Hat lábon a Cserhátban 4.

Szeptember 11.  Ősagárdtól  Alsópetényig



Békés éjszaka volt, szívemben meg öröm.
Közben fogalmam sem volt, hogy az Attilának küldött egyszavas sms-emből micsoda galiba támadt.
Ugyanis  barátja:Tomi , aki megnézte a gugliban hol járok, azt hitte Kemencéről indultam, tehát megtettem egy nap alatt 40 km-t, vagyis másnap odaérek Keselyrétre. Bruhahaha, nem tudom minek képzelt, gyorsgyaloglónak-e vagy mi a csudának, de én örültem volna, ha ekkora batyuval ennek a felét meg tudom tenni naponta. Így Attila, Tomi számításait elfogadva a hét folyamán nem mert kimozdulni otthonról, mert mindig azt hitte most érek oda. Pedig az még eléggé odébb volt, sőt az se volt biztos, hogy sikerül végigcsinálni az utat. Ahogy pár nappal ezelőtt éreztem magam, itt semmi sem volt biztos. Csak annyi, hogy marha nagy bennem az akarat meg a lelkesedés, meg valószínű egy jó adag őrültség is bujkál a fejemben, no de ez eddig sem volt titok.
Összerámoltam hát, igyekeztem mindent úgy hagyni ahogy találtam, de csak sokkal később, útközben jutott eszembe, hogy a sátrakat nem cipzáraztam be. Marhára szégyelltem magam emiatt, de már nem volt mit csinálnom azon kívül, hogy értesítettem a hiányosságról Bélát, aki megnyugtatott, hogy a gyerekek ennél sokkal trehányabbak szoktak lenni. Nem mintha ez megvigasztalt volna, legszívesebben elástam volna magam amiért rendkívüli bizalmát és vendégszeretetét ilyen figyelmetlenséggel háláltam meg.
Első utunk a közértbe vezetett elemózsia utánpótlás céljából, de előbb még szakítottam az almafáról magamnak, ahogy azt a kedves szomszédnak tegnap megígértem.

Hubát kikötöttem a kis falusi bolt előtt,  kárpótlásul kapott valami finomságot. Itt már megnézegették és megmosolyogták őkelmét a vásárolni jövő asszonyok, persze ezen egy percig sem csodálkoztam. Bizonyára nem túl gyakran mászkálnak errefelé hátizsákos kutyák.
Megtömtük a csomagjainkat kaláccsal, paradicsommal ezzel-azzal és irány a falu közepén végre megtalált kék jelzés. Tegnap csak erdőn-mezőn bandukoltunk, itt a házikókat is megnézegethettük, amit nagyon szeretek. Odavagyok a szép falusi parasztházakért, sosem tudom őket megunni.

A falu fő utcája

A falu vége felé tértünk le balra a fő útról, ami egyébként Keszeg felé vezetett  volna tovább. Az elágazásban találkoztunk az első OKT pecsételőhellyel utunk során, úgyhogy ezt meg is örökítettem.

Hamarosan fás, bokros részre értünk, ahol valaki lerakott tüzelő kupaca várakozott indulásra készen. Még az ivóvíz is ott volt. Felénk már nem nagyon járnak ki az erdőre emilyen hullott, száraz ágakért, de Erdélyben gyakran láttam, ahogy biciklin tolják a hasonlóan összegyüjtött gyújtóst. A nénijeim is mesélték, mikor lánybarátaikkal, bazárkával a hátukon indultak az erdőre. A bazárka tulajdonképp két Y alakú fából álló keret, amire keresztben a faágakat lehetett felhalmozni, vagy a babszárat is erre pakolták, ha bevitték a mezőről. A rőzsehordás a nők munkája volt annak idején, akár 20-30 kg terhet is vittek lefelé a hegyről a hátukon. Szóval én meg se nyikkanhatok a 15 kg-ommal, bár számomra épp elég ez is.

Amott meg kaptárak sorakoznak

 Felsőpetény volt a következő úticél. A térkép hátulján mindig megnéztem, van-e valami látnivaló az esetleges faluban. Felsőpetényben egy kastély ígérkezett, persze sosem tudtam előre, hogy megnézhető-e vagy sem.
Nagy, tágas mezőn vezetett az út, visszanézve látszott a Naszály, no tegnap még ott idétlenkedtem a lábánál. De utólag mindig azokon a dolgokon nevet a legnagyobbat az ember, ami miatt az adott pillanatban a legjobban bosszankodik. Ezekből lesznek az igazi, százszor felemlegetett sztorik.

A bokrokon madárkát pillantottam meg, ráközelítettem, de így sem lett az igazi. Talán tövisszúró gébics a lelkem. Mikor ilyen nagy batyuval közlekedik az ember, nem annyira megy flottul a kattintgatás sem. Persze nem is ez volt a fő cél, de ha már úton van a vándor, szeretne megőrizni néhány emléket magának még ha azok nem is épp művészi értékűek.

Egy magasleshez érve kicsit megpihentünk, hisz eddig napocskán vándoroltunk. Hihetetlenül kifogtam az időjárást. Olyan idő volt szeptember második hetében, akárcsak nyáron. Egyedül az éjszakák mutatkoztak hűvösebbeknek, gondolom ezért is volt a sátorban némi didergés, pedig mindkét poláromat magamra húztam. Az idő tehát kedvezett a bugyiszárogatásnak is, ami útközben önműködően megy, csak épp meg kell találni hozzá az ideális helyet a hátizsákon. Persze volt nálam több bugyi is, de a kerti csapnál klasszul ki lehetett mosni, ki tudja legközelebb mikor lesz hasonló alkalom, jobb felkészülni. :-)

Huba is, én is csillapítottuk szomjunkat, ő lenn, én fenn

Lett volna egy rövidítés, igaz, jelzetlen földúton, de azt kihagytuk, inkább végig gyalogoltunk a patkó alakú hegyháton. Végülis azért jöttünk, hogy minél több dolgot lássunk.

 A jelzések elég furák voltak, nekem nem mindig tűnt világosnak mi, miért és merre mutat, de az első napi túlélőtúra után már semmi sem rendített meg. Különben meg mi történhet, ha eltévedünk? Majd csak kikeveredünk, aztán megyünk másfelé és kész.
Az erdő, amiben haladtunk fiatalos volt, de időnként utunkba akadtak tekintélyesebb példányok is. Ha elfáradtam, lepihentem, Huba sem tiltakozott, a máskor izgő-mozgó, nyughatatlan eb most soha nem szaladt túlságosan messzire, komótosan ballagott hol előttem, hol mögöttem.

Eddig a kezdeti gyerekcsapatot kivéve, erdőn-mezőn nem találkoztunk össze senkivel a kis vadászháztól nem messze elbrummogó teherautón kívül, de ezt nem is bántam. Ez az erdőrész is nyugalmas volt, ember nem zavarta  menetelésünket egészen a faluig. Otthon a Börzsönyben is csak akkor igyekszem valamerre másfele kerülni, ha hallom, hogy favágók dolgoznak. Valahogy nem igazán kívánok összefutni velük, tartok az esetleges beszólogatásaiktól vagy hülye vicceiktől.
Sokszor kérdezgetik tőlem ismerősök, kolléganők, nénijeim, hogy jaj, hát nem félek? Persze ők az állatokra gondolnak vagy az egyedüllétre, sötétre, valószínű meg se fordul a fejükben, hogy én meg az emberekre. Egy állat sosem bánt indokolatlanul, találkoztam már többfélével, még vadmalackákkal is, akik nem igazán szoktak egyedül kódorogni, szóval valahol a közelben lehetett a mamájuk is. Persze az ember ilyenkor hirtelen megszeppen, de ha szépen, nyugodtan maradsz és elsétálsz onnan, általában semmi nem történik. Eddig még nem haragudott meg annyira senki, hogy rám támadjon, és olyankor Huba is szótfogadott és nem piszkálta a malackát, hanem szépen tovább indult a felszólításomra.
A nénijeim legtöbbször a "kígyótól" félnek, ahogy felénk minden csúszómászóra mondják. Hiába próbálom nekik magyarázni és megértetni velük, hogy az sikló és nem árt senkinek, mintha meg se hallanák. A legtöbben rettegnek a "kígyótól" és agyon verik az ártalmatlan, sőt hasznos állatot. Mindig fáj a szívem, mikor kudarcot vallok a meggyőzéssel.
No de most se kígyó, se sikló, se vaddisznó nem került az utunkba, csendben baktattunk az erdőben, majd egy  jó meredek réten kellett elkezdenünk leereszkedni a falu felé. Itt bele is kellett kapaszkodjak a botokba, mert húzott volna lefelé a zsák súlya. A támaszok amúgyis végig a kezemben voltak, habár otthon inkább csak meredek lejtőn használom már őket, most nagyon is elkéltek mindenütt.

