Ha nézek a szárnyra kelő levelekre,
hogy szállnak alá, lepik utca kövét,
s hogy törli le őket a piktor ecsetje –
így véglegesülhet a vásznon a kép –,
azt gondolom (ó, soha senki se vágyik
ölelni, simítani már fejemet),
lombcsúcson, ahol csak a rozsda virágzik,
levél vagyok én is – a fán feledett.
Köszi Maszat, ez varázslatos!
VálaszTörlésHát nekem igazán nincs mit köszönni. Gondoltam, hogy tetszeni fog neked. Majd még rakok fel tőle.
TörlésÖlellek!