Maris nene

A szüretin még táncoltunk. Két héttel a végleges elutazása előtt még hatalmas családi körben megünnepelték 95. születésnapját, ahol nagy hangon szervezkedett, rendezkedett.
Maris nene mindenkit kiosztott-minket, nővéreket is-, mindenről volt véleménye, mindent erős, mély hangon ecsetelt.
Már fiatal korában is ilyen volt, valamiféle csoportvezetőként dolgozott a tsz-ben.
Jól megmondta a magáét, ellenkezni nem lehetett vele, de egyszerűen képtelenség volt rá haragudni.
Azt hiszem mindannyian szerettük.
Nekem két különösen maradandó élményem van vele.
Öregotthonos pályafutásom kezdete felé lehetett, mikor nagyon erős hideg nap volt. Az ebédet szállítottuk ki, én jól bebugyolálva rohangáltam be az ételhordókkal a házakba a kocsitól.
Maris nene akkor még otthon lakott. Szinte minden nap kiosztott valamiért. Hogy későn értünk oda, ő nem vacsorát kért, hanem ebédet, hogy megint milyen szörnyűséget főztek azok az asszonyok, szóval csupa olyasmiért, amiről igaziból abszolút nem tehettem. :-)
Mindig irtó hangosan kellett vele beszélni, mert eléggé nagyothallott. Tán ő is ezért beszélt olyan nagy hangon.
Beestem a konyhájába, ahol tanyázott. Egy sparhelttal melegített, ott volt az ágya is, ahogy sok idősnek, hogy csak egy helyiséget kelljen fűteni.
Az asztalra már kikészítve az üres, csere ételhordó, mellette egy jó nagy, de tényleg jóóó nagy stampó teli töltve pálinkával.
Azonnal rám parancsolt:
-Ezt most megiszod, mert hideg van kinn!!
Atyaég, ez iszonyú sok. Bátortalanul megpróbáltam ellenkezni, de tudtam, ez az a dolog, amit vele egyszerűen nem lehet. Ha akarod, ha nem, meg kell csinálni, amit mond.
Jobb, ha mihamarabb túlesünk a dolgon.
Tekergő szemekkel értem ki az autóban váró kolléganőmhöz, s pillanatokon belül elkezdett rólam csorogni a víz.
Hát nem fáztam meg, az egyszer biztos.

A másik történet előtt el kell mesélnem, hogy Maris néninek voltak némi gondjai főleg a kulccsal, de más egyéb dolgokkal is. Ugyanis tőle állandóan "elloptak " valamit.  Hol diót, hol pénzt, de legfőképp a kulcsot.
Volt, hogy napokig a kerítésen kellett bemásznunk az ebéddel, mert ellopták a kulcsát.
Akkoriban meg is jegyeztük, hogy házi gondozónál alapkövetelmény a kerítésmászás tudománya.
Hát egyik reggel megyek be az otthonba, s a főnöknőm azzal fogad, hogy ki kell szaladni Maris nénihez, mert felhívta a rendőrséget, hogy valaki bezárta őt, és nem tud kimenni a házból. Máris itt vannak a rendőrök, el kell kísérnem őket. A szomszédok ide, az öregotthonba irányították őket.
Fogtuk a fejünket, mosolyogtunk, a rendőröket megnyugtattuk, hogy valószínű semmi baj, csak Maris nenének időnként gondjai vannak a kulccsal.
De hát a szabály szabály, nekik ki kell menni, meg kell nézni, mi történt.
Így hát bevágódtam a rendőrkocsi hátsó ülésére, s már előre láttam, hogy egy óra múlva tele lesz a falu, hogy a házi gondozót rendőri kísérettel vitték el. :-)
Elirányítottam a hivatalos közeget, majd először én- a már rutinos kerítésjáró-, majd az egyik rendőr, majd a másik rendőr mászott be szép sorban a kapun. Igazán reprezentatív látvány lehettünk.
Megyek fel a teraszra, nyitom az ajtót, hát az simán enged.
Maris nene békésen ül a sparhelt mellett, és kerek szemekkel rám csodálkozik:
-Hát te hogy tudtál bejönni??
A rendőröknek is nagy hangon, hosszasan ecsetelte mi a hézag, ők próbáltak türelmesen figyelni, aztán szép sorban, ahogy jöttünk, távoztunk.
Maris nene, mint később hallottam elégedetlenül morgolódott:
-Hiába jöttek a rendőrök, azok se csináltak semmit!

Szóval nem lehetett rá haragudni. :-)
Remélem a Mennyben is szerez sok kedves, vidám percet a körülötte levőknek.