Mission: Impossible, avagy tűt a szénakazalban

Szegény telefonom nagyon birizgálta a csőröm. Nem mintha olyan nagy szám lenne, hisz hitvány, régi fajta, nyomógombos, de nagyon szeretem, meg hát ugye benne az összes fontos szám, kedves üzenetek. Szerdán volt a Viski-bérc felfedezése, csütörtökön koplalnom és szaladgálnom kellett a hashajtó miatt, pénteken túlestem a szörnyűséges tükrözésen, maradt hát a szombat, hogy lehetetlen vállalkozásba kezdjek: megpróbáljam megkeresni az elhagyott masinát. Ennek persze nem túl nagy esélye van a Börzsöny rengetegében, főleg egy ilyen útvonalon, ahol tele van minden kövekkel, kidőlt fákkal, számtalan patakon való átkeléssel, derékig érő csalán vagy éppen nebáncsvirág mezőkkel. A telefon ráadásul fekete, még csak véletlenül se piros vagy rózsaszín.
Mégis úgy döntöttem, hogy nekivágok, ha mégse sikerül az akció, akkor is túrázok egy jót és kész.
Mielőtt elindultam, az Ég felé fordultam, Jézusra bíztam a dolgot, kértem, hogy találjam meg, de abban is megnyugodtam, ha nem teljesül a kérésem, mert ehhez tényleg csoda kellett.
Most ragyogó napsütés volt, de azért bepakoltam minden szükségest a nagyon jól vizsgázott hátizsákba. Ilyennel igazán öröm túrázni, nem mintha az iskolatáskával bajom lett volna, abba is ugyanúgy be lehetett rakni az uzsonnát.
A Kőkorsóig kellett biztosra mennem, hisz ott emlékeztem, hogy fel akartam hívni Lacit. Viszont az ám nincsen közel, ne 1-2 km-t képzeljetek. Fenn a kis tábla legalábbis 11 km-t írt Kemencéig, bár ebből egy szakaszt én bicajjal, Huba futva tett meg felfelé a panzióig. Ott már a jól bevált helyen kikötöttem a szamarat és nekivágtunk.
Laci mondta utólag:Elképzeltelek ahogy mész és bámulod a földet, s közben megadóan legyintett, mint aki nem sokat vár a vállalkozástól. Tényleg bárhol elmehettem a masina mellett, akár ha kövek közé, akár ha a patakba, akár ha a csalánosba esik, észre sem veszem. De azért kitartóan meneteltem és vizslattam, de néha nem bírtam ki, hogy ne készítsek egy-egy képet.

Gyönyörűséges fények és árnyak

Kristálytiszta patak

A Nagy-réti-kútnál aranyos kis erdei béka gyerekkel találkoztam. Kicsit ijedt volt, de azért megengedte, hogy lefényképezzem.

Itt a kútnál reménykedtem, hogy talán szerencsém lesz, mert ledobtam múltkor a zsákom, hogy tisztogassam a forrást. Eddig az út elég nagy részét megtettem már, és nem találkoztam senkivel, pedig szombat volt. Ennek persze örültem is, mert minél kevesebb ember, annál nagyobb az esély, hogy nem más találta meg a telefont. Bár csütörtökön egy ismerősöm fb-os fényképein láttam, hogy jártak a Kőkorsónál, de kérdésemre azt válaszolta, annyira esett ott az eső, hogy nem nagyon nézelődtek. Szóval a forrásnál alaposan körbejártam többször is mindent, de szomorúan állapítottam meg, hogy bizony nincs, ez a remény elszállt. Eddig bizakodó voltam, de most hirtelen elcsüggedtem.
Aztán valami azt súgta a szívemben, vagy inkább Valaki, hogy ne adjam fel, s ettől új erőre kaptam, felvettem a zsákot és indultam tovább.

A Fekete-patakhoz néhol egészen elképesztően meredek oldalak szakadnak le, ezeket mindig megcsodálom

Nagyon jó, hogy a Kőkorsóig végig patakok mellett haladunk, így Huba bárhol tudta ellenőrizni a vízminőséget. Láthatóan elégedett volt vele. Ha a kényes szalamandrának megfelel, neki mennyivel inkább, aki pocsolyából is minden további nélkül jóízűen lefetyel.