Ez olyan igazi dimbes-dombos cserháti táj

Különös szigetecske a szántó tengerében

Végül a szántók és fasorok mellett haladva lassan bebattyogtunk a faluba, de legalábbis a szélébe. Túl sokat nem időztünk a házak között, célirányosan az Almásy-kastélyt szerettem volna megnézni, ha egyáltalán lehetséges.
Azt azért megállapíthattam a tábla alapján, hogy Alsópetényig mennyit kell majd megtennünk.

Egy újabb szép, de elhagyatott parasztház

Hát ez nem hiszem, hogy a kastély lenne, de régi épület, az biztos

Ennek szomszédságában egy elkerített terület volt nagy, régi kapuval, de sehol semmi kiírás vagy tábla, csak egy kamion parkolt a rozzant út szélén. A térkép szerint viszont itt kellett legyen, így némi körbenézelődés után belopakodtam a kapun, eldugtam a batyumat a bozótban és felfedezőkörútra indultam. Huba természetesen mindenféle kérdezősködés nélkül követett.
A fák, bokrok, borostyánhajtások keszekuszaságában egy titokzatos, mohos lépcsőt találtunk, amin elindulva izgalmas dolgok kezdtek előbukkanni.
Persze óvatosan, állandóan körültekingélve haladtam, mert fogalmam sem volt, hogy legálisan vagy illegálisan tartózkodunk itt.

Ahogy felértem a lépcsőn, teljes valójában szemem elé került a kastély. Lakatlannak tünt, de azért szinte lábujjhegyen jártam körül a nagy csendben.

Érdekes, idén ez már a második hely, ahol hasonló táblával találkozom. A másikat Püspökszentlászlón láttam egy szintén gyönyörű kastély falán, Barnabás barátommal való motoros kirándulás alkalmával. Remélem egyszer annak elmesélésére is sor kerül, mert csodás hely.

Szerencsére az épület elég jó állapotban van, de hogy jelenleg mire használják, ez még az utólagos netes kutakodás alkalmával sem derült ki. Különben sem találtam sok információt.
A település külterületén áll a 1902-ben épült Almásy-kastély, amelyben korábban nevelőotthon működött. A Kastély utolsó tulajdonosa Gróf Almásy Imre volt, felesége Széchenyi Antoinette. Gyermekeik: Orsolya, Miklós, István. 1956. október 30. és november 2. között itt tartották házi őrizetben Mindszenty József bíboros, esztergomi érseket. Emlékét a kastély falán elhelyezett emléktábla őrzi. Minden év októberében Mindszenty-emléknapot tartanak a kastélynál. Forrás: Wikipedia

Huba elfoglalta őrhelyét a bejárat előtt :-)

A hátulsó bejárat

Ez a hevenyészett hullámpalával fedett lépcsősor egy különálló épülethez vezetett. Ott helyben arra tippeltem, hogy talán gyermeküdülő volt régen a kastélyban, és az ebédlőhöz vezet a lépcső. Tulajdonképp valamennyire megközelítettem a valóságot feltevésemmel.

Ez a szoborcsoport is arra utalt a kastély bal oldalánál, hogy valamiféle köze volt a gyerekekhez

A kastélytól jobbra, valamivel messzebb lakóházak vagy effélék voltak, számomra úgy tűnt, hogy használatban vannak. Talán azok lehettek régen a cselédlakások. Ezeket nem is mertem különösebben megközelíteni, nehogy valaki rám kiabáljon, hogy mit keresek itt. :-)
Teljesen megkerülve a szép épületet, újra az első bejáratnál bukkantunk ki,  s most nem az oldalsó, bokrok közt megbúvó keskeny, hanem a középső fő lépcsőn sétáltunk le.
Visszanézve egészen mesebeli volt a látvány, mintha egy filmbe csöppent volna az ember.

Egy öreg faóriás a parkban

Azt hiszem ez a sárga gévagomba

Bogaraktól félig már kirágva kapaszkodik a földbe

Nagyon feldobott, hogy meg tudtam nézni a helyet. Jól esett a hátamat is megpihentetni egy kis teher nélküli kóricálással, a lelkemet meg felmelte a kicsit titokzatos és szép látvány.
Most már csak abban reménykedem, hogy nem fog elpusztulni ez a csodás épület, mert sajnos erre rengeteg példa van kis hazánkban.
A kerítésen lévő kapun kilépve körbenéztem, aztán újra fel a batyut és indulás!

Ha jól sejtem, az ott az én hegyem, a Börzsöny

Valami volt tsz vagy ilyesmi mellett vezetett el a jelzés, majd homokos úton haladtunk. Bányafélét sejtettem a környéken, s erről a feltevésről szintén csak később, otthon a neten bizonyosodtam meg. Úgy olvastam, hogy túrákat is indítanak le.

Aztán újra teljesen az erdőben találtuk magunkat, folytatódott a csendes, békés vándorlás. Itt nem voltak különösebb emelkedők, eléggé sík terepen haladtunk. Persze ez sem könnyű ám. Az embernek egy idő után elkezd sajogni a bakancsban a lába, húzza a vállait a nagy zsák, izzad a háta, mindig azt lesi, hol pihenhetne le kicsit. Nekem a kiálló csípőcsontjaimmal is mindig baj van, mert ha a derékpántot feszesre húzom, hogy ne csupán a vállamra háruljon a teher, akkor az marhára nyomja a medencecsontom. Visszagondoltam rá, hogy anno az első, igazi vándortúrán a Fogarasi-havasokban mindig volt egy kötött mellényke rajtam, mert védte a mellkasomat a magas hegyekben szinte állandóan fújó szél ellen, illetve a vállamnak is jobb volt, hogy nem közvetlenül nyomta a zsák vállpántja. A derekamra szintén egy kötött pulóvert tekertem bélelés gyanánt, így elég kibírható lett a dolog, bár egy idő után már mindenhogy fájnak az ember csontjai és izmai. Ráadásul akkor még bütyköm sem volt, hehe.
Most csak a száz éves kötött mellényke volt nálam, meg a polárok. A polár pulcsit nem akartam a derekam köré tekerni, mert az nem annyira levegőzik, jól aláizzadok, így maradt a mellényke, de ugye az meg tényleg csepp, épp csak a derekam tetejéig ér, nehéz volt hát magam köré fabrikálni úgy, hogy fennmaradjon és ne csússzon le minden második lépésnél. Egy pulcsit az ujjainál fogva könnyen a derekadra tudsz kötni, ezt viszont nem.
Aztán eljött a pillanat, mikor tényleg muszáj volt megállni, ledobáltam hát magamról amit csak lehet, Hubát is megszabadítottam, aztán úgy ahogy voltunk ledőltünk az út szélén. Egyébre nem volt lehetőség, mert egyik oldalon kerítés, a másik oldalon meg aljnövényzettel sűrűn benőtt erdő, tisztás sehol. Sebaj, jólesik a pihenés bárhol az elcsigázott vándornak. Huba sem tiltakozott egy percig sem, hogy nincs puha föveny vagy pázsit, úgy eldőlt az agyagos úton, mint a sicc. Jómagam összegömbölyödve a mellényemre kuporodtam  szundítani egyet.
Az se zavart minket, hogy elkezdett szemeregni az eső.

Ez aztán a kavalkád! Bugyi, bakancs, flakon, vizestálka, mellényke, póráz, szájkosár, fáradt kutya művészi összevisszaságban. Nagy mázli, hogy ebben a fergeteges szétpakolásban nem kezdett rá jobban az eső. Szerencsére nem jött arra se eltévedt vándor, se erdei munkás, s drótos tót. :-D

Egy idő után viszont muszáj volt felcihelődni és megkísérelni a tovább haladást, mert így sosem érünk Keselyrétre. Még jó darabig ezen az agyagos, kerítéstől határolt úton haladtunk, aztán üde zöld legelő került a szemünk elé. Nem győztem gyönyörködni a látványban, csak kattogtattam a fényképezőm, s közben nagy örömömre a barik is megjelentek.

Hijnye, nem is akármilyen barik! Itt aztán éppenhogy a fehér lógna ki a sorból! Csak bámultam meg bámultam őket ahogy közeledtek a terepasztalszerű, fákkal tűzdelt mezőn, s ahogy elhaladtak mellettünk, majd szépen felsétáltak az oldalba. Mint a porszívók, ügyesen legelésztek menet közben is.

Hirtelen szinte Erdélyben éreztem magam a látványtól

Van akinek jobban ízlik az aszalt fű

A szállásuk is felettébb csinosan van elkészítve, nem ám amolyan szedett-vedett kalyiba

Egy másik csapat már bent volt az udvarban, onnan figyelték csodálkozva a copfos bakancsost meg a hátizsákos kutyát

Jaj, hogy néznek a kis kerek szemükkel, és jaj, hogy megdörzsölném a fekete kobakjukat!

Utólag tudtam meg azt is, hogy itt, Alsópetény határában él Magyarország fekete racka juh állományának jelentős része. Hát voltak  egy páran, az biztos.

A sok kattogtatás után már nem lehettünk túl messze a falutól, mikor megdöbbenésemre szembe jött egy markoló, s épp lehúzódtunk az útról, hogy elférjen, azonban megállt és leöntötte a rakományát. Hát nem volt szívderítő látvány, mit mondjak, de sajna ez nem egyedi eset.
Persze még mindig jobb, mintha egy rakás szemetet pakolt volna le.

No és végre elértük Alsópetény szélét, ügyes táblácska mutatott visszafelé oda, ahonnén jöttünk

A térkép hátulján lévő kis ismertető itt újabb kastélyt ígért, amit hamarosan meg is találtunk. 

A Prónay-kastély 1750 körül épült barokk stílusban. Az eredeti tulajdonosa Gyurcsányi Ignác volt, a család kihalásával Prónay tulajdonba került. Most hivatalosan Gyurcsányi-Prónay kastély a neve. Jelenleg három épülete áll, 2011 májusától rendezvényhelyszínként üzemel.

Sajnos csak a kerítésen kívülről csodálhattam. Szépen rendben tartott ősfás parkja van, a másik oldalon tavacska is található, amit csak később láttam én is fotókról a neten. Kicsit utána olvasgattam, belül is gyönyörű, hát szó mi szó nem utasítanám vissza egy percig sem, ha valaki meg akarna hívni ide nyaralni. A modern szobákon kívül igazi régiesen is vannak berendezve lakosztályok, az ember valami bárónőnek képzelheti magát bennük.

Csak úgy mutatóba kerestem nektek a netről képeket. Jó nagyokat tudnék durmolni meg olvasgatni ebben a sarokra helyezett ágyacskában. Fény van bőven. :-D

No és ez a dundi, hófehér cserépkályha, mint valami habos álom

A kapunál kukucskáltam, mikor bentről, a kertből egy nagypapa mutogatta kis unokájának, hogy ni csak a kutya viszi a táskáját! Szóba is elegyedtünk pár percre. Huba amúgyis nagyszerű indok volt megállni az emberekkel egy kis csevejre, igen népszerű lett mindenfelé. Elég szép kutyus, túracucc nélkül is meg szokták csodálni, na de emígy, csomagostúl aztán különösen nagy sikere volt.

A nézelődés és beszélgetés után felszedelőzködtünk, mert meg akartam keresni azt a tavat, amit a térképen láttam. Ideális táborozóhelynek tünt. Egy turistaút épp oda vezetett és a kastély oldalában láttam is a jelzést, hát elindultunk egy meredeken emelkedő utcán.

A házak közül kiérve az út elég furának tűnt, de hát másfelé nem volt kanyar vagy kereszteződés, másztam rajta felfelé tovább

Aztán egyre furább meg furább lett, és egyre jobban emelkedett, már kapkodtam a levegőt menet közben

Aztán már szinte nem is volt út

Kászáldódtam az akácosban, közben szidtam a  térképkészítők és jelzésfestők felmenőit és egyre jobban nem értettem a helyzetet. Mi a frász van? Hova emelkedik már ez az útnak alig nevezhető valami?? Hol van már az a fránya tó?? Nem tűnt messzinek a térképen. És egyáltalán mi ez a bozót?
Végül az út jobbra kanyarodott,  itt végképp zavarba jöttem, hiába volt meg a jelzés. Ez már felettébb gyanús, muszáj utána néznem, és ez a kaptató amúgyis kibelezett bennünket, le a hátit, elő az innivalót nekem is Hubának is!
Kipurcanva ledobtam a zsákot, épp kitettem kutyám tálkáját a földre az itatáshoz, mikor felülről berregve közeledni látszott egy terepjáró. Most kivételesen megörültem a társaságnak, bár kellemetlenül éreztem magam, mert teljesen elálltam az utat a szétpakolt motyómmal. Ugrottam, hogy helyet csináljak, az autóból integettek, hogy csak nyugi.
Kicsit megkönnyebbülve kérdeztem meg az egyik fiatalembert, aki kinézett az ablakon:
-Erre van a tó?
Ő bizonytalankodott, szólt a társának, aki kiszállt a kocsiból. Erdészek vagy hasonlók lehettek. A második fiatalember készségesen  és udvariasan magyarázott míg meg nem értettem, hogy itt még tovább felfelé míg ki nem érek a fák közül, aztán balra a napraforgótábla mellett egészen le a műútig és azon kicsit vissza lesz a tó. Szóval emberes nagy kerülőt tettem, igaz a jelzés jó, csak éppen nem jó felé mentem rajta, bruhahaha. Bár, hogy ezt az akácokkal benőtt utat valaha használta-e rajtam kívül valaki, no ebben nem vagyok biztos. Mindenesetre megnyugodtam, hogy most már valahogy csak eljutunk a tóig, bizony ideje is lesz, mert eléggé kinyúvadtunk, ez a meredek kaptató nagyon nem hiányzott a nap végére.
Hubát persze most is megmosolyogták, de ez volt az egyetlen eset a túra alatt, mikor valaki kifejezetten rám figyelt és feltűnt neki, hogy ez a nőszemély itt "egyedül" bóklászik a bozótos erdőben. Meg is hatódtam ettől, mert a fiatalember ha nem is mondta ki nyíltan, de éreztem valamiféle féltést a hangjában ahogy búcsúzáskor kedvesen Huba felé fordult és azt mondta neki: Vigyázz a gazdádra!
Megmelegedett ettől a szívem.
Indulás után hamarosan meg is találtam a balra utat a napraforgótáblával, itt látszott csak igazán, mennyit kaptattunk felfelé fölöslegesen, mert most újra le kellett ereszkednünk amoda a völgybe.

A fasornál elértük az aszfaltot, ott pórázra kellett vennem Hubát, míg újra letérhettünk a füves részre.

Kis szentély az út mellett

És végre valahára, csak eljött ez is, ott voltunk a tavat szegélyező mezőn, amit az úttól kis fakerítés választott el. Beljebb haladva szabadtéri színpadba ütköztünk, bár mostanában túl sok előadás nem lehetett itt.

A békét, csendet és nyugalmat árasztó Cser-tó. Hétköznap lévén sehol egy ember.

A tó partján különböző épületeket találtam, de minden üres volt. Nagy rendezvénysátor, bárpult, zuhanyzók, a vízen hajószerű építmény amiben talán aludni is lehet, büfé és miegyéb. Egy hatalmas  szabadidőpark lehet ez az egész.

Azt mondjuk furcsának találtam, hogy a rengeteg kialakított stég egyikén sem horgásztak, majd megláttam egy táblát is, hogy magánterület. Elbizonytalanodtam. No most akkor mi tévő legyek?
A csomagokat lepakolva elsétáltunk a tó másik oldala felé is, de nem lettem okosabb. Mire viszont visszaértünk, a tavon lévő hajószerű építményre átvezető kis hídon egy fiú horgászott, vagy legalábbis valami madzagot lógatott a vízbe.
Megkérdeztem tőle, vajon szabad-e itt sátorozni?
Azt válaszolta, hogy a terület a polgármesteré, ő neki az ismerőse, és megengedte, hogy mágnes horgásszon. Fogalmam se volt, mi lehet az a mágneses pecázás, így ki is faggattam.
Tulajdonképp csupán annyi, hogy egy kötélre kötött erős mágnessel keresgéli a vízbe pottyant fém tárgyakat, pl. kanalakat, késeket, ilyesmit.
Felajánlotta, hogy megadja nekem a polgármester számát, tőle kérdezősködjek a sátrazás felől. Megköszöntem a dolgot, s a szám birtokában megcsörgettem a tulajdonost, aki ugyan nem vette fel, de hamarosan visszahívott. Felvilágosított, hogy most nincsenek nyitva, de nyugodtan verjem le a sátram és készségesen felajánlotta, hogy majd oda küldi hozzám a halőrt is. Igazán kedves volt, egy újabb szívmelengetést kaptam.
Az engedély birtokában igyekeztem a tó egyik hátsó sarkába húzódni a teljes nyugalom érdekében, ott aztán magányoskodhatok kedvem szerint.
Az otthon kikísérletezett módszer szerint felállítottam a menedéket, berendezkedtem, Huba is rögtön elfoglalta a helyét. Ennél ideálisabb tábort nem hiszem, hogy találhattunk volna.

Őrző-védő egység

Fogalmam sincs, mit ettünk vacsorára, úgy egy az egyben fogalmam sincs miket is falatoztunk általában, annyira nem ez a dolog érdekelt útközben. Talán száraz szalámiféléket vettem, volt májkrém is, egy-két paradicsom, reggelre mindig kávé kaláccsal, este mézes tea, néha keksz is lecsusszant.
Alkonyatfelé egy férfit láttam közelíteni a parton, a halőr volt az. Ő is nagyon segítőkésznek mutatkozott, csodálkozott, hogy ennyire messze vertem fel a tanyám itt a hátsó zugban. Előzékenyen megadta a telefonszámát, bátorított, hogy éjfélig nyugodtan hívjam ha bármi baj van, itt lakik a faházban szemben a túlsó parton. Beszélgettünk még egy darabig, aztán jó éjszakát kívánva elköszöntünk.
Annyira szépséges és békés volt minden. Huba le-lement a tóhoz inni, én ki ültem hol egyik, hol másik stégre, aztán néma csodálatba esve gyönyörködtem a naplementében, a percről percre változó színekben.

Végül eltűnt minden, leereszkedett az est, én pedig összeszedve a motyómat lementem a stégre mosakodni. Nagy volt a kísértés az úszásra ebben a végtelen csendben, de annyira kedvesen helyet adtak, hogy nem mertem kockáztatni. Ez mégis csak egy halastó. Inkább csupán alapos pacsálást rendeztem a deszkákon ücsörögve, aztán bebújtam az alvós gatyába, magamra ráncigáltam a két poláromat és bekuckóztam a hálózsákba. Micsoda nap!! Mennyi élmény! Milyen gyönyörű alkony és milyen hatalmas békesség a szívben! A fűben ott szuszog kutyabarátom. Ez maga a boldogság!