé gomolyogni a felhők. Hű, ennek a fele sem tréfa, dehogy megyünk kalandozni, indulás lefelé!



Az Oltár-patak-völgye egészen fenn, a Kőkorsó alatt így néz ki. Nem éppen járható kategória. A jelzés sem erre fut már.

Izgalmas terep, de most kihagyom :-D

Egy újabb kedvesség a favágóktól

Végre jó kis bio innivaló

Oltár-patak

Két és fél évvel ezelőtt találtam egy pamut felsőt, gondoltam valamelyik favágó hagyta el, felakasztottam hát egy fára, hogy majd megtalálja, ha másnap jönnek. Ugyanúgy ott lóg azóta is. :-)

A Fekete-patak és az Oltár-patak találkozása

Egy névtelen patakocska folyik bele épp a Fekete-patakba a Nagy-rét fölött

A Fekete-patak és a Rákos-patak találkozása. Itt indultam el a Rákos-patak mentén, hogy megtaláljam a Viski-bércet.

A Nagy-réti-kútból csak lassan csordogált a víz, lehajítottam hát a zsákomat és igyekeztem kicsit megpucolni a folyás irányát.

Szalamandrával találkozni mindig öröm, ugyanis őkelme csak az igazán tiszta vizeket kedveli. A teljesen borús ég miatt a kép már nem igazán sikerült róla, de se baj.

Az eső szemergett, de az esőkabátot nem találtam fontosnak felvenni. Egyre sötétebb lett körülöttünk minden, mire leértünk a Hamuház közelében lévő vadetetőhöz. Nagyon hívogató hely, gondoltam mi lenne, ha itt megpihennénk és megvárnánk az eső végét. Kis gondolkodás után Huba is ráállt az ötletre. Fel akartam hívni Lacit, hogy már egész közel vagyunk ne aggódjon, de nem találtam a telefonom. Kipakoltam az teljes zsákot oda-vissza, de sehol semmi. Ráadásul annak a zsebnek a cipzárja, ahol a telefont tartottam nyitva volt. Húha, ez már elég nagy baj! Próbáltam gondolkodni, azt biztosra tudtam, hogy a Kőkorsónál vettem elő utoljára, az pedig innen sok km, onnan kezdve bárhol kieshetett útközben. Esélyem sincs visszamenni, ráadásul az eső is rendesen rákezdett.

Elhevertünk hát az irdatlan vastag szalmarétegen, hallgattuk az eső kopogását a tetőn és jót szunyókáltunk. Legszívesebben ott maradtam volna aludni, de nem volt nálam semmi takaró alkalmatosság, ráadásul mászópajti képes lenne elindulni éjjel a hegyre keresni, amiért nem kapott tőlem jelzést.

Így hát végül mégis útra kellett kelnünk, bár az eső nem akart elállni. Újabb zoknit áztattam át, s újra vágyakozva gondoltam az otthoni fiókban heverő kamáslira. A panzióig bicajjal mentem fel, így lefelé Hubára még egy nagy szaladás is várt, de hősiesen ügetett  a drótszamár mellett, sőt egy mezei nyulat észrevéve még jól le is hagyott engem.
Ebbe a vadetetőbe viszont még egyszer visszajövünk, annyi szent!