Nagyon élveztem, hogy most süt a nap, és a fák között nem lehetett érzékelni a meleget sem

Egyre feljebb értünk, most már az Oltár-patakot követtük

Az Oltár-patak völgyébe bedőlt rengeteg fát majd lassan-lassan benövi az aljnövényzet

Árnyas erdei alagút

Kreatív fafaragó mesterek munkáját is megcsodáltam útközben. Itt találkoztunk az első szembejövő emberrel, aki egy futó srác volt.

Egy régesrégi jelzés a Kőkorsó mohos szikláin. Az ösvény azóta már nem erre halad az út járhatatlansága miatt. A tetejéig piszok meredek, lihegős, szerpentines ösvényen kell felmászni.

A Kőkorsó tömbje alulnézetből, ennek a tetején szárítkoztunk, ott fenn van az utolsó esélyem

Izgatottan és kicsit félve kapaszkodtam ki a szikla tetejére, de ahogy megálltam a fatörzs előtt, ahol szárítkoztam, hangosan felkiáltottam, aztán csak ujjongani tudtam, csak vigyorogni, aztán meg térdre borulni és megköszönni, hogy ez a lehetetlennek tűnő küldetés, aminek volt  1% esélye vagy még annyi se, mégis beteljesülhetett!  Ráadásul a masina ott ázott két napig billentyűzettel felfelé, és semmi baja nem lett, még csak le se merült, holott se közel, se távol nincs térerő. Hát mi ez, ha nem csoda? :-)

Most nem kellett szárítkozni, inkább az árnyékba húzódtunk Hubával, hogy megebédeljünk. Neki egy jó szelet szalonnát hoztam, amihez egy darabig hozzá se nyúlt, nem értettem miért. De aztán később csak becsámcsogta és szüksége is volt rá. Itt már nem volt patak, így kénytelen-kelletlen elfogadta a margarinos dobozkából a csapvizet is. Én inkább a teából ittam, hogy a víz neki maradjon, mert bizony a sok gyaloglásban megszomjaztunk. Még egy darabig elidőztünk a Kőkorsó tetején, azonban most semmi sem akadályozhatta meg a további kalandozást.

Felkapaszkodtunk ahhoz az úthoz, amihez a Viski-bérc megmászása után elértünk múltkor. Ezen egy enyhe kiflialakú ívben el lehet jutni egészen a Nagy-Hideg-hegyig, s még csak egy rövid szakaszán jártam. Szép, hangulatos, kényelmes ösvény, mert szintben halad a hegy oldalában, nehézség nincs benne, annál több gyönyörködnivaló útközben.

Rögtön találtunk egy erdei kis szenteltvíztartót. Szerencsére az elműlt napokban volt ideje, hogy megtöltődjön.

Itt magasan leginkább bükkfák sorakoznak,  s csak úgy ragyognak a napfényben

Ahogy bandukoltam, hirtelen hallottam, hogy a telefonom hogyhogy nem térerőt talált, úgyhogy gyorsan írtam egy sms-t mászópajtinak, hogy megtaláltam. Rengeteg nem fogadott hívás volt rajta, a rendelőből kerestek, mert ha vizsgálatra voltam bejelentkezve, előtte nap mindig felhívott a nővérke, hogy biztos jövök-e. Meg a kukások is kerestek meg még ki tudja ki. Máskor napokig meg se szólal a telefon. Ilyen ez.

Az út mentén itt is ott is, különböző alakú sziklákkal lehet találkozni

Bükkfatapló. Íme, máris megindult az élet a kidőlt fákon.

Vastag bükkmakk szőnyeg az ösvény egy részén. Teljesen belesüppedt az ember. Sehol máshol ilyennel nem találkoztam az út során.

Az Oltár-kő, amelynek két tömbje között egy kapu vezet át

Az Oltár-kő magasabbik tömbje

Újabb szenteltvíztartó

Huba bámészkodik  le a völgybe az Oltár-kő pereméről. Mindig csodálom, hogy teljesen természetes számára a nagy mélység.

Az Oltár-kő másik tömbje

Akárcsak valami ékkövek, oly csodásak a fényben fürdőző falevelek

Ilyen szép és békés az ösvény, amin haladtam. Itt találkoztam a második kirándulóval, aki bicajjal tekert a Csóványos felé.

Nini, egy gomba!

Több helyen csoportosulás támadt. Bizonyára valami sürgős megbeszélnivaló akadt szikláéknál.

Tudtam, hogy ezen a részen lesz egy forrás, amit meg is találtunk, de nem kifolyós volt, hanem merítős, úgyhogy én ebből nem mertem inni, pedig már nagyon csekély volt a készletünk. Hiába a melegben többet kellett inni.

Huba szerencsére megoldotta a helyzetet :-)

A fény felé

Még egy fű is milyen fantasztikus tud lenni, ha napfényruhába öltözik

Nagyon élveztem ennek a szép útnak minden méterét, az ilyen kis keskeny ösvények mindig is a kedvenceim közé tartoztak

Végül kilyukadtam a Rakodó nevű hely keresztjénél, ahol rengeteg tábla adott útbaigazítást. Sokáig tanulmányoztam a térképet, merre legyen a tovább, végül úgy döntöttem, hogy az eredetileg kigondolt terv már túl sok lesz mára, így inkább felmegyek a Nagy-Hidegre, ott legalább víz is lesz, megpihenünk. Nem a jelzett úton indultunk, hanem az egyik sípálya mentén vonszoltuk fel magunkat, ami nem kicsit volt meredek.

 Turbánliliom termése

Farkasölő sisakvirág

Macskafarkú veronika

Kilátás a Nagy-Hideg-hegyről

Hiába volt szombat, a turistaháznál alig lézengett valaki és amin teljesen megdöbbentem, zárva találtam. Na Huba pajtás, most aztán be kell osztanunk az utolsó pár korty innivalónkat, reményeim a friss vízről odavesztek. Kicsit azért elüldögéltünk a teraszon, előkerült a margarinos dobozka, s nagyon beosztva csurrant bele némi nedű. Nekem maradt a tea, amiből még szintén lötyögött valami az üveg aljában. Megosztoztunk egy jó reggelt keksz darabkáin is szép ügyesen. Azt nem mondom, hogy testvériesen, mivel én nagyobb vagyok, nekem jutottak a nagyobb darabok. :-D

A háztól már lefelé vezetett az út, meg kellett ragadnom erősen a túrabotokat, nekem mindig ez a nehezebb.  Nagyon rég vágytam már megtalálni az úgynevezett Jancsi és Juliska vadászházat, s tudtam, hogy itt kell valahol legyen a hegy alatt egy rét sarkában.  Olvastam a neten is valakinél, hogy kell oda eljutni, de már nem emlékeztem a részletekre. Egy helyütt találtam egy olyan táblát, amilyeneket a jégtörés után raktak ki több helyre, hogy tájékoztassák a kirándulókat, mely utak váltak járhatatlanokká. Azóta már ez nem aktuális, de azért nézegettem-nézegettem, próbáltam beazonosítani a mellettem ide-oda futó jelzetlen földutakat, végül ösztönösen úgy körülbelülre elindultam egyiken, majd átvágtam egy füvesebb részen és kilyukadtam egy réten. Ez nagyon jó jelnek mutatkozott, reménykedtem, hátha a Szabó-kaszálóra találtam rá, aminek a csücskében kell lennie a házikónak. Egy fa alatt padocska guggolt, ezt is biztatásnak vettem, gondolom a vadászok szokták használni.

Elindultam a kaszáló sarka felé, s ahogy újra az erdő széléhez értem, ujjongva fedeztem fel a jellegzetes lépcsőket, amelyek meredeken futottak lefelé, és igeeen, igeen, ott a házacska, hurrá, sikerült megtalálnom! Nagyon-nagyon örültem, széles vigyorral lépegettem a gondosan karbantartott fokokon, hogy közelről is megszemléljem a mesevilágot.

Példamutatóan rendben van tartva a hely, minden gondosan összepakolva, sehol egy kicsiny szemét vagy össze-vissza dobált holmi, komolyan, mintha a hét törpe tanyácskájára akadtam volna a rengetegben. Valami ilyen örömet érezhetett Hófehérke is mikor a sok kóborlás után meglelte leendő kis barátai otthonát.

Mindent tüzetesen megszemléltem, körbejártam, megvizsgáltam és nagyon-nagyon kedvesnek találtam. A tűzrakóhelyen még füstölgött egy fahasáb, s eszembe is jutott, hogy terepjáró hangját hallottam miközben a táblát tanulmányoztam. Most nem rég mehettek el a vadászok. Milyen jó időzítés, hogy csak utánuk értem ide, és magamban nyugodtan végig kíváncsiskodhatom az egész helyet. A házacska sarkában az ereszcsatorna alatt vízgyüjtőedény kínálta Hubának a friss esővizet, amit azonnal igénybe is vett. Örültem, hogy nem kell tovább szomjaznia, így én is bátrabban kortyoltam az üvegben lévő maradékból.

No ezt nem hiszem, hogy férfiak fonták volna :-)

Arra is emlékeztem, hogy olvastam valahol, hogy a ház alatt indul lefelé egy ösvény. Tán nem is ösvény az, inkább vadcsapás és veszettül meredek. Na ha eddig kapaszkodnom kellett a túrabotokba, most még a gatyagumimmal hozzájuk is kellett kötnöm magam, hogy le ne guruljak vagy le  ne szánkázzak seggen. Nem térdkímélő terep az biztos, de ahogy egyre lejjebb ereszkedtem, szemem-szám tátva maradt a csodálkozástól, és nem tudtam betelni a látvánnyal.

Végig egy bérc tetején vezetett a kis ösvény, s úgy éreztem, mintha titkok  tudójává váltam volna, annyira lenyűgöző volt minden, s megadatott, hogy beléphettem ebbe a különös világba, ahol tán most még valóban a madár se járt.

Fényselyemmel hímzett bükkfák

Ahogy valaki helyettem megfogalmazta: A Magas-Börzsöny  alig járt misztikus közepe.

 S pont így is éreztem, ahogy vándoroltam a szinte érintetlen fák, vízmosások, völgyek és bércek között. Nem tudom, hogy lehet-e átélni a szabadság érzésének ennél nagyobb fokát. Úgy hiszem nem. Nem is kívánok ennél többet, szebbet, magasztosabbat.

De egyszer minden végetér, így ez a gyönyörűséges bérc is legördült végül a völgybe, hogy újra találkozzak a Fekete-patakkal, a kisvasút töltésének maradványaival, a kidőlt fákkal. Muszáj volt kicsit megpihennem, mert elfáradtam a meredeken való ereszkedésben, még volt valami kis maradék uzsonna is a hátizsákban. Huba is lefeküdt, hiába, jó pár km volt már mögöttünk.

Ott fenn a fák mögött a Nagy-réten még javában sütött a napocska, s mint valami kúp csúcsponjáról különös vonalakat eresztett be a fák közé, hogy még mindig ne legyen vége a gyönyörködésnek

Délutáni fényben a derékig érő fűvel teli Nagy-rét

Még az ósdi magasles is szép ruhát kapott

Tudtam, még sokat kell gyalogolni, de már igazán elfáradtam. Inkább csak gépiesen raktam egymás elé a lábaimat, a pár nap alatt már negyedszer járt terepen. Énekelgetni kezdtem, hogy jobban menjen a menetelés, ez be is vált. A szalmás vadetetőnél cseppet megpihentem, de Huba már nem igazán akart várakozni, mehetnékje volt. Azt hittem ő is odahever mellém, de minduntalan az ösvény felé indult, jelezve nekem, hogy haladjunk gazda, haladjunk!
Végre valahára mégis elértük a panziót, s az ott várakozó bicajt. Kutyám hősiesen szaladt utánam, ahogy gurultam le a falu felé, néha még meg is előzött. Hihetetlen energiái vannak, csak bámultam.
Mikor aztán befordultunk otthon a kapun már neki is elege lett a túrázásból, azon nyomban ledőlt és úgy hevert az udvaron mint egy zsák krumpli.

Nem nagyon szoktam nézegetni a km-eket, bár időnként megkérdezik tőlem, mennyit mentem. Nem igazán érdekel ez a dolog, de most kivételesen mivel semmiféle modern mérőkütyüm nincs hagyományosan egy cérnaszállal próbáltam megmérni a térképen a távot. Persze ez csak hozzávetőleges eredményt ad, hisz hogy tudnám pl. a szerpentines részeket becérnázni?
Úgy kb. 18 km-t mehettünk, plusz a bicajjal 8-at, de hős kutyám még azt is a négy lábán, úgyhogy bizony most már véglegesen szakavatott túraeb vált belőle. Azt hiszem lassan összerázódunk. :-